Szepes Erika
Nászajándék
Állok a varia szekrénysor vitrinnek kinevezett, füstszínű üvegajtós része előtt, amelybe a megszámlálhatatlan fölösleges, semmire sem használható ajándéktárgyat bezsúfoltuk, a nagyobb helykihasználás kedvéért olykor egymásra rétegezve, néha egymásba építve: legalább négy kávéskészlet, pedig már ugyanennyit eltörtünk – hétköznapokon ugyanis, egyszemélyes kávézáskor közönséges üvegpoharat használok –, borospohár-szettek, pezsgős, pálinkás, whiskys kelyhek színtelen és színes, metszett és sima változatban. Nem fogyasztunk alkoholt, továbbá bonboničre-ek, szalvétatartók, gyertyatartók, úristen, mennyi haszontalanság áll itt! Miből tudok én pénzt csinálni?
Merthogy pénz kell. Anyám, a jól sikerült – s mint később kiderült, utolsó – balatoni nyaralás után a kelleténél jobban bízott friss kondíciójában, és mezítláb indult ajtót nyitni fiamnak, aki gyümölcsöt vitt neki. Megcsúszott, szilánkokra tört a bokája. Először a Mentőkórházba került – ide szállították a kihívott mentők –, ott megkapta a rutinkezelést: összeszegecselték a bokáját, majd öt mázsa gipsszel tették még tehetetlenebbé: így emelni sem tudta a lábát, és amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy létezik már gipszet helyettesítő, pillekönnyű műanyag merevítő, tizennyolcezer forintért, hallani sem akart róla.
– Ennyit költsek magamra szezonvégen? – mondta maradék humorával, teljesen elutasítón.
Az pedig számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha létezik valami, ami könnyebbé teszi az életét és elviselhetőbbé a már meglévőkhöz újonnan szerzett betegségét, akkor azt ő, aki negyven évig szolgált az egészségügyben, feltétlenül megérdemli. A pénzt majd valahogyan összekaparom. Állok hát a vitrin előtt, és töprengek, mit lehetne értékesíteni ezekből a szekrénytöltelékekből egy bizományi áruházban.
És akkor, az egyik polc legmélyéről előcsillámlott valami: egy szögletes, elnyújtott formájú, finoman csiszolt kristálytál, amit kivételesen szerettem, bár soha nem használtam, mert metszésének mintája nem a szokványos virág, levél, hópehely és hasonló, a kristályba átplántált, anyagszerűtlen matyóhímzés volt, hanem szigorúan geometrikus vonalak, szögletesek és oválisak keresztezései, és ezek metszéspontjaiban ragyogott fel a tálon teljes pompájában a szivárvány.
– Hát mégiscsak itt maradt – nyugtáztam örömmel, mert amikor mindkét gyermekünk
elhagyta a szülői házat, mindkettőnek szabad választása volt az itthon felgyűlt többé vagy kevésbé hasznos tárgyak elvitelére, de mindketten, okulva a jól ismert, az évtizedek során érintetlenül maradt, haszontárgynak alig nevezhető kellékek látványából, nem akarták már jóelőre terhelni saját háztartásukat. Abban a lakásban, amit lányom örökölt a nagyszülei után, s amelyben hosszú éveket éltek anyámmal kettesben, s amelyben anyám a végzetes bokatörést szenvedte, amúgyis bőséges választék volt mindenféle vitrinekben gipsz-Lisztből és porcelán-Beethovenből, táncoló porcelánbalerinákból és mandolinos fiúkból, „eredeti kézzel festett kínai” készletekből. A lakással együtt viszont szerencsére nem örökölte több generációnak a porcelánokban tárgyiasult giccs-igényét, de van annyira tisztelettudó és nosztalgiára hajlamos, hogy a felbecsülhetetlen állományból csak a valóban egészen silányakat dobálta ki. Fiam szintén örökölt családi házba költözött – bármilyen fájdalmas, de a mi generációnk zömének gyermekei csak a nagyszülők elhalálozása árán jutnak lakáshoz; vajon én kinek hoztam rendbe, újíttattam fel a mi lakásunkat? –, ahol a ház maga egész múzeum, ezt gazdagította fiam a saját kő-, ásvány-, kagylógyűjteményével, lemezeivel, kottáival, könyveivel.
Az elegáns, nyújtott, finoman metszett kristálytál egyiküknek sem kellett.
– Hát mégiscsak nálam maradt – motyogtam, most már nem örömmel, mert messzi emlékek kezdtek eltávolítani a jelentől. – Úgy látszik, az a sorsa, hogy nálam maradjon – ismételtem még egyszer, és a kristálytál metszéspontjainak szivárványos fénye irizáló képeket kezdett felidézni valami régmúltból.
Készülünk az esküvőnkre, ami a társadalom általános megítélése szerint egy nő életének főszerepe, belőlem egyszerűen csak riadalmat váltott ki, hogy népes nézőközönség avatkozzék a magánéletembe. De hát a társadalmi elvárás kötelező, legalábbis olyan emberek számára, akik még nem szabadultak meg a szokásjog vezérelte életformától, márpedig kialakulatlan, körvonalazatlan pályájú, önálló fizetéssel nem rendelkező egyetemistákként még erősen függtünk a konvencióktól, így kénytelenek voltunk nekik eleget tenni. Majdani anyósom közreműködésével törtfehér komplé varrattatott nekem, önmagában csipkés kötött anyagból: kerek nyakú, ujjatlan, alig térdig érő ruha elegáns, hosszított, a szoknya hosszát közelítő kosztümkabáttal – a világért nem viseltem volna, bár volt rá lehetőség, „igazi” menyasszonyi ruhát fátyollal, uszállyal, nyoszolyólánnyal –, a kiválasztott komplé minden más ünnepélyes alkalomra is viselhető volt, viseltem is hosszú évekig, színházba, szilveszterekre, koncertre.
(– Hé, Betty néni! – kiáltom oda félig büszkén, félig magamon furcsállkodva, az emlékképemben kattogó varrógép fölé görnyedő, régi kedves varró néninknek. – Ezt én választottam, és először nekem készül belőle ruha!
– Ruhát nem egy alkalomra csináltat az ember – alig hallom Betty néni hangját a nagy zakatolásban –, az a jó választás, ha sokáig tudod használni. Évtizedes intelmének, utólag rekonstruálom, eleget tettem.)
Lefoglaltam a fodrásznőmet szombat délelőttre – délben volt a polgári esküvő a kerületi házasságkötő teremben, és csak szombaton lehetett, mert akkor még szombaton is dolgoztunk-tanultunk, nagy vívmány volt, hogy már csak fél napot –, Nusika megígérte, hogy egy egyszerű fehér nylonkendőből csavarint egy virágszálat, és azt ülteti majd bele frissen betonkeménnyé lakkozott hajamba. A menyasszonyi ruhához fehér tűsarkú cipő illett, ilyen még addig nem volt a lábamon, de ezzel más volt a helyzet, mint a ruhával: ezt soha többé nem vettem fel. A vőlegénynek nem kellett új öltönyt csináltatnia, volt neki megfelelő, meg inge, nyakkendője is, neki csak a menyasszonyi csokorról kellett gondoskodnia. Akkortájt a színes csokor volt a divat: háromszínű gerberából köttették nekem azt a valamit, amire büszkén és boldogan kellett volna tekintenem, valójában pedig elég kényelmetlen volt a megfelelő szögben, decensen tartani.
A legnehezebbek azonban nem a tárgyi feltételek voltak, hanem az emberi tényezők: a szertartáshoz két tanú szükségeltetett, a menyasszony részéről egy női, a vőlegény részéről pedig egy férfi rokon. A rokonság lényegi tartozéka volt a házassági tanú intézményének.
És a baj itt kezdődött. Apámnak semmiféle nőrokona nem volt, sőt semmiféle rokona nem volt, mindenkije elpusztult Auschwitzban. Apám ezért úgy tervezte, hogy megkéri egykori földijét, gyermekkori játszótársát, Mártát, akivel hajdan négyesben bandáztak: apám, Juliska, a húga, Márta és az ő bátyja. Négyükből ketten maradtak életben: Márta bátyját apám szüleivel együtt hurcolták el és ölték meg. Apám telefonon bejelentkezett Mártánál egy vasárnapra, hogy miközben a balatoni kert felé autózunk, letérjünk a főútról, és Várpalota felé vegyük az irányt. Ennek az útnak mindig különös hangulata volt: a gyermekkori emlékek felidézése és a felégetett, hajdani otthon látványa mindig megviselte apámat, de mégis évente legalább kétszer megtettük ezt a kirándulást a múltba. Volt egy derűs pillanata is a zarándoklatnak: útközben megálltunk a már apám gyermekkorában is létezett Csóri Csuká-ban, Csóron. Igazi vidéki vendéglő volt, piros-fehér kockás terítővel borított faasztalokkal, durva farönkökből faragott padkákkal, a mennyezetről – a vendéglő specialitását már belépéskor érzékeltetendő – halászhálók lógtak a vendégek feje fölé, a falon horgászbotok díszlettek, igazán hangulatos volt, és addig máshol ilyet még nem láttam. Belépéskor azonnal megcsapott a paprikás hagyma illata, ami szervesen vegyült a tömény halszaggal és a bor, pálinka kipárolgásával, és mindezt jótékonyan belengte a szmog sűrűségű cigaretta- és pipafüst. Apám itt – megítélése szerint – mindig a világ legjobb halászléjét ette, és dióshalat rendelt utána, ami szintén hozzátartozott a rítushoz. A dióshal az én táplálkozási szokásaimban is betöltötte a maga helyét, de a halászlét csípőssége, és – mivel pontyból készítették – zsírossága miatt nem szerettem. Anyám borjú bécsit rendelt – szintén a megszokott koreográfia szerint – petrezselymes burgonyával és kovászos uborkával.
Emlékekkel és kedvenc ételeinkkel megerősödve érkeztünk Várpalotára, ahol egy szó nem kísérte rituális pillantást vetettünk a hajdani ház, a kert és a zsinagóga romjaira, majd utunk céljához, Mártáékhoz értünk.
Márta öröm helyett zavartan fogadott, rossz előérzetem támadt. Nem adott puszit, nem simogatta meg a fejem, csak némán betessékelt a vendégszobába. Vanília és porcukor illata volt a tisztaszobának, Mártának is, mert legszívesebben vaníliás kiflit sütött, és ez a már majdnem émelyítően édes illat különösen ellenpontozta Márta keserű arckifejezését. Kávét és némi aprósüteményt – közte vaníliás kiflit – tálalt fel, lassan, komótosan, a terítésre kerülő tányérokat még ott előttünk fényesebbre törülte – addig is makulátlanok voltak –, és amikor már végképp nem tudta tovább halogatni a leülést, félszegen lekuporodott a legszélső hokedlira. Királynői termet lehetett hajdan, magas, egyenes tartású, hatalmas hajkoronával, nem vékony, de arányosan felépített test, széles, gyermekkihordásra teremtett csípővel, ott létünkkor már görbülő hátú, megfakult-megritkult kontyú, fénytelen szemű, tört tekintetű, melles kötényes falusi asszony volt.
– Mártikám – kezdte apám ritka kedves, meleg hangon. – Már jeleztem neked a telefonban, milyen céllal jöttünk, de most élőszóban szeretném neked megismételni. Kérlek, legyél a lányom tanúja az esküvőjén.
– Mikor is lesz? – tette fel Márta, mint egyetlen menekülési lehetőséget, a kérdést.
– Október 18-án, szombaton délben – felelte derűsen apám, és egy kávéscsésze után nyúlt.
– Imruskám, köszönöm a megtiszteltetést, hogy rám gondoltál, de nem tudok elmenni, tudod, fáj a térdem, lehet, hogy meg kell műteni.
– De hát nem kéne járnod, eljövünk érted kocsival – kezdte a meggyőzést apám. – Különben is, addig még négy hét van, javulhat is.
– Meg a vérnyomásom is rendetlenkedik – próbálkozott Márta. – Nem tudják beállítani: hol magas, hol alacsony.
– Mint az enyém – szólt bele anyám vigasztalóan. – Nem kell törődni vele.
– Ugyan Mártuskám, csupa orvos közt leszel – nyugtatta mosolyogva apám. – Egyetlen rosszullétedre húsz orvos jut!
– De addig is szednem kéne olyan gyógyszereket, amilyeneket az itteni patikában nem kapni.
– Nem gond, mutasd meg a recepteket, mit írtak fel neked, én otthon felírom, kiváltjuk és postán elküldjük – apám ennél készségesebb, szolgálatkészebb már nem is lehetett volna.
– Nem, nem, nem leszek én addig olyan jól, hogy közösségbe mehessek – mondta Márta, fejét olyan mélyre lehajtva, hogy már a kontya is előre bukott.
Apám egyszerre lett nagyon dühös és nagyon szomorú.
– Az egyetlen, az elpusztult húgom helyett kérlek, az ő emlékére – suttogta, szinte maga előtt is szégyellve kifakadását.
– Senki máshoz nem tudok fordulni, akinek köze lett volna a családomhoz. Ő helyette, az ő minőségében kérlek – mondta még halkabban, de éreztem, hogy tovább már nem alkuszik.
Márta hajthatatlan maradt. Apám elszánta magát a végső kérdésre:
– Márta, mondd meg az igazi okot, mert mindaz, amit eddig mondtál, kifogás volt.
– Édes Imrém, hát neked kell magyaráznom, hogy én szombaton nem mehetek se esküvőre, se máshová! Hogy szombaton nekem itthon a helyem, ahogyan azt apádtól tanultam!