2010. 2. szám » A kínai zsidók I. rész – Borsányi Schmidt Ferenc

A kínai zsidók I. rész – Borsányi Schmidt Ferenc

Borsányi Schmidt Ferenc

 

A kínai zsidók

(és a kaifengi zsidók)

I. rész

„Kaifeng, Kína, 2004. nyara[…] megnéztük azt a városrészt, ahol valamikor a zsidónegyed volt. Ott már semmi jele a zsidóságnak.”

(Múlt és Jövő, 2005/1.). p. 106. – pp. 106-118.)

 

A legutóbbi időkben sokat írtak és egy előadás is elhangzott a kínai, a kaifengi zsidókról. Az előadásról az Új Élet is beszámolt. Ezek az írások és az előadás is sok idejét múlt és nem megfelelő információt tartalmaztak és nem szóltak a kaifengi zsidók legvalószínűbbnek látszó származási, kiindulási helyéről, eredeti beszélt és írott nyelvéről, szent könyveiről, külsejük valószínű okáról stb. Talán az egyetlen kivétel a Múlt és Jövő című folyóirat 2005. év 1. számában megjelent cikk, amely Messmann Stefan tollából nagyon alaposan tárgyalja a kaifengi zsidók történetét, főleg az újabb eseményeket, de a többi Kínában élő zsidóról nem ír. A többi írás sem szól a más, tehát nem kaifengi, de Kínában élő, vagy Kínában élt zsidóról. Mindezt igyekszik ez az írás pótolni.

A kínai, vagy a kaifengi zsidók egy kicsiny kelet-ázsiai zsidó közösség tagjai voltak, akik évszázadokon keresztül Kínában, a Henan tartománybeli Kaifeng városában éltek. Bár a modern Kínában élő zsidók, akik nagy többségükben nem utódai, legalábbis nem közvetlen utódai a kaifengi zsidó közösségnek, hagyományosan jou-tai (a Juda-elnevezés kínai változata) névvel illetik magukat az ún. mandarin-kínai nyelven, ami a korábbi nemzetközi gyakorlat értelmezéséhez hasonlóan, uralkodó a mai kínai nyelvben is. A jou-tai szó, kínaiul általában is jelenti a zsidókat. A Kaifengben élt zsidó közösség tagjait a han-kínai szomszédai a „tiaojinjiao követőinek” nevezték, vagyis hozzávetőleges pontos fordítással, annak a vallásnak a követőinek, amely eltávolítja az inakat, ezzel utalva a kasrut gyakorlására.

A történelmi jelentőségű feljegyzések szerint, a zsidó közösség Kaifengben élt legkorábban a Déli Szung dinasztia (1127-1279) uralkodásától kezdve a XIX. évszázad késői éveiig. A tudományos alapú feltételezések szerint a Kaifeng zsidók ősei Közép-Ázsiából jöttek, valószínűleg Perzsiából vagy Szamarkandból, és kereskedők voltak. Azt ugyancsak feljegyezték, hogy 1163-ban Osztád Leivej volt az, aki gondozta a vallásos közösség vallási életét (osztád vallási vezetőt, vagy Mestert, jelen esetben rabbit jelent a perzsa nyelvben). Ugyancsak feljegyzések szólnak arról, hogy ez az Osztád Leivej (aki bizonyosan Rabbi Lévi volt) zsinagógát is építtetett, amelyet körbevett egy tanulmányi célra szolgáló csarnok, valamint egy szertartási célra épült és ilyen adottságú fürdő (míkve), közösségi konyha, kóser vágoda és egy szukká (vallási célt szolgáló sátor).

A Ming-uralkodóház uralma alatt (1368-1644) egy Ming császár hét családnév közül egynek a viselését engedélyezte az országában élő zsidóknak, amely nevek, még ma is azonosíthatók: Ai, Gao, Jin, Li, Sí, Zsang és Zsao. Érdekes megemlíteni, hogy e nevek közül kettő: a Jin és a Sí megfelel a Nyugaton élő zsidók között gyakran előforduló két családnévnek, a Goldnak és a Stone, vagy Steinnek.

A zsidók létezése Kínában többé-kevésbé nem volt tudott dolog egészen Mateo Ricci és a jezsuita misszionáriusok megérkezéséig és az ő zsidókról szóló híradásukig. Mateo Ricci találkozott egy ifjú zsidóval a kaifengi közösségből a XVII. század korai éveiben. Ennek az ifjú kínai zsidónak, akivel Ricci találkozott 1605-ben, Ai-tian (Ai T’ien) volt a neve, és kifejtette a misszionáriusnak, hogy ő egyetlen Istent imád. Azt is feljegyezték, hogy amikor meglátta Mária képét a gyermek Jézussal, azt hitte, hogy Rebekka képmását látja Ézsaual, vagy Jákobbal, egy ábrázolást a Bibliából, a zsidók T’nachjából. Ai elmondta, hogy ő Kai-fengből jött, ahol rajta kívül sok másik zsidó lakik. Ricci elküldött egy kínai jezsuitát, hogy látogassa meg Kaifenget, később másik jezsuiták is ellátogattak a városba. Azt csak később fedezték fel, hogy az ottani zsidó közösség egy zsinagógát (li-bai-sí) is fenntart és egy csomó kéziratos anyagot, valamint sok könyvet is birtokol.

Ugyanakkor szükségesnek tartjuk, hogy megemlítsük a kaifengi zsidók lehetséges kiindulási, származási helyét, amivel kapcsolatban oly sok tévhit, téves adat terjedt el, valamint szent irataik közül megemlítsünk néhányat, valamint ezek nyelvéről röviden szóljunk.

Mindenképpen meg kell emlékeznünk a jezsuita misszionáriusokról, akik abban az időben Kínában jártak és a kaifengi zsidókkal találkoztak. Amióta csak a jezsuita misszionáriusok (Mateo Ricci, 1605; Nicolas Longobardi, 1619; Jean-Paul Gozani, 1704-1712; Jean Domenge, 1715-1722; Antoine Gaubil, 1723-1725.) Kaifengben és Kína egyéb tájain megjelentek, és kapcsolatot létesítettek a kaifengi zsidó közösséggel, heves vita keletkezett és ez még ma is tart, ennek a közösségnek eredetéről, kiindulásának helyéről. Vajon Afganisztánon keresztül szárazföldön jöttek Perzsiából, vagy esetleg Bokharából, vagy tengerre szálltak, s így jöttek Indiából, vagy Jemenből. Manapság a legtöbb tudós egyetért abban, hogy Perzsiából (a mai Irán) jöttek a XII. században, a kínai Szung-dinasztia uralkodása alatt, bár a tényleges útvonaluk még vita tárgya. Ennek két oka van: 1. A jezsuiták gyakran említik Perzsiát (és Szamarkandot) és a zsidó közösség perzsául beszélt .2. A fennmaradt héber szövegeik zsidó-perzsa jövevényszavakat és szövegrészeket tartalmaznak.

A kaifengi zsidók által használt perzsa nyelv írásos dokumentumai közül a következőket mindenképpen említeni kell: az egyetlen perzsának tekinthető szó, amely feliratos kövükön előfordul a Wu-si-da (Wu-ssu-ta), ami perzsa kiejtéssel osztád-nak, hangzik, ami vallási vezetőt, Mestert jelent. Meg kell jegyeznünk, hogy a kínai mongol szövegek a zsuhu (Chuhu)-fogalmat használják, amely a perzsa „johud”-szóból származik, ami zsidót jelent, azonban a kaifengi zsidók sohasem használták ezt a kifejezést önmaguk jelölésére.

Néhány passzus a HUC-ban (Hebrew Union College), Cincinnati-ban őrzött imakönyvükben zsidó-perzsa nyelven van. A Haggadájuk szintén tartalmaz több liturgikus költeményt zsidó-perzsa nyelvjárásban. Ugyancsak léteznek zsidó-perzsa nyelven írott rövidebb kéziratos művek a Tóra egy-egy részéhez,  és meg kell említeni, hogy D. D. Leslie 1968-69-ben közzé tett egy jegyzéket a perzsa szavakról, amelyek ezekben a kéziratos könyvekben, amelyeket akár kódexeknek is nevezhetünk, találhatók.

Ezeknek az imáknak a núszáchja (szertartás-rendje, szokásrendje, változata, formulája) erősen emlékeztet a jemeni núszáchra és ugyancsak emlékeztet arra a núszáchra is, amelyet Májmuni (Maimonidesz) használt. Ez a núszách eredetét tekintve babilóniai (pontosabban: iraki, amely terület akkoriban perzsa uralom alatt volt.)

A nikudok (magánhangzó jelölési rendszer) ezekben az imákban a legszokatlanabbak és még váratnak a részletesebb feltárásra, és Leslie-re kell hivatkozni, aki 1982-ben kinyomozott perzsa nyelvi hatásra, ilyen befolyásra utaló elgondolást, amelyek Elkan Adlert arra ösztönöztek, hogy azt a véleményét hangoztassa, hogy ezek a bokharai nyelvjárásra (a perzsa nyelv egy változata) emlékeztetnek.

Az 1850. évek Taiping felkelése és lázadozásai hozzájárultak a kaifengi zsidó közösségnek a nagy országban való elszéledéséhez, bár később visszatértek Kaifengbe. Három kőfeliratot találtak Kaifengben és el tudták olvasni szövegeiket. A régebbi, amely 1489-ben készült, megemlékezik a zsinagóga 1163-ban történt elkészítéséről (meg is nevezve az épület-együttest: Qingzsen Sí-nek, egy olyan fogalmat használva, amelyet a kínai nyelvben gyakran alkalmaznak mecsetek megnevezésére.) A felirat közli, hogy a zsidók Indiából jöttek Kínába a Han-dinasztia korszakában (i. e. II. évszázad – i. sz. II. évszázad.) A felirat ugyancsak megörökíti 70 zsidónak a nevét kínai családnevekkel, leírja az ő kihallgatásukat egy meg nem nevezett Szung-dinasztiabeli császárnál és feljegyzi, hogy átadták vallásukat, ami Ábrahámtól származik és Ezra prófétáig fejlődött. A második tábla, amely 1512-ből datálódik, (a Xuan-zsang Dao-Dzsing Szí nevű zsinagógában találták) részletezi a zsidó vallásos gyakorlatukat. A harmadik, amely 1663-ban készült, megemlékezik a Qingzsen szi zsinagóga újjáépítéséről és megismétli az információkat, amelyeket a mási két kőfelirat tartalmaz.

Joseph Brucker atya, a XX. század korai éveinek kutatója kimutatta, hogy Ricci kéziratai azt jelzik, hogy csak körülbelül tíz, vagy tizenkét zsidó család volt Kaifengben a 16. évszázad késői harmadában, illetve a 17. század korai éveiben és ők a visszaemlékezések szerint 5-600 éve laktak ott. Ugyancsak ez a kézirat állapítja meg, hogy nagy számú zsidó lakosa volt akkoriban Hangzsou városának.  .

Annak ellenére, hogy a kaifengi zsidók szinte teljesen el voltak zárva a zsidó diaszpóra egyéb részétől, Kaifeng zsidó lakói megőrizték zsidó hagyományaikat és szokásaikat sok évszázadon keresztül. Ennek ellenére a 17. században az asszimiláció megkezdte romboló munkáját a hagyományok terén is. A kifelé házasodások aránya zsidók és más etnikai csoportok között, mint pl. a Han-kínaiak, és a hui, vagy mandzsú nemzetiség leányai és a kaifengi zsidók között ekkor ugrásszerű emelkedést mutat. A zsinagóga 1860-as évekbeli pusztulása eredményezte, hogy a kaifengi zsidó közösség lemondjon róla, illetve ennek átruházásához vezetett.

Ma mintegy 600-1 000 lakosa Kaifeng városának tudja visszavezetni származását ehhez a közösséghez. Azután, hogy kapcsolatba kerültek zsidó turistákkal, Kaifeng önmagukat zsidó leszármazottaknak tartó lakói felújították kapcsolatukat a zsidóság fő vonulatával. Zsidó szervezetek segítségével, a közösség néhány tagja Izraelbe álijázott, illetve Izraelben telepedett le.

Egy ezzel a témával foglalkozó tudós, Dr. Xun Zsou, kérdésesnek ítéli a Kaifeng-közösség valódiságának megbízhatóságát, úgy gondolván, hogy az egész kérdés mostani felfogása többnyire nyugati kulturális kreálmány. Xun Zsou, a londoni School of Oriental and African Studies tudományos kutatója, írt egy cikket, amely kérdésessé teszi a kaifengi „zsidók” helyzetét. Kijelenti, hogy Kaifeng régebbi zsidó lakói, az akkori zsidó közösség 1851-ig nem is rendelkezett Tóra-tekercsekkel, amikor is hirtelen Tóra-tekercsek birtokosaiként jelentkeztek, amelyeket eladtak sóvárgó nyugati gyűjtőknek. Dr. Xun azt is elmondja, hogy például, a zsinagóga rajzát ugyancsak hamisítják Nyugaton, ezt azon az alapon állítja ilyen határozottan, minthogy az eredeti nem is ilyen volt. Xun Zsou következtetése szerint a Kaifeng közösség nem tekinthető zsidónak semmiféle jelentősebb vallási mérce szerint.

Kaifeng zsidói manapság. A politikai helyzet következtében a kaifengi zsidók kutatása és egyáltalán a zsidósággal kapcsolatos kérdések kutatása szünetelt Kínában egészen az 1980-as évek kezdetéig, amikor is politikai és gazdasági reformokat léptettek életbe. A diplomáciai kapcsolatok létesítése Kína és Izrael között 1992-ben ugyancsak felélesztette a kommunista ország érdeklődését a zsidó vallás, a zsidó tudományok és a zsidó tapasztalatok iránt, különösen annak a ténynek fényében, hogy 25 000 zsidó menekült ment Sanghajba a náci időszak folyamán.

A Kaifeng zsidók erősen összeházasodtak a helyi kínai nőkkel és így teljesen nem megkülönböztethetők külsejük és megjelenésük alapján a nem-zsidó szomszédaiktól. A jelenlegi rabbinikus zsidó vallás felfogása szerint a zsidóságnak csak az anyajogú hagyományozása elismert, míg a kínai zsidók az apajogú hagyományozásra, az apai vonalon történő származásra alapozzák a zsidóságukat. Következésképpen át kell esniök egy betérési aktuson, a Hazatérési Törvény szerint, azért, hogy megkaphassák az izraeli állampolgárságot. A Kaifeng zsidó közösség legtöbb leszármazottját csupán könnyedén foglalkoztatja, illetve homályos tudata van zsidó származásáról. Néhányuk azonban említi, hogy szülei, vagy nagyszülei mondták nekik, hogy ők zsidók és egy nap „vissza kell térniök szülőföldjükre.” Az egyetlen jellemző vonás, amely megkülönbözteti őket szomszédaiktól, az, hogy nem esznek disznóhúst.

A legutóbbi népszámlálás adatai szerint kb. 400 hivatalosan (kínai szempontból) zsidónak tekinthető személy él Kaifengben, de ez a szám bizonyosan csupán feltételezésen alapul. Nagyon nehéz dolog megbecsülni valamely ország zsidó lakosságát, de Kínában ez szinte lehetetlen. A szám változhat egyszerűen a hivatalos magatartás megváltozása miatt. Példaként említendő, hogy a mandzsu etnikum létszámát az utolsó mandzsu császár uralkodása alatt, 2 millióra becsülték, viszont a mandzsu birodalom bukása után, a mandzsuk félvén a megtorlásszerű üldözéstől, szinte eltűntek, és a következő népszámláláskor mindössze 500 ezret írhattak össze, ennyit sikerült megszámlálni. Amikor a kisebbségekkel szembeni politika és ennek következtében a hivatalos bánásmód megváltozott és számukra védelmező jogokat biztosított, az etnikai mandzsuk száma hirtelen felszökött 5 millióra. Ebből a példából is elgondolhatjuk, hogy potenciálisan százezrek élnek Kaifengben és környékén, akik igényt tarthatnak arra, hogy etnikailag zsidónak tartsák őket. Ily módon a legtöbb tengeren túli zsidó közösség közömbösen szemlélheti a kaifengi „zsidó” leszármazottak elképzelt zsidó azonosságát. Jelenleg azonban a kaifengi leszármazottak egy családja, amely formálisan betért a zsidóságba, izraeli állampolgár lehet. Ez mindenképpen elgondolkoztató. A most készülő dokumentumfilmben, a Kaifeng, Jerusalemben, Dr. Noam Urbach elmondja ennek a családnak a viszontagságait

1992-ben megjelent Legacy (Örökség) című dokumentum-sorozatában Michael Wood történész elsétált egy kis ösvényre Kaifengben, amelyről azt mondja, hogy a helybeliek „annak a szektának ösvénye, amely az Irást tanítja” néven ismernek, vagyis a zsidók utcájába. Említette, hogy ma is vannak zsidók Kaifengben, de visszahúzódnak attól, hogy felfedjék magukat a „jelenlegi politikai körülmények között.” A dokumentumokat kísérő könyv azt is megállapítja, hogy láthatunk egy „mezuzát az ajtókereten és egy gyertyatartót a nappali szobában.” Hasonló módon a Qest for the Lost Tribes (Az Elveszett Törzsek Keresése) című dokumentumkötetében, Simcha Jakobovici, kanadai filmproducer és filmkészítő alkalmazottai, otthonában felkerestek egy öregedő kaifengi „zsidót”, aki elmesélte a kaifengi „zsidók” jelenlegi, illetve legutóbbi történetét, mutatott néhány régi fényképet, valamint személyazonossági papírjait, amelyek azt bizonyítják, hogy ő a zsidó etnikai csoport tagja.

Egy legutóbbi dokumentumgyűjtemény, a Minyan in Kaifeng (Minján /tíz zsidó férfi/ Kaifengben) illusztrálja és bemutatja a Kínában lévő Kaifeng zsidó közösség jelenlegi, napjainkbeli életét, ahogy néhány ott járt zsidó turista látta utazása folyamán.

Néhány szó irodalmukról. The Kaifeng Stone Inscriptions: The Legacy of the Jewish Community in Ancient China  A kaifengi kőfeliratok: A zsidó közösség öröksége az ősi Kínában) című könyvében Tiberiu Weisz, a héber történelem és a kínai vallás tanára bemutatja saját fordításában a kaifengi zsidók által készített és utódaik tulajdonában megmaradt 1489-es, az 1512-es és az 1663-as kőtáblák feliratait. Ezek a megmaradt kőtáblák, illetve ezek feliratai őrzik a vallási emlékeiket és röviden utalnak eredetükre is, minthogy a zsidó közösség lassan kihal a kínai asszimiláció következtében. Weisz fordítása megvilágít egyet a több elgondolt változatból, amely a Kaifeng zsidók lehetséges eredetét beszéli el.

Weisz szerint, a Babilóniai Fogság és a VI. században bekövetkezett szétszóratás után

A kiábrándult Leviták és kohaniták szakítottak Ezra prófétával az idegen feleség megtartásának tilalma és ama rendelkezése miatt, amellyel bátorít a zsidó törzsek közötti „beházasodás” mellett, és mindezek után eltűnt és soha többet nem hallottak róla. Weisz úgy hiszi, hogy ezek a zsidók elmentek és letelepedtek Északnyugat-Indiában, vagyis Tiánzsú-ban (Mennyország-Indiában), ahogy ezt a területet az egyik Kaifeng kövön nevezik, s ott még évszázadokig éltek.

I. e. 108. előtt ezek a zsidók Északnyugat-Indiából Ningxia környékére, a mostani Ganszú-tartományba, Kínába vándoroltak és ott észrevette őket Li Guang kínai tábornok, aki azért küldetett a „nyugati területre” (Xíyú), hogy azt megszállja és így kiterjessze a Han-dinasztia Kínájának határait. Ettől az időtől kezdve egészen a Tang-dinasztia késői korszakáig a zsidók lassan ellepték egész Kínát, kínai feleséget szereztek és „fél-kínai, fél-barbár” gyermekeket nemzettek. A „Nagy Buddhista ellenes Üldözésben” (845-846) a buddhizmus és más idegen vallások – a Zoroasztriánizmus, a Manicheizmus, a nesztóriánizmus által tanított kereszténység, az iszlám és a judaizmus – arra kényszeríttettek, hogy hagyják el Kínát és Kínán kívüli területekre vonuljanak vissza, a khitan törzsek felügyelete mellett (ide értve a Ningixa-területet is), ugyanakkor minden idegen templomot felgyújtottak és porig égettek, hogy így is utat egyengessenek ezek Konfúciánus és Taoista ellenlábasainak, Kína bennszülött vallásainak.

Ez volt a helyzet egészen az Északi Szung-dinasztia korai korszakáig, amikor Taizong császár, egy tudományt szomjazó ember, követeket küldött Ázsia minden szögletébe, hogy tanuljanak az idegen tudósoktól és Kínába csábítsák őket, így jöttek vissza, Kínába, a zsidók is. A kőfeliratok korábbi fordításai szerint, a kínai „Guí” szavat rosszul fordították (a császár zsidókhoz intézett szavaiban) „jött”-nek, ami a nyugati és a kínai tudósok többségét arra a tévhitre késztette, hogy a zsidók először a Szung-dinasztia alatt jöttek Kínába. Weisz azonban a „Guí”-szavat megfelelőbben fordította „visszatér” értelemben, ami a mondatot így formálja: „A császár tudatában volt a zsidók korábbi kínai polgárjogának és üdvözölte őket Kínába való visszatérésükkor. Ezután engedélyezte számukra, hogy maradjanak ott a Szung-Birodalom védelme alatt és folytassák elődeik vallásának gyakorlását.”

A kaifengi zsidók által őrzött és használt írott művekből nagyon kevés maradt fenn. Ennek jelentős része Ohioban, a Hebrew Union College könyvtárában, Cincinnatiban van, ott őrzik. Az abban a gyűjteményben őrzött művek között található egy sziddúr (zsidó imakönyv a hétköznapokra és szombatra) kínai írásjelekkel és egy, a T’nachot (a zsidó Bibliát) tartalmazó héber kódex is. A kódex figyelemre méltó ama tulajdonságánál fogva is, hogy míg jól látható módon tartalmazza a magánhangzó jeleket, kétségtelen, hogy olyan valaki másolta, aki azokat nem értette, aki nem tudta ezeket a jeleket olvasni. Míg a jelek pontos képet adnak a héber magánhangzókról, úgy tűnik, hogy találomra helyezték őket el, így a magánhangzó jelekkel ellátott szöveg érthetetlennek tűnik. Minthogy a folyamatos héber nyelvű szöveg általában nélkülözi a magánhangzó jeleket, a hozzá értő héberül beszélő figyelmen kívül hagyja ezeket a jeleket, minthogy a mássalhangzók megfelelően vannak írva, legfeljebb néhány másolói hibával.

Miután kezdetektől napjainkig bemutattuk Kaigfenget, Kína legrégebbi és külföldön legismertebb, bár már régen megszűnt zsidó közösségét, most ismertessük meg az olvasót azzal az alkotásukkal, amelyre mai utódaik méltán büszkék lehetnek, amellyel a kínai és az egyetemes zsidó kultúrát jelentősen gazdagították. Guy Shaked, izraeli professzor és a kínai Tang Yating, a Sanghaji Zenei Konzervatórium professzora fedezték fel és mutattak rá, hogy a kaifengi zsidók a 17. évszázad első évtizedeiben foglalkoztattak egy, vagy több zeneszerzőt, illetve egy, vagy több író-másolót, aki(k) főleg népi dallamok lejegyzésével foglalkoztak, így elődei lettek a népzene kutatóinak. A helyi sajátosságokkal, népi motívumokkal együtt lejegyzett vallásos szövegek dallamait a Tverijai (Tibériás-i) Zsidó Hangzó-jelek Rendszerének főleg zenei-célú „átalakításával”, felhasználásával örökítették meg.

Mielőtt ennek a hangzó-rendszernek a lényegét és eredményeit kifejtenénk, szükségesnek látszik, hogy röviden összefoglaljuk, amit a kaifengi zsidókról, az ő kultúrájukról, vallásos életükről tudunk.

Mindaz, amit a kaifengi zsidókról tudunk, a helyben felfedezett kőfeliratok szövegéből és a korban ott járt nyugati, európai keresztény misszionáriusok reánk maradt feljegyzéseiből származik. A kőfeliratok azokon a táblákon vannak, amelyek 1489-ben, 1512-ben és 1663-ban keletkeztek. Az említett misszionáriusok közül, akik értékelhető feljegyzést készítettek a kaifengi zsidókról, említeni kell a jezsuita misszionáriusokat, Matteo Ricci atyát (1552-1610), Jean-Paul Gozani atyát (1659-1732) és Jean Domenge atyát (1666-1735).

Az Északi Szung-dinasztia uralkodásának idején egy összetartó zsidó csoport, kb. 1000 ember, telepedett le, a X. század táján, a császár hívó szavára, Kaifengben, Kína akkori fővárosában (jelenleg Henan tartományban, Közép-Kínában), amely akkoriban nagyon aktív és terjedelmes kereskedő város volt, kb. 1 milliólakossal.

A bevándorlókat nyilvántartásba vevő egyik törzskönyv tanúsága szerint a zsidók 998-ban érkeztek a fővárosba.

Valószínűleg gyapotárúk gyártásával foglalkoztak, beleértve a gyapot-textil festését és reá minták nyomtatását, ami akkoriban nagyon fejlett iparág volt Indiában, és Kína be akarta vezetni, azért, hogy így úrrá lehessen a selyemáru-hiányon, ami akkor sújtotta Kínát.

A kaifengi zsidók folyamatosan fejlődő kereskedelmük mellett rendes, követendő vallási életet folytattak és 1163-ban felépítették első zsinagógájukat, amely körül életük folyt.

A Sárga Folyam (Huang-ho, Huanghszien) 1642-ben történt áradása után teljesen helyreállították, újjáépítették és a 13 Tóra-tekercsét is restaurálták.

Mindenképpen említeni kell, hogy a Kaifeng zsidók teljes befogadása és az ők teljes asszimilációja a kínai társadalomba már az említett árvíz előtt megkezdődött. Kínában, a kínai társadalomban az antiszemitizmus teljes hiánya, valamint az uralkodó konfucianizmus hatására, sok zsidó felhagyott a zsidó tanulmányaival és a kínai tudományokkal, a kínai ismeretekkel kezdett komolyan foglalkozni, hogy így eredményesen részt vehessen a kínai hivatalnokok számára előírt vizsgán.

Az árvíz után a közösség gyors megszűnés felé közeledett. Ennek fő okát abban találjuk, hogy Kaifeng zsidói teljesen el voltak zárva a zsidó élet más központjaitól, meg kellett törniök a belülről való házasodás láncolatát, összeházasodtak a kínaiakkal és a körülöttük élő muzulmánokkal, tekintve, hogy Henan-tartomány a muszlim lakosság fő területe volt.

A XIX. század közepére a kaifengi zsidók már nem tudtak héber betűket olvasni és nem volt Kaifengben rabbi és egyáltalán nem volt zsidó vallásos élet. Olyan szegényes életmódjuk volt, hogy néhányuk arra kényszerült, hogy nyugati turistáknak eladja szent tekercsüket, vagyis a kézzel írott Tórájukat. 1854-ben a kaifengi zsinagóga már romokban hevert. 1900-ban csupán 140 lélek maradt helyben a zsidó közösségből. Manapság ezek leszármazottai 1000-re szaporodtak, ez kb. a fele a Kínában szétszóródva élő Kaifengből odakerült zsidó eredetű leszármazottaknak.

A Kaifengben valamikor lakott, már kihalt zsidók zsinagógai liturgikus dallamainak vázlata. Bár igen keveset tudunk a valamikor Kaifengben lakó zsidók zsinagógai dallamairól, pláne zenéjéről, ami keveset tudunk, az is csak Tang Yating sanghaji professszor és Guy Shaked izraeli professzor idevágó cikkein alapul. Mindenek előtt meg kell jegyezni, hogy a valamikori kaifengi zsidóság az ún. sz’fárd, vagy sz’fárdi szertartást követte, bár egyes korabeli feljegyzések szerint a követett ima- és dallam-ritusuk közelebb állt az ásk’náz szertartáshoz, míg a jóval később (az 1930-as, 1940-es években, Hitler üldözései elől menekült) Kínába került zsidók nagy többsége az ásk’náz, vagy ásk’názi szertartást, rítust követte. A valamikori kaifengi zsidóság liturgikus dallamairól, zsinagógai kultúrájáról csak nagyon rövid, szűkszavú leírás áll rendelkezésünkre, amely az elmúlt korokban született, gyakran furcsa és önkényes fogalmak alkalmazásával, mint pl. az „éneklés”, „elmondás, előadás, ismétlés” és „olvasás, felolvasás”.

Nagy ünnepeken, kivéve a Chanukkát, a Fények Ünnepét, a legünnepélyesebb alkalmakat, az összes nagy, bibliai ünnepet szigorúan megtartották.

Volt azonban, ami megkülönböztette az ő gyakorlatukat a többi zsidó közösségtől, pl. a Mózes imáját Szimchát Tórá (a Tóra örömünnepe) alkalmából az ünnep előtti napon mondták, nem az ünnep napján. A többi ünnep imarendje megegyezik az általános szokással. Tisá b’Áv és Púrim ünnepe ugyancsak benne volt az imarendjükben.

Lábjegyzet a címoldalra

 

A szerző szerkesztésével