Greiner Fekete Ágnes
Családi krónika
Az első perctől kezdve nagyon jól éreztem magam ebben a családban. Ezért is aggódtam annyira, nem cseréltek-e el engem a kórházban, nem fognak-e rájönni egyszer csak a turpisságra, hogy illetéktelenül bitorlom itt valaki helyét. Máig érthetetlen számomra, mitől támadnak vajon egy kisgyereknek ilyen gondolatai? Aztán múltak az évek, s én megnyugtattam magam, ha el is cseréltek, soha jobb helyre nem pottyanhattam volna. Szerencsés voltam a felmenőimmel. Minden kiirtási kísérlet dacára születésemkor az anyai oldalról egy dédnagypapát, egy vérszerinti nagymamát és egy pót, ámde annál valódibb nagypapát, míg apai ágon ennek pont a fordítottját mondhattam magaménak. Hitler zsidótalanítási programjának szegény apai nagymamám, Elza és anyai nagyapám, Miksa lett áldozata, a háború után sok család lett volna boldog ilyen mérleggel. Az pedig az én külön szerencsém volt, hogy az elvesztettek helyébe csodás pótok léptek, kikre én igaziként emlékezem.
Legendás hírű dédnagymamám nem tudta bevárni születésemet, a családunkra oly sajnálatosan jellemző végbélrák áldozataként 1949-ben meghalt, soha be nem tölthető űrt hagyva az én örökifjú dédikém mellett. Az 1800-as évek derekán két megözvegyült ember összetéve, amije volt, azaz az öt-öt gyerekét – együtt könnyebb! – felkiáltással összeházasodott. S nem voltak restek, még vállaltak a meglevő tíz fiú mellé két közös gyereket, s ezek közül is a kisebbik volt Róza a dédanyám, az egyetlen leány. Ahányan voltak, mind őt kényeztették. Annál kevésbé a sors. Fiatalon férjhez ment, és kétévente szülte a gyerekeket, akiket azután kettő kivételével szép sorban el is temetett. A legidősebb, Miklóska szeleburdi kisfiúként havat tett a sapkájába, a családi legenda szerint ettől kapta a halálos agyhártyagyulladást tízéves korában. Utána következett az én nagyikám Erzsike, majd húga Icuka, ők lettek a szülők minden öröme és vigasza. Újabb két év elteltével megszületett Ernőke, aki szép szál legénnyé cseperedve a híres Komjádi féle vízipólós csapat tagjaként ment volna a világbajnokságra Spanyolországba, amikor rossz oldalon lelépve a HÈV-ről a szembejövő szerelvény halálra gázolta. Nem töltötte még be a tizenkilencet, s a krónikák szerint a fölé hajoló orvosnak még annyit tudott mondani: „Mentsenek meg, egyetlen fia vagyok anyámnak!“ – de nem volt segítség. A legifjabb, a tündérszép, mézszőke Lilike négyéves volt, amikor egy vonatsínről felpattanó szikra ruháját, haját meggyújtotta, s a rémült apa hiába tépte a lángoló ruhát a sikongó kisgyerekről, megmenteni már nem tudta. A legendásan szép Róza, akiről egy vándorfestő Zrínyi Ilonát mintázta, sokat kellett dolgozzon egész életében, mert az én dédapám, kinek már a neve is maga a muzsika, Hoch Herman, nagyon szeretnivaló ember volt, csak a munkát nem kedvelte, vagy ha mégis, akkor inkább csak módjával. Délelőtt még ment is valahogy a dolog, de aztán a jó ebéd után inkább pipára gyújtott, és elvonult a kávéházba, szenvedélyének, a kártyának áldozva a délutánját. Hányszor segítették a mindkét oldalbeli testvérek, újra meg újra húgukat talpra állni! A két lány nőtt, növögetett, már kijártak a korzóra, fel az Avasra, bálokba, ahogyan az illett, s gyűltek a ház körül az udvarlók, kérők. Erzsikének volt egy nagyon művelt udvarlója, aki minden héten egy könyvet ajándékozott neki, s mivel az ifjú lánynak az olvasás volt legnagyobb szenvedélye, evvel a szerelem is kellő izzásban volt tartva. Ezt hűtötte le Dédike konok egyszerűséggel, mondván: „Nem szánkázunk a vőnk hátán“ – lévén szegény – vesztére – kicsit hajlott hátú. Na, de mikor a komoly, ámde filmsztár szépségű Miksa kezdte kerülgetni a lányát, már ő is kifogyott a kritikus szóból és áldását adta a frigyre.
Icuka, a két évvel fiatalabb húg tisztviselő lett egy irodában, ahol a bányatulajdonos fia beleszeretett és feleségül vette. Gyerek ebből a házasságból nem született, ami talán szerencse is volt, mert férje hirtelen halála hamar tette Icukát ifjú özveggyé. Közben Erzsike férjét, Miksát a munkája Karcagra szólította, és őt követte az egész család az alföldi kisvárosba. Icuka is ott találkozott a lángoló eszű ügyvéddel, Sándorral, aki élete nagy szerelme és rövidesen második férje lett. A karcagi társaság legkedveltebb párja voltak, meghívásuk biztos sikerét jelentette minden összejövetelnek; szépek, vidámak, bohémek, szórakoztatóak, bíztak a jövőben, ami pedig sok megpróbáltatást tartogatott a számukra. 1944-ben Karcagról az egész család először ausztriai munkára, majd a bergen-belseni koncentrációs táborba került, ez alól csak a két vő, Miksa és Sándor volt kivétel, őket Mauthausenbe vetette a munkaszolgálat. Miksa kivételével mindnyájan hazatértek, köztük Icuka is hatéves fiával és egyéves kislányával, ami maga volt a csoda. Icuka nővére, Erzsike volt az én nagymamám. Sajnos Miksa nagyapámat nem ismerhettem, mert a mauthauseni tábor felszabadulásának napján fertőzött vizet ivott és a tífusz végzett vele, hiába várta őt vissza Erzsike és világszép lányai Katóka és Jucika. Erzsike a háború után visszatért Karcagra és 1957-ig ott is élt. A lányok rokonoknál Pesten maradtak, s gyors egymásutánban férjhez is mentek. A 45 éves Erzsike sem bírta sokáig az egyedüllétet és engedett az őt feleségül kérő jóképű állatorvos unszolásának, aki az én nagybajuszú, sokat mesélő, unokát térden lovagoltató Sándor bácsi nagyapámmá avanzsált. 1955-ig nagy-nagy szeretettel pótolt elvesztett férjet, apát, nagyapát, míg le nem győzte őt a fehérvérűség. Attól kezdve Erzsike édesapjával, az én Dédikémmel élt együtt 1957-ig Karcagon, majd a Rózsadombon a Búzavirág utcában, ahol egy kivándorló házaspártól vettek meg egy szép, nagy kertben álló, kétszobás kis házat, gyerekkorom aranyló színterét.
Búzavirág utca. Nagy kert, kis ház hatalmas ablakkal, előtte színpompás rózsák. Vén diófa alatt terítünk a vasárnapi ebédhez, aranyló húsleves, aggódom, nehogy beleessen valami bogár a fáról, undorodós gyerek vagyok és pokoli rosszevő. Alig várom az étkezés végét, hogy kezdődhessen a délutáni kártya, apu és dédike alsóznak vagy ultiznak, sokszor csatlakozik hozzájuk Fekete nagyapa is, én pedig lelkesen kibicelek. S közben folyamatosan érkezik a tágabb család, s a közeli barátok, letelepednek a kertben, megcsodálják az épp aktuálisan érő gyümölcsöket, s folyik a vég nélküli diskurzus. Húgom rázza a kertben felállított járókát, szabadulni szeretne, bűvöli az utca végében álló Indiai Követség előtt posztoló rendőröket, akik rendre késve érkeznek a követségre, mert kertünk előtt elhaladva megállnak a gyönyörű kisgyereket csodálni. Kötél feszül a két szilvafa között, tollaslabdázunk. Nyári kánikulában lavórban pancsolunk, nagyi és dédike mindenben a kedvünket lesi, igazi édenkert ez a számunkra, soha nem feledhető gyerekparadicsom. Télen vastag puha hótakaró borítja a kertet, a szobában a kályhán sül a gesztenye, az alma, máig érzem az illatát. A két szobát összekötő lépcsőn kuporgunk, dédike a kályha mellett általam mindig csodált májfoltos kezével cigarettát sodor magának, rágyújt, és belekezd a véget nem érő meseáradatba, s mi lélegzetvisszafojtva hallgatjuk egészen addig, amíg nagyi ágyba nem parancsol bennünket.
Pasarét. A Fekete család színtere. A Pasaréti út 76-ban lakik Jóska nagyapám feleségével Gyöngyivel. Apu édesanyja Elza nem éli túl a háborút, s nekem őt Gyöngyi pótolja, aki édes unokájaként szeret, dédelget, abajgat engem. Bennünket külön gyönyörűséggel fűz össze az a véletlen, hogy egy napon van a születésnapunk. A pirítós zsömle illata még ma is a náluk töltött éjszakákat követő mesés reggeliket juttatja eszembe, a fakanálból készített babákat, akiknek mi festettük saját kezűleg a szemet, orrot, szájat szemceruzával, pöttyös zsebkendőből babos kendőt kötöttünk a fejükre. Vasárnap délelőtt ültünk a rádió előtt, és a Csinn-bumm Cirkuszt hallgattuk. A náluk töltött hétvégék kedvelt programja volt a szombat délutáni séta a Napraforgó utcába, ahol egy szép házban együtt lakott nagyapa kilenc testvére közül kettő, de ott lehetett találkozni a többiekkel is.
Ez az én családom, ők az én felmenőim, belőlük lettem összegyúrva, sejtjeim az ő jellemzőiket viselik magukon, s én büszke vagyok, és boldog, és áldom a szerencsémet.