2010. 2. szám » Heves Kornél méltatása – Varga Béla

Heves Kornél méltatása – Varga Béla

Varga Béla

 

Heves Kornél méltatása

 

Régi idők tanújaként arról a kiváló emberről emlékezem meg, aki csaknem fél évszázadon át a kétezer fős szolnoki zsidó közösség lelki és szellemi vezetője volt, akinek vallási és világi beállítottsága meghatározta közösségének hitéleti és polgári magatartását. És akinek bár-micvói áldásával indultam el én is a felnőtté válásom egyre göröngyösebbé váló útján.

Heves Kornél 1870-ben születet Vécsen. Születése előtt három évvel egyenjogúsította, végre, zsidó polgártársait a nemzet. Ez az örvendetes és régen várt esemény is döntően motiválta, hogy a szülői házban a szigorú vallásosság mellett mély hazaszeretetre is nevelték őt.

Főrabbivá 1898-ban választották meg Szolnokon. Ebben az évben emelte a törvény az izraelita felekezetet is a „bevett” vallások körébe. Az ifjú zsidó pap élvezhette ennek minden társadalmi és közjogi előnyét, nemcsak maga, hanem az általa képviselt közösség számára is.

Dr. Heves Kornél főrabbi, főtisztelendő úr és „pap bácsi” – ahogyan gyerekként mi neveztük őt –, rendkívül sokoldalú ember volt. Rabbiként az Országos „Ferencz József” Rabbiképző Intézetben, bölcsész doktorként pedig a Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott. Tagja volt az Izraelita Magyar Irodalmi Társaságnak, a szolnoki Verseghy Irodalmi Körnek és a Kiss József Társaságnak is. Életében hét könyve jelent meg tanulmányokkal, verseivel és prédikációival.

Irodalmi munkásságát, egykori magyar-történelem tanárom, a ma is – hál Istennek – jó egészségnek örvendő Szurmay Ernő tanár úr, a közelmúltban megjelent, szolnoki irodalmárokról szóló igen értékes, hézagpótló könyvében méltatta részletesen.

Beiktatása még a Csarnok utcában a nagyon puritánul berendezett régi templomban történt ugyan, de már épült a város legszebb helyén, a Tisza partján, az új díszes istenháza a katolikus és a református templomok szomszédságában. A templom szépsége és mérete kellőképpen reprezentálta a város zsidóhitű polgárainak akkori társadalmi helyzetét. Helyének megválasztása, valamint felavatásán a város és megye vezetőinek és legtekintélyesebb polgárainak megjelenése azt tanúsította, hogy az izraelitáknak bevett felekezetté való nyilvánítása, a törvény rendelkezésein túl a szolnoki társadalom egyetértésével is találkozott.

Az ifjú rabbi érezte, hogy hívei nagy várakozással tekintenek működése elé. Lelkes tanítói munkája mellett szoros, baráti kapcsolatokat épített ki a társegyházak lelkészeivel és a város reprezentánsaival. Az a toleráns és baráti légkör, amely itt a felekezetek között kialakult, ihlette meg őt a „Három Templom” című versének megírására. E költeményből a szolnoki sajtó a közelmúltban többször idézett.

„Három templom van minálunk

Egymás mellett, egy sorjában.

Erről híres-nevezetes

A Nagykunság rónatája.

Itt, ahol a Tisza-Zagyva

Ölelkezve összefoly,

Itt van ez a három templom,

Melynek párja nincs sehol.

Kimagaslik a középső,

Mintha egy vártorony volna,

Körülfogja a két szélső

Bástyaforma kis kápolna.

Egyikben sincs látnivaló

Cifra pompa, műemlék,

Mért, hogy mégis megragadja

Ezernyi nép figyelmét.”

Majd később így folytatja:

„Az egyik kicsiny zömök tornyú,

A másik meg karcsú magas:

Az egyiken aranykereszt,

A másikon egy érckakas.

Harmadikon Dávid pajzsa

Hinti fényét szerte szét.

S tíz ige ragyogtatja

Az egy Isten szent nevét.”

Idézek még egy versszakot, mellyel ma már a legnagyobb keresztény egyházak igehirdetői is, remélhetően végre egyetértenek:

„Három templom egy sorjában

Lám mily szépen összeférhet!

Csak jelvényük nem egyezik,

Más a forma, egy a lényeg:

Kupolájuk különválik,

De alapjuk összenőtt,

Egy fatörzsnek három ága

Egy helyről szív táperőt.”

Ez volt Heves Kornél hitvallása. Ennek szellemében nevelte híveit és így közeledett másvallású kollégáihoz még akkor is, amikor feléjük nyújtott kezét néhány évtized múlva közülük már nem mindegyik fogadta el.

A főrabbi mentalitását jellemzi a zsidó vőlegénye miatt betérő Pintér Juliskának szóló tanítása. Idézek belőle:

„Téged nem a hiúság, nem kincs és pompa csábított közénk, hisz…földi kincsekben vőlegényed sem bővelkedik, ő sem adhat egyebet, szeretetnél. Érdek nélkül jöttél, mert megszólalt kebledben valami – ó ha azt ki tudnánk mondani –, megszólalt kérve, serkentve, bátorítva, hogy hitvallomást tégy az egy Istenről, kit őseleink imádtak.

Élj e hitnek malasztjával és erősödj általa, a Gondviselésben bízva rendületlenül.

De ne feledkezzél meg ez új környezetben volt hitfeleidről sem. Ne légy közömbös irántuk: imádkozzál boldogságukért ezen túl is, támogasd, gyámolítsd őket. Hisz egy atyánk van mindnyájunknak, egy Isten teremtett, ki azt parancsolta: V’ohavto l’réacho. Szeresd felebarátodat! Ez a mi vallásunk sarktétele, melyre a nazareti mester is hivatkozott (Mózes III. 19.).

Tudod, mit jelent: zsidónak lenni? Szeretetet érezni embertársaink iránt és ezt a szeretetet nem csak ajkunkon hordani, hanem azon munkálkodni, hogy ez az érzés hússá és vérré váljon a lélekben és a szívben és minden cselekedetben: jót tenni szegényekkel, szűkölködőkkel, anélkül, hogy kérdeznők: melyik templomba jár, melyik fajhoz tartozik, bölcsőjét hol ringatták? Az erény és erkölcs apostolául szegődni, a makulátlan, tiszta családi életet többre becsülni minden élvezetnél, minden gyönyörűségnél: rámutatni büszke önérzettel azokra a sebekre, melyet három ezredév ejtett ifjakon-aggokon, akiknek nem volt más bűnük, mint hogy este-reggel összekulcsolt kezekkel rebegték: Halljad Izrael! Adonáj, a mi istenünk egyetlenegy! Büszkeséggel gondolni egy népre, mely a nagy gondolkodókat, költőket, énekeseket, zsoltárosokat és prófétákat adott a világnak, egy nagyra hívatott népre, melynek emlőjén az egész emberiség teleszívta magát a legfönségesebb erkölcsi eszmékkel.  Ezt jelenti: zsidónak lenni!”

Ma is, amikor lépten-nyomon feltesszük magunknak újra és újra ezt a kérdést, ennek a bölcs rabbinikus tanításnak megértése és megszívlelése talán segíthetne bennünket is az eligazodásban.

Heves Kornél nagy felkészültséggel és elkötelezettséggel foglalkozott a fiatalokkal.   Gondja volt, hogy miként alakul a zsidó ifjúság jövője, amely a „numerus claususok” világában egyre kilátástalanabbnak tűnt föl. Erre utal a MIKÉFE megalakulásának évfordulóján tartott beszédének a következőkben idézett részlete is:

„Sorakozzatok a MIKÉFE zászlaja alá, testvéreim, minél többen, és buzdítsátok gyermekeiteket, a középiskolás és érettségizett ifjakat is, hogy becsüljék meg a mesterembert és tiszteljék a földművest is.

Most a legtöbb pálya, úgymond, el van zárva az ifjúság elől, életlehetőségül csupán az ipar és a mezőgazdaság maradt.”

Nagyműveltségű tudósként szerelmese volt a magyar irodalomnak, miként világhírű fiatalabb kortársa, Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző egykori boldogemlékű igazgatója is, aki Arany Jánost jobban szerette és ismerte, mint sok mai hivatásos irodalmár.

Amikor a jogfosztó törvények életbe léptek, avatta férfivé, például bár micvóján a 13 éves Gombos Lászlót. Petőfit idézve, majd rá hivatkozva így fejezte be avatóbeszédét:

„Legyen ő a példaképed a szülők és haza iránt való szeretetben is magyar vagyok! És semmi kincsért, hírért e világon el nem hagynám szülőföldemet. Mert szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet. Ezt vallotta ő fanatikus hévvel. Ez a rajongássá magasztosult szeretet párosulva istenimádattal legyen a te vezérmotívumod az élet minden körülményei közt. Amen.”

Gombos Laci akkor már nem is álmodhatott arról, hogy egyetemre kerülhessen. És két év múlva, amikor az én bár micvámra került sor, engem már a gimnáziumba sem vehettek fel.

Sokan jogosan szemére vetették éles cionizmus ellenességét… Kétségtelen, szinte vakságnak tűnik, hogy amikor felettünk már teljesen beborult az ég, még akkor sem tudta elképzelni, hogy híveit, szeretett nemzetének akkori vezetői készségesen kiszolgáltassák a náci hóhéroknak. És két év múlva gyermekeink édesanyjukkal és nagyszüleikkel kézenfogva vonulnak majd a gázkamrák felé, és kínban sírva semmisül majd meg gyülekezetének több mint a fele.

Addig is azonban, amíg ez bekövetkezett, számtalan megaláztatásnak volt kitéve. Katonaság rekvirálta el a kultúrházat, majd a Mártírok templomát is, amelyet megszentségtelenítve teljesen feldúltak. Parókiáját és templomát szöges drótkerítéssel vették körül. A főbejáratot nem lehetett használni többé, és csak a kis oldalbejárókon közlekedhettünk. Emlékszem, hogyan sértegették a magyar utászok az agg főpapot és templomának ablakai alatt sokszor trombitálással zavarták a templomi áhítatot.

1943-ban, amikor a Szolnokon állomásozó munkaszolgálatosok még nagyünnepünkön részt vehettek az istentiszteleten, többek közt így szólott hozzájuk, idézem:

„Ne szégyelljétek hát a munkát, kedves fiatal barátaim, hisz katonák vagytok ti is, a munkatáborban küzdő katonák…Legyetek büszkék, hogy ásót, csákányt, kalapácsot adtak a ti kezetekbe. Mutassátok meg, hogy megálljátok a helyeteket a munka terén is. Mindaddig, amíg hazánkért dolgoztok, épp oly szolgálatot végeztek ti is, mint katonatársaitok künn a harc mezején, ők hadi szerszámokkal, ti a munka eszközeivel.”

Szegény, eszméiben megcsalatott főpap. Meg kellett érnie, hogy egy évvel később, feleségével és szerény cókmókjával szuronyos rendőrök között kellett végig gyalogolnia a Szapáry utcán a Csarnok utcai gettó felé. Ott várta már vissza egykori szerény temploma, ahol annak idején ígéretes pályafutását megkezdte. Egy hónapos gettóbeli sínylődés után szekerekre ültették híveivel együtt, és szuronyos csendőrök kíséretében kellett búcsúznia szeretett városától, ahol közel fél évszázadig hirdette az Örökkévaló igéit, és csak a szépre-jóra nevelte híveit.

A cukorgyári gyűjtőtábor poklában aztán, testileg-lelkileg összetörve Jeremiásként siratta meg az általa is épített és szépített, szeretett szolnoki „Jeruzsálemének” pusztulását.

A deportálást megelőző napon, feleségével és törökszentmiklósi rabbi kollégájával és annak családjával a cukorgyárból – egy mentőakció keretében – Budapestre szállították.

Budapesten a szörnyű időket fiánál, egy védett házban vészelte át. Beteg felesége a gettó kórházában hunyt el.

Felszabadulását követően – fiai tiltakozása ellenére – vissza akart térni Szolnokra. Betegsége miatt már nem tudta felfogni, hogy Szolnokra két-három volt munkaszolgálatoson kívül még senki sem jöhetett haza. Az áprilisi pészahot már gyülekezetében szerette volna ünnepelni. Titokban a Főpostára sietett tehát, hogy híveit érkezéséről táviratilag értesítse. A körút nagy utcai forgatagában azonban fellökték, és combnyaktörést szenvedett. Kórházba kerülése után, 75 éves korában rövidesen elhalálozott.

Hamvait a budapesti Kozma utcai temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírját nemrégiben feleségemmel szerettük volna meglátogatni. Sírhelyének számát megkaptuk ugyan, de hantját az őserdei bozótban, sajnos, nem sikerült megközelítenünk.

Nevét a Mártírok templomában emléktábla őrzi.

Szolnok szerelmese volt, de utcát eddig nem neveztek el róla. Megérdemelné pedig, hogy városa is méltón ápolja emlékét.