Flamm János
Kisneufeld emlékezik
(Vitray Tamás: Kiképzés)
Magam szűk évtizeddel fiatalabb vagyok, mint a könyv szerzője. Mindig is foglalkoztatott, hogy bár sok mindent átéltem az 1944-45-ös időkből, de életkorom miatt nem emlékezhetek rájuk. Szüleim egésszé össze nem illeszthető részleteket osztottak meg velem. Vitray könyve olvastán sajátomként, a bőrömön érezhettem, izgulhattam végig e vészterhes heteket, hónapokat.
Heller Ágnes Bicikliző majom c. könyvében utal rá, hogy aki akkor végigszenvedte a rámérteket, emlékeitől egész életében nem tud szabadulni. Tegyük hozzá: az emlékek nem úgy viselkednek, mint az akár a hosszan viselhető, de végül is levehető és cserélhető ruhadarabok. Lehet, hogy a szerző úgy gondolta: ha kiírja magából fájdalmait, elfelejtheti azokat, vagy legalábbis egyik-másik kevésbé lesz, mondjuk éjszakánként hívatlan vendége. Nincs így. Álljon itt egy néhány soros részlet:
„Lefekvéskor minden este megismétlődött ugyanaz a szertartás, méghozzá nem egyszer, hanem ötször, tízszer. Nagyapa nem lesz légiriadó? Mit tudta szegény, megkínzott, gyötrődő Nagyapu! Nem lesz, aludj nyugodtan kisbogár… Nagymama nem lesz légiriadó?! Nem lesz, nem lesz, aludj csak… És így tovább, míg el nem álmosodott, és akkor teljesen betakarta fejét, csak egy apróka résen át vett levegőt, hogy semmit se halljon a külvilágból. Mai napig alszik.”
Manapság történelemtanárok konferenciáznak arról, mit és mennyit tanítsanak a jövő felnőtteinek múltunkból. Tudjuk: a kötelező olvasmányokkal szemben mindig is volt, van, lesz némi ellenszenv, nem kívánom tehát ezt a könyvet sem a számonkérő darabok közé besorolni. De empatikus szemlélettel némely okos szavak kíséretében talán ajánlható lehetne. Szemelvényként csak néhány oldal (pl. 63-74 között), Kisneufeld 1944 nyári-őszi csillagosházi hányattatásairól.
Az igazsághoz tartozik, hogy a könyv nem csupán a háború és az üldöztetés borzalmairól tudósít, hanem a náluk nem kevésbé tragikus magánéleti szenvedésekről is. És a gyerekek csodálatos önvédő, ösztönös reflexeiről, akik minden córesz közepette is, képesek kalandokat élvező, játszó, egyszer-egyszer örülni is tudó lények maradni. Igazából a túlélés kulcsát birtokolni.
A könyv 1956 decemberéig kíséri a főhős életét. Nem kevésbé változatos és kalandos a felszabadulását követő másfél évtized.
Vitray műsoraira emlékezve, joggal feltételezhető: a szerző alaposan felkészült témáiból, pontos előmunkálatokat végez. Így tűnhetett igazán könnyedebbnek, természetesebbnek a riport és az ő szereplése. Az is elképzelhető (miért is lenne másképpen), hogy számtalan véletlen zavarhatott bele az élő adásokba. De ő mégsem akadt el (észrevehetően) soha. Intelligenciája, sokoldalúsága, rögtönzőképessége átsegítette ezeken a pillanatokon. A könyvből kiderül, hogy a kiképzésnek – mármint az első 7 évének – tapasztalatai érlelték ilyen személyiséggé.
A könyvről való elmélkedés kapcsán még leírandónak tartom, Vitray TV-s teljesítményeiben sohasem tolta előre önmagát, a háttérből irányított. Amitől persze még jobban észre kellett venni, sőt szeretni lehetett őt. Mint író sem tesz másképpen. Minket olvasókat szolgál, izgalmas, frappáns, olykor kellően érzelmes, miközben ő érte szorítunk, és persze kisbetűs hőseiért, a történelem megannyi Nemecsek Ernőjéért.
Ki tudja vállalkozik-e a szerző a következő évek, évtizedek papírra vetésére, attól kezdve, hogy már nem Kisneufeldnek, hanem Vitray Tamásnak hívják? Ha igen, ha nem, hosszú munkás élet várjon rá százhúsz évig!