Kállai-Kovács Erzsébet
Kíváncsiskodók
Tombolt a nyár. Perzselő melegét ráborította a tájra. A kis faluban szokatlan csend uralkodott, még a kutyák sem ugattak. Néha azért egy-egy kakas hallatta a hangját, talán, hogy jelezze: élet azért van, csak nem a faluban, hanem a mezőn.
A település apraja-nagyja a mezőn dolgozott. Váratlanul, a Malom utca felől, három kicsi lány tűnt fel, szapora léptekkel, mezítlábasan, frissen szedték talpacskájukat.
Igyekezniük kellett, mert a kíváncsiság éppúgy hajtotta őket, mint a homok, amely égette a talpukat. Minél előbb túl kell jutniuk az utca kanyarulatán! Remélték, hogy a füves árokparton és a házak kerítését védő bokrok alatt menedéket találnak. Talán ott lesz egy kis víz is, ahol vörösre dagadt talpukat megmoshatják, hűsíthetik.
Ki is szemeltek egy jókora bokrot, ami alatt meghúzhatják magukat, elbújhatnak, de úgy, hogy ráláthassanak a Templom utca sarkán álló kúriára. Mert meleg ide vagy oda, onnan nyüzsgés, beszélgetés, nevetgélés hangja hallatszott egészen hozzájuk, a bokorig. A bérlőék lánya, idősebb barátnőjük, Eszterke, az esküvőjére készült. Még egy-két autó is érkezett vendégekkel, továbbá két lovas kocsi is, azok hozták Eszterke távolabbi barátait.
A szülők, Magdi néni és Jakab bácsi a bejárati kapunál fogadták az érkezőket. A kertben felállítottak egy nagy fehér sátrat, de ahogy látták, a vendégek inkább a fák árnyékába vagy a házba mentek.
Miért nem a sátor alá? – a kislányok nem értették. Egyszer csak a Templom utca felől megjelent Ilonka néni és Lajos bácsi, Anna keresztanyja és keresztapja, ünneplőbe öltözve – ilyen melegben!
Õk is a bérlőékhez igyekeztek. Meghívott vendégek voltak. Magdi néni és Ilonka néni barátnők voltak, szeretettel összeölelkeztek, Lajos bácsi pedig kezet fogott Jakab bácsival. Együtt bementek a kúria jókora udvarára.
A kutyák most nem ugatták meg az érkezőket. Jó és okos házőrzők voltak. Máskor a kislányok még a kerítés közelébe sem mertek menni, tudták, hogy miként kell viselkedniük.
Egyszer csak Ilonka néni odakiáltott:
– Várjatok gyerekek a kapunál, majd hozok nektek egy kis finomságot, süteményt.
Ekkor a Vasút utca felől a gőzmozdony sípolását hallották. Megérkezett hát a vonat. Innen is vendégek érkeztek. Mindenki feketébe volt öltözve. Hat fekete kabátos, szakállas férfi, fejükön fekete kalappal és három nő, elegáns ruhában, szigorú kendővel a fejükön – ebben a melegben! Õk is a bérlőékhez igyekeztek. Csak hát szegényeknek, mire a Templom utca sarkához értek, a ruhájukat belepte a forró, szállingózó falusi por. Már nem látszottak annyira
Úgy tűnt, hogy már nem várnak több vendéget. Eszterke – gyönyörű fehér ruhában – a sátor alá ment a vőlegény kíséretében, s velük tartott az egyik szakállas vendég is. A többiek kint maradtak a kertben.
De ekkor baleset történt. A vőlegény kezéből kiesett egy pohár a földre. Még szerencse, hogy nem tört össze – gondolták a kislányok. Szegény Eszterke, jól kiválasztotta magának ezt az ügyetlen férfit! De a vőlegény ekkor megemelte a jobb lábát, és jó erősen rátaposott a pohárra. Akkor aztán az üveg apró darabokra tört.
A falusi barátnők ijedten, kíváncsian várták, vajon most mi fog történni.
Nagy meglepetésükre a vendégsereg beözönlött a sátor alá, ölelgették, csókolgatták Eszterkét és – most már – a férjét is.
Többen azt kiabálták: Sok szerencsét! Legyetek boldogok, és éljetek 120 évig!
Ilonka néni és Magda néni hamarosan megjelent a kapunál két nagy tálca süteménnyel, mosolyogva kínálták a kíváncsiskodó kislányokat.
A gyerekek félve megkérdezték, hogy nem lesz-e baj a pohár összetöréséből? A két asszony megnyugtatta őket:
– Ne aggódjatok, az összetört pohár szerencsét hoz az ifjú párnak. És – ahogy mondják – a pohár előbb áll össze darabjaiból, mint a házasságnak vége szakad.
A kislányok közül Anna azon csodálkozott, vajon ő miért nem kapott puszikat, amikor pár napja az ebédnél véletlenül összetörte a vizespoharát?