Szincsok György
Seneca áldása
(Regényrészlet)
„Drága fiam! Korai búcsúm tőled arra kötelez, hogy megosszak veled minden ismeretet, amelyet rövid életem folyamán elsajátítottam. Úgy terveztem, hogy apránként foglak tanítgatni, megosztom veled őseink történeteit, felismeréseit, és tetteik következményeit. Sajnos nem lehet így, hiszen a halál már nem csak a kezét nyújtja felém, de el is indult az irányomba, nehogy kétséget hagyjon a felől, hogy rövidesen a tenyerembe csap. Ismerd meg hát mindazt, amit neked tartogattam, amit a szeretet apró darabjaiként akartam átadni neked, és most kénytelen vagyok néhány oldalon, darabos mondatokban összefoglalni számodra.
A dédapád volt az első, akit a sors idegen eszmék védelmezésére kényszerített azáltal, hogy a hazája szólította hadba. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében harcolt a császárért és hazáért az orosz cár katonái ellen. Több hitsorsosával együtt várta az első rohamot a lövészárok mélyén, miközben azon gondolkodott, vajon mi lehet a szándéka Istennek azzal, ha őt megöli idegen emberek idegen háborújában. Az első kartácstüzet túlélve másnap megjelent a zászlóalj rabbijánál, és megkérdezte, mi lehet az Örökkévaló szándéka azzal, hogy halomra öldösi az embereket attól függetlenül, hogy osztrákok, magyarok, ruszinok, lengyelek, zsidók, netán oroszok. A rabbi hosszas fejtegetésbe kezdett Isten igazságáról, és arról, hogy nekünk kötelességünk áldozatot hozni azért az országért, mely egyenlőséget, jogot, lehetőséget adott üldöztetett népünknek.
A dédapád nagyon elszomorodott a rabbi szavai hallatán, hiszen nem érezte úgy, hogy neki kötelessége volna a géppuskatűzbe rohannia olyan jogok elnyeréséért, melyek minden ember számára járnak, aki él, dolgozik és becsületes polgár a hazában. Õ suszter volt, soha senkit nem károsított meg, szombat kivételével minden nap dolgozott, gondoskodott a nagyapádról és három nővéréről. A rabbi szemében ugyanakkor félelmet látott, amit azért nem értett, mert másnap neki kellett szögesdrótok között az ellenséges géppuskafészkek felé kúsznia, nem Isten szolgájának. Ön tévedésben él, hiszen Istent magyarázatként használja olyan dolgok esetében, melyekre nincs magyarázat – mondta a meghökkent rabbinak.
Rövidesen elfoglaltak egy galíciai kisvárost, amelynek könyvtárában rátalált egy műre, amely örökre megváltoztatta nemcsak az ő, de utódai életét is. Ez volt Seneca: A bölcs állhatatossága című munkája. Olvasgatni kezdte, és rájött, hogy ez a könyv segíthet neki túlélni a pokol kínjait. Még csupán néhány hónapja vonult be, de azt pontosan tudta, hogy ez a harc nem országok között zajlik, hanem sokkal inkább az emberek lelkében, és ha valaki a régi istenek segítségével akar túljutni a reá váró megpróbáltatásokon, a teste ugyan túlélheti e harcot, ám a lelke belepusztul. Ettől a naptól kezdve Senecát olvasott és rájött, hogy a római bölcs sokkal többet segíthet neki ebben az embertelen küzdelemben, mint a szent könyvek.
A következő katonai istentiszteleten meg sem jelent, amit a rabbi azonnal észrevett. Elküldött valakit a dédapádért, ám ő akkor éppen Senecát olvasott a lövészárok egy rejtett zugában. Mivel a küldönc azzal tért vissza, hogy Feldner közlegény azt üzeni, hogy olvasás közben ne zavarják, a rabbi éktelen haragra gerjedt. Kiátkozással fenyegette, amikor felkereste az istentisztelet után, és megígérte neki, hogy amennyiben nem tér vissza a sajátjai közé, szól a tiszteknek, hogy a lehető legveszélyesebb helyre vezényeljék a renitens katonát. Ilyen egy békés Isten szolgája? – kérdezett vissza a dédapád, majd ismét az olvasmányába mélyült. Ha elhagyod őseid Istenét, romlást hozol Izrael népére! – mondta patetikusan a rabbi. Minket éppen az tartott életben, hogy a saját Istenünkön kívül meg akartuk ismerni – de csak ismerni – mások isteneit is, sőt azokról sem feledkezünk meg, ha valaki nem hisz egyetlen Istenben sem – válaszolt Feldner közlegény, és változatlan nyugalommal olvasott tovább.
A rabbi betartotta az ígéretét. A dédapádat a legveszélyesebb frontszakaszra vezényelték, ahol a legsűrűbben záporoztak a golyók, és nyomukban úgy aratott a halál, mint ahogy kaszálók vágják a búzát aratáskor. Az emberek reszketve vártak a lövészárokban arra a pillanatra, amikor a tisztjeik sípjelére el kellett indulniuk az ellenség vonalai felé, s amelynek nyomán percek alatt mészárszékké változott az a kis földdarab, amely az ellenséges vonalak és köztük húzódott. A messziről idevezényelt zsidó fiúnak azonban semmi baja sem esett, sőt, szabad idejében pipájával unottan pöfékelve olvasgatott. Figyeljen Feldner, milyen zsidó maga, hogy még félni sem hajlandó a halál torkában? – kérdezte tőle az egyik tisztje. – Tudja, százados úr, amíg maguk istentiszteleten vannak, addig én Senecával beszélgetek, és nem hinném, hogy kevesebbet tudok meg tőle, mint önök az Istenüktől – magyarázta a dédapád. – Mit merészelsz mondani te mocskos zsidó?! – horkant fel erre a tiszt. – Az hogy zsidó vagyok, csak egy állapot – válaszolt nyugodtan Feldner közlegény – Senecát vagy Marcus Aureliust ön is olvashat, vagy bárki más, és akkor attól függetlenül, hogy mi a származásunk, nagyszerű beszélgetést folytathatunk ezekről a kiváló gondolkodókról. A tiszt szólni sem tudott a felháborodástól, és pulykavörös arccal távozott.
Másnap roham előtt azt mondta, hogy a sípjelére csak három katona induljon el: Feldner és két olyan közlegény, akikre parancsmegtagadás miatt hadbíróság várt. A három katona elindult, majd megszólaltak az orosz géppuskák. A két másik katonát azonnal lekaszálták, de a dédapád továbbrohant. A senki földjén talált egy bombatölcsért, amelyben elrejtőzött a záporozó golyók elől. Aztán megindult a nagy roham is, de a társai még az ő gödréig sem jutottak el, vagy elestek, vagy megsebesültek, és akadtak olyanok is, akik a parancs ellenére visszamenekültek a saját lövészárkukba. Amikor alkonyat után a dédapád visszatért a saját egységéhez, a százados bosszúsan megkérdezte tőle: – Mi maga Feldner, valami csodarabbi, vagy személyesen Jézus Krisztus, aki mellől ellőtték a két latort, de maga feltámadt? – Én nem hiszek a csodákban százados úr, ha meg kellett volna halnom, hát én is úgy járok, mint a társaim – válaszolt Feldner közlegény.
Néhány nap múlva sikerült szereznie még néhány könyvet és elkezdte olvasni Cicero, Marcus Aurelius, Zénón, Kleanthész, valamint Khrüszipposz műveit. Minden szabadidejét a könyvei társaságában töltötte, pedig nem volt sok nyugta. Ha nem harcoltak, konyhára küldték, a tisztek csizmáit fényesítette, a fegyverét tisztítgatta. A százados gyűlölte, a társai egy része megvetette, mások tartottak tőle, mert mágikus erőt tulajdonítottak neki. Aztán az egyik roham alkalmával ellőtték a bal vállát, és kórházba került. – Látja Feldner, maga sem sérthetetlen – nevetett az ágya mellett a százados, aki akkor még nem sejtette, hogy ez a golyó mentette meg a dédapád életét.
Az oroszok ugyanis másnap átkaroló hadműveletet indítottak, és bekerítették a teljes zászlóaljat. A kórházat sikerült még idejében evakuálni, és így dédapád nem esett fogságba. Soha többé nem kellet harcolnia, viszont a hadifogságba esett bajtársak közül csak néhányan jutottak haza évek múltán. A háború után a nagyapád már iskolába kezdett járni, de az igazi nevelést az apjától kapta. Õt már egészen más embernek nevelte a dédapád, mint a hasonló korú zsidó fiúkat akkoriban a saját közösségük. Nem járatta hittanra, sőt zsinagógába is úgy vitte el néha, mintha csak egy történeti nevezetességet szeretne megmutatni neki….
… A sztoikusok az ember bölcsességét hirdetik, míg a vallások Isten felsőbbrendűségét, a politikai eszmék pedig az erőszak hatalmát népszerűsítik. A papok, a politikusok és a híveik csak bitorolják az „erény” szót, de fogalmuk sincs arról, hogy mit ér! Aki teljesen független, aki egyedül önmagára alapozza minden reménységét, csakis az lehet tökéletesen boldog; akinek viszont minden vágya, minden számítása, minden gondolata a sorstól függ, annak semmi sem lehet biztos, semmiről sem lehet meggyőződve, hogy akár csak egy napig is az övé marad. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a félelem a szavakból származik, mi azonban tudjuk, hogy a tényekből. Ha a szavakat érzelmekkel ruházzuk fel, soha nem tudunk érdemben foglalkozni a történésekkel. Soha ne azzal foglalkozz, hogy ki mit mond, hanem azzal, hogy miért mondja. Ha azon töprengsz, hogy valaki megrágalmazott, vagy felmagasztalt, elvéted a lényeget. Csakis a szándékot keresd, mert a szavak önmagukban üresek, vagy félrevezetőek. Csak az számít, hogy a másik mit, miért tesz, nem pedig az, hogy milyen szavakba csomagolta a céljait. Ki kell hát iktatni a szavakat a lehető legteljesebb mértékben az életünkből.
A szavak nem csak ezért veszélyesek. Ha ugyanis a tömegek olykor a történelem során rálelnek a szavak a gondolatok és a tettek egységére, abból nagyszerű és borzalmas dolgok egyaránt következhetnek. Ilyen pillanatokban születnek a forradalmak, de ilyen állapotok idézik elő a háborúkat és a népirtásokat is. Ha ideiglenesen is, de emberek tömegei egységesen gondolkodnak és vélekednek egy adott kérdésben, nagy a valószínűsége, hogy rövidesen egységesen is fognak cselekedni. Nincs sok különbség a futballmeccsen üvöltő szurkolók és a csatakiáltással rohamra induló katonák között. Nincs már bennük kétely, hiszen ha eddig volt is némi nézetkülönbség közöttük, a közös szólamok, csatakiáltások eltüntetik ezeket. A szavak veszélyes kötőanyagok ilyenkor az ostoba gondolatok és a brutális tettek között. Ilyen ideiglenes egység idézi elő minduntalan az antiszemitizmust, és ennek a hármas együttállásnak tudható be a Holokauszt is.
Az antiszemitizmus a gondolatokban fogan, aztán szavakban ölt testet, de ekkor még van remény a katasztrófa elkerülésére. A szavak ugyanis sokak szerint vissza is tarthatják az embereket attól, hogy a gondolataikat tettekre váltsák. Azonban, ha a szavak meggyőző ereje abba az irányba hat, hogy a gyűlöletet egészen a tettek szintjéig emeli, már a szavak másik éle fenyeget. Mi azt valljuk, hogy a szavak szerepét a lehető legminimálisabbra kell csökkenteni az életben, nehogy összekössék az ordas gondolatokat a gyilkos tettekkel. Vannak persze olyanok is, akik azt hirdetik, hogy épp a szavak tudják megfékezni a gondolatokat, így akadályozva meg azok tettekre váltását. Megvallom őszintén, én nem igazán hiszek ebben a változatban. A tömegek nevelésébe vetett hitet elvették tőlünk a 20. század vérzivatarai, melyeket nagyrészt annak köszönhetünk, hogy az iskolák gyűlölködő szavakat adtak a diákok szájába. Csak most kezd – nagyon későn – derengeni az emberekben, hogy a nyelvbe vetett hitével iszonyatos tévedést terjesztett. Az egyetemeken soha nem tanították az egyetlen lehetséges filozófiakritikát, vagyis azt, hogy lehet-e élni filozófiai elvek szerint, hanem mindig csak a szavakról való kritikát oktatták.
Tudom, sokan nem tartanak jó zsidónak, mert nem sajog a fájdalom a lelkemben úgy, mint másoknak, ha a népirtásra emlékeztetik; nem izzik a szememben a gyűlölet, ha a hóhérainkat említik. De hidd el, nem ez a fontos. Az igazán lényeges tudás, hogy a baj idején ne a kétségbeesés uralkodjon rajtad, ne a tehetetlen düh bénítson, hanem engedj teret a gondolataidnak, amikor a legnagyobb szükséged van rájuk. A te életedben is eljön az a pillanat, amikor le kell győznöd az érzelmeket, hűvös tekintettel kell egyszerre a múltba és a jövőbe tekintened, és meg kell hoznod a lehető legjobb döntést. Minden generáció életében eljön ez a pillanat, és az ősök hagyatékát ilyenkor tudjuk csak igazán becsülni. Fogadd hát e sorokat tőlem, melyek legyenek lábjegyzetek azokhoz a könyvekhez, melyeket szintén rád hagyok. A legfontosabb köztük Seneca: A bölcs állhatatossága című műve, mely nem csupán a dédapádat indította el ezen az úton, hanem a nagyapádat, engem, és remélem téged is. Drága fiam! Kezdd el az olvasást ezzel a művel, és utána a tudás iránti vágy repít majd tovább ezen a csodás úton. Tudom, hogy nagyszerű ember lesz belőled, és tovább tudod majd adni azt a bölcsességet, mely közös kincsünk. Ölel szerető apád!”