Édesapám, Weiczner Jenő naplója 1944-45-ben*
1944. december 8. péntek reggel, ott fekszem az alsó priccsen és rágyújtok a cigarettára, ami veszedelmesen fogy és nézem ezt a sivár képet:
Sötétség, piszok, hideg, tömeg, zaj, veszekedés, kiabálás, lárma. Ez már maga is minden elmond, kár hozzá kommentárt fűzni.
Ennek a barak tábornak Bergen-Belsen a neve és úgy 8000 lehet a zsidók száma, akik között a világ minden részéből vannak itt, mint például belga, olasz, holland, sőt még Bengaziból is vannak itt zsidók. Tőlünk drótkerítéssel vannak elválasztva és az érintkezés velük szigorúan tilos. Azt hallottuk, hogy előttünk voltak itt magyar zsidók, akiket kivittek Svájcba. Két szarvasival, Schliszer Józseffel és Silberstein Gyulával találkozunk, illetőleg beszéltünk, ők a szakmunkás csoportnál vannak és velük is tilos az érintkezés.
A szobában kezd kialakulni a rend. Szobaparancsnok Riegler Ernő tiszafüredi kereskedő, helyettes pedig Déri Ármin szarvasi állatorvos. Barak-orvos Dr. Ungár László szarvasi és Dr. Gráf Zoltán budapesti orvosok. (Nemcsak vidékiek voltak itt, hanem pesti munkaszolgálatosok is, pl. Kabos László színész.) A barakban van egy kis elkerített rész, ez lesz az iroda, melyben én is dolgozni fogok. (A tetőről csepeg a víz és a füzetre csepeg!)
Reggelre feketekávét kapunk, igen rossz ízű és cukor nélkül ittuk meg. Délben úgynevezett dörgeműzét kaptunk. Ez valami sárgarépa féle sűrű főzelék, elég sűrű, vacak valami. Megkapjuk az első kenyeret is, napi 30 dkg. A kenyér korpás, morzsálódó valami és az a baj, hogy 30 dkg túl kevés egy embernek.- Hír, hogy itt ki fogunk telelni és tavasszal fogunk munkára menni. Viszont van olyan hír is, hogy mi, ez a 2180 zsidó kicserélésre lettünk idehozva és nemsokára vagy Svácjba, vagy Svédországba fognak vinni.- A teremben alig lehet járni, olyan zsúfolt és nagy a lárma, a kiabálás. Az udvar homokos és ott van a latrina, sok ülőkével.
Sajnos beteg vagyok, gyűlik a bokám, nagy a fájdalmam, alig tudok járni. Este korán, már 5 órakor lefekszem, mert azt mondják, hogy péntek este hamar eloltják a villanyt.
1945. január 7. vasárnap
Meghalt Édesapám, jaj nekem, szerencsétlen embernek. Meghalt 3 heti szenvedés után. Meghalt ma reggel 1/2 9-kor.
Született, szenvedett, meghalt. Ennyi egy ember élete, de egy olyan ember élete, mint az én Édesapámé, mégis több volt. Élt 77 évet, igen, élt, mert mindig igaz ember volt.
Nekrológot nem írok Édesapámról, hisz ez, hogy igaz ember volt, többet mond száz dicsérő oldalnál és nemcsak igaz, de jó ember is volt. Áldott legyen az emléke.-
Én most itt ülök fájdalmammal a hideg szobában, alig bírom a tollat és várom az értesítést, hogy mikor mehetek a mötáhez aktusához, amit Schnitzler Sámuel püspökladányi kántor végeztetett el.- Ez d.u. 1/2 4-kor meg is történt, ott voltam Katóka fiatal férjével, a kedves új rokonnal, Fógel Misivel. (Katóka Apuka húgának, Ancsa néninek volt a lánya, Sashalmon laktak, és az a hír terjedt el, hogy csak a lányokat viszik el, így gyorsan házasságot kötött egy munkaszolgálatos fiúval. Mondanom sem kell, hogy családjával együtt elvitték, és sohasem kerültek elő-) Végignéztük ezt a szomorú aktust is. Sajnos halotti ruhát, táleszt (imakendőt), vagy cidáklit nem tudtunk reá adni, mert a magyarok még ezt is elvették tőlünk.
Este elmondtam zokogva az első Jiszkadalt és megkezdtem a gyászt. És most újra sopánkodni, jajveszékelni vagyok kénytelen. Rühes lettem. Kitől, mikor és hogyan kaptam el ezt az utálatos, és nem tiszta embert megtámadó betegséget, nem tudom, de teljesen oda vagyok és szégyenlem, restellem magam, bár nem tehetek róla. A betegség abból áll, hogy a hasamon apró, halvány piros foltok képződtek és igen viszketnek. Később az egész testre kiterjedt. Orvossága kenőcs, mellyel az egész testem három napon keresztül lesz kenve. Remélem, el fog múlni ez a baj is.
Az elmúlt egy hónap családomnak csak bajt, gyászt és bánatot hozott és mint egy mártír, egy hős, egy gyenge 40 kg-os nő, feleségem állt csak rendületlenül mint a munka, a kötelesség szobra közöttünk és határtalan munkabírással, hősies kitartással terjesztette ki fölénk a jó Istentől megáldott kezét és könnyítette meg szenvedéseinket és végezte a napi munkákat. Egy egész barak 2224 emberből álló közössége nézte bámulattal a kis asszonyka hősies harcát, szakadatlan, emberfeletti munkáját.
A jó Isten legyen továbbra is vele a mi javunkra és az ő boldogságára.
A legnagyobb esemény december 1-én ért bennünket, amikor Budapestről kb. 2000 munkaszolgálatos érkezett a táborba. A családot pedig az, hogy kis unokahúgom ismeretlen férje a dróthálón kívül kiabálta, nincs-e ott Weiczner család Szarvasról, és így megismertük az új rokont, Fógel Mihály személyében.- A találkozás megható volt és az új rokont örömmel vezettem be a nagyapához, hogy meglássa az új unokát.-
Húgomról sajnos keveset tudott mondani, mert a sashalmiakat 1944 június 29-én éjjel 1/2 12 órakor fogdosták össze a rendőrök és csendőrök és 30-án délelőtt vitték el a Budakalászi téglagyárba és állítólag július 6-án Kenyérmezőre.-
Körülbelül 500 budapesti nő is érkezett, az ugynevezett védett házakból összeszedve, hosszú, 10 napos utazás után és mesélik, hogy voltak olyan csoportok is, akik Hegyeshalomig gyaloglettek hajtva, onnan pedig újra visszavitték őket Pestre és azután kerültek ide. Magam is beszéltem ilyen emberekkel, kiknek egyébként védettségi leveleik voltak, mint pl. Krón Andorné budapesti, Eötvös u. 2. alatti lakós, aki túlélte és szenvedte mindezeket.
Ezek a budapesti nők egészen másként néznek ki, mint a mi 6 hónapot végig szenvedett nőink. Még elég jól ápoltak, a ruházatuk jó, a cipőjük nem rongyos és jó időben a baraki előtt sétájuk egész korzónak tűnik fel. Láttam, hogy a legtöbben festik és rúzsozzák magukat és még selyemharisnya feszül a lábaikon.
Milyen megdöbbentő a kontraszt a fatalpú cipős és rongyokba burkolt, csontig lesoványodott, régóta itt levő nők és a pestiek között, szívfájdító látvány, adná a jó Isten, hogy ne olyan legyen a sorsuk, mint a miénk volt.
A mellettünk lévő barak épületbe helyezték a nőket és külön munkaszolgálatos férfiakat és a közöttük lévő drótkerítést lebontották. Úgy látszik, ők is velünk egyforma sorsot fognak viselni.
Reggel 7 óra tájban a vallásos zsidók imádkozni kezdenek és ezeken az imákon mostmár sajnos reggel és este én is résztveszek és elmondom a „kadist”. Ebben a barakban levő ortodox zsidók főleg a „szefard” imarendet követik. A barakban lakik szomszédságomban a hajdúszoboszlói főrabbi Katz Ármin családjával együtt, aki igyekszik engem a vallás szavaival megvígasztalni. Imarendjük például, ellentétben a miénkkel, reggel nem a „boruch seomárral” kezdődik és péntek este az imákat nekünk szokatlan dallammal éneklik. Nagyon vallásosak és szívvel-lélekkel beleringatják magukat az imádkozásba. Az ima egy jó félórát tart és már közben kinyitják az ablakot és ajtót, hogy megkezdjék a takarítást.
Ennek a vezetője Dr. Gráf Zoltánné és hallom a hangját minden reggel „tessék az ajtót nyitva hagyni, ki következik a sepréssel és főleg hol van a seprő?” Persze sokszor, sőt a legtöbbször igen erélyes hangot kell használni, mert bizonya a seprő eltűnik és nincs, aki előadja. Seprő az elég rossz idézés, mert ez nem seprő, hanem csak egy darab csonk, és nehéz vele seperni, különösen ebben a barakban, ahol cement a padozat és a tetőről állandóan csepeg a víz és a padozat állandóan vizes és sáros. Az ágyak alá nyúlni nem lehet a szűk hely miatt, különben is az ágyak alatt vannak az éjjeli edények/konzerv dobozok tömege, és félni lehet, hogy tartalmuk kifolyik, ha feldöntik. Jó félóra, amíg ez a takarításnak nevezett tisztogatás befejeződik és máris halljuk a barak parancsnok szavát, „fahordók a fáért”. Nevetséges szó, mert nem fa, amit hoznak, hanem rőzse és tőzeg, a begyújtás külön probléma, egyrészt mert már nincsen gyufa, másrészt pedig nem gyullad meg a tőzeg.- Már nagy a tülekedés a főzés miatt, nagyon soka a beteg és a kályha kicsi és rossz, egy nap alatt alig 2-3 ember főzhet. Nekünk ez nagy dolog, mert ittlétünk legnagyobb részében betegeink voltak. Édesapám egy hónap alatt meghalt, Ágika kisleányom kanyarós volt és tüdőgyulladáson ment keresztül. Hédike is több, mint 3 hétig lázas volt és igen nagy szükség lett volna arra, hogy grízt főzzünk nekik. Alig ettek valamit, és kimondhatatlanul aggódtunk értük.- (Emlékeink szerint Hédi is kanyarós volt, és középfül gyulladásunk is volt, ennek következménye a mostani rossz hallásunk, semmi gyógyszer nem volt.)
Délelőtt 10-12 óra között kapjuk az ebédet. Újra kezdődik: „Ételhordók a kapuhoz”. 8-10 ételhordó sorakozik és elindulnak az ebédért, mi pedig szegény, mostmár nagyon kiéhezett páriák úgy várjuk az ebédet, mintha az életünk függne tőle. Tényleg az életünk függ tőle, olyan éhesek vagyunk, hogy nincs más gondolatunk és vágyunk, csak az, hogy bár lenne a dörgeműzében egy pár darab krumpli, elég sűrű lenne és főleg eleget kapnánk belőle. Az egy hónap alatt annyira ki vagyunk éheztetve, hogy ha két, három adagot kapnánk, azt is megennénk. Én meg is eszem két adagot, mert a gyerekek csak most kezdenek jobban enni és addig az ő részüket is megettük.
Ebéd után a nők és az egyedülálló férfiak elmossák az edényt, persze hideg vízben és telik az idő jövés-menéssel, beszélgetéssel, és ha szép idő van, az udvaron való sétával. Egy egész hónapon keresztül pedig úgy 1-2 óra tájban sorakozó volt és van naponta elrendelve. Ez ittlétünk egyik legborzasztóbb órája szokott lenni. Sorakozó, kiabál a parancsnok és mindenki, aki nem beteg, köteles az udvarra kimenni és ott sorba állni. Egy német őrmester jön, aki megszámolja a kintlevőket és a barakban levő gyermekeket meg betegeket és ha egyezik a létszám, akkor oszoljt vezényel és a szegény emberek agyonfázva rohannak be a fűtetlen barakba. Amikor kimennek, mindent magukra vesznek, amilyük van, és ha az ember végignéz rajtuk, olyan az érzése, mintha játékbabák lennének és a kis gyermekek olyan ruhát csináltak nekik, amilyen rongyot találtak, és a legkülönbözőbb színű és eredetű anyag van rajtuk. Az egyik nőn az ágyterítő nadrágnak van feldolgozva, a másikon pedig blúznak. A konyharuhákból kendőt, szoknyát, paplanból pedig kabátot csináltak. A bakancs nagysága nem számít, kisleányomnak két kenyértért vettünk, sajnos becsaptak vele, mert műtalpa van és most újra gondban vagyunk, hogy jobbért mit adhatunk, mert nincsen semmink, amit értékesíthetnénk.
Ma reggel az egyik szomszédunk, Krausz Mihály debreceni kereskedő ingében tetűt talált, most nagy az izgalom az egész barakban, mi is nagy kutatást csináltunk a fehér- és ruhaneműkben, és sajnos egy párat már találtunk. Hogy a barak hogyan fertőződött meg, nem tudjuk, könnyen felszedheti mindenki a w.c.-n, lehet hogy a két napja ide telepített munkaszolgálatosok hozták be,- A tetű itt könnyen megteremhet, hisz a barak állandó félhomályban van és zsúfolásig tömve. Melegvíz nincsen, ágyneműt szellőztetni nem lehet, amiben vagyunk nappal, abban alszunk éjjel, a téli kabát is egész nap rajtam van, éjjel pedig alám kerül. A kimosott ruhanemű nehezen szárad és nyirkos, mint mindenünk, ami az ágyban van.-
Dr. Gráf Zoltán orvos (Budapest, Lovag u. 6.) felesége naplót vezet és abból írtam ki a következő érdekes részletet. Mi Szolnokra, ők Szegedre lettek koncentrálva, az egyik helyen cukorgyár, a másik helyen téglagyár volt a borzalmak helye és ők is, mint mi, Strasshofba kerültek egy pár nap különbséggel.
Kórház vagonba kerültek és az élményt a következőkben mondja el:
„Felszálltunk a vagonba és mindjárt kezdték szállítani a betegeket. Volt olyan, akit ágyastól, akit tolószékben, kit ágynemű, kit ruha nélkül egy szál ingben dobtak fel. A csendőr azt mondta, hogy 46 beteget kell elhelyezni. Mikor ez megtörtént, minden kérésünk ellenére lelakatolta az ajtót. Félóra mulva azonban újra kinyitotta, és közölte velünk, hogy még 10 beteget kell elhelyezni hozzánk. Képzelhető kétségbe esésünk, de minden könyörgésünk ellenére a szó legszorosabb értelmében feldobtak az aggok házából még 10 félmeztelen, férgekkel teli szerencsétlen öreget, úgyhogy egyiknek a lába a másik szájába ért, a csupasz padlón henteregve. Az ajtót bezárták és kis idő múlva egy kis résen egy vödör vizet nyújtottak be, közölve velünk, hogy ez majd szükségünk elvégzésére is szolgál, adtak még személyenként 20 dkg kenyeret. Milyen figyelem, talán mégsem fognak bennünket kiirtani. Estefelé azután (júl. 24-én) elindult velük a vonat, számukra ismeretlen céllal és ismeretlen helyre.
Minden állomáson a vizes kannákat az ablakon keresztül kinyújtottuk és úgy könyörögtünk vízért, de bizony nem mindenhol kaptunk. Sok helyen munkaszolgálatosokat találtunk, kik, amijük volt, ideadták nekünk. Volt olyan közöttük, aki kétségbe esve a családját kereste. A hőség és a bűz kibírhatatlan.
Volt egy haldokló nő, aki napokig nem tudta a földi életét befejezni, napokig eszméletlen volt, nem evett, nem ivott és mégsem tudott meghalni. Mikor Hegyeshalomra értünk, a csendőrparancsnok engedélyével kitettük őt egy hullával együtt.-
Elfelejtettem feljegyezni, hogy december végén a vöröskereszttől szeretet-csomagot kaptunk, éspedig személyenként 40 db kockacukrot, 1 1/2 kétszersültet, a 60 évesek 1/2 kg tejport, a gyermekek dupla cukrot.
Ma 1945 január 21, vasárnap van, olyan hideg a barak, hogy alig bírom tartani a tollat.
Minden gondolat az evés. Éhezünk, ez az egy szó fejezi ki hűen az itteni állapotot. Alig hat hét telt el, amióta itt vagyunk, és mégis úgy érezzük, mintha 6 éve lennénk itt. Az élet olyan rossz, hogy ennél már sokkal rosszabb nem nagyon van. Egy-egy napunk egy pár szó.
A barakban most nagy vita folyik arról, hogy az ételhordók jogosan kapnak-e dupla ételt és a vajból meg mézből pótadagot. Nyolc ételhordó van, ezek hozzák el a konyháról és viszik vissza a kondérokat, hozzák a fát és ehhez hasonló munkákat végeznek. Szerintem jogos, hogy a munkájukért kapjanak szolgáltatást.
Ma egy diftériás beteg is volt a barakban.
Délután 4 óra, a kis gyerekeket Icuka fésüli és a tetűket öli meg. Hál Isten egy-két serke volt csak bennük és így nem került sor kenőccsel való bekenésre, mert az két óra múlva meleg vízzel kellene lemosni, viszont itt nem lehet meleg vízhez jutni. Nagyobb a gond a ruhatetűk miatt, azt is szorgalmasan pusztítjuk. Előbb nagy rumli volt, este feketét kaptunk vacsorára, ahhoz osztottak mostan húspástétomot. 17 személy kap 1 dobozt (1 kg). Ennek az elosztása csinálta a nagy izgalmat.
Megboldogult Édesapám komód cipőjét és dupla sérvkötőjét szeretném cigarettáért eladni, de eddig nincs eredmény. A cúgos cipőjét odaadtam Ungár Anyukának, mert neki nincsen cipője.
Az ágyakat nézem, szomorú látvány, a szalmazsákokban alig van forgács (szalma nincs), és a legtöbb bajtársnak alig van ágyneműje. Szomorú látvány, ahogyan a priccseken látom az egész vagyont, ingóságot.
Nemsokára kezdődik az esti ima, az Örökkévaló különös kegyelme, hogy ilyen nyomorult helyzetben is módom van kegyelettel adóznom Édesapám emlékének. Messze sok ezer kilométerrel otthontól, a legborzasztóbb helyzetben is mód van erre, ez isteni csoda és én annak is veszem.-
Ica egész nap mossa a különböző ruhákat, kora reggeltől késő estig dolgozik.
Este 1/2 7 óra. Kultúrestre készülünk. Dr. Keszt Zoltán barátom hozott össze a zsidó főparancsnokság engedélyével egy igen nívós társaságot, melynek tagjai Dr. Keszt Béla, Lamberg Margit (a szegedi főkántor lánya), Kardos Györgyné Szolnokról, Karvaly László pest-erzsébeti főkántor, Dr. Bodnár Elek tanár Miskolcról és Jakobovics Ernő (Budapest), Vágó Tibor (Szeged). Az előadás Dr. Keszt Zoltán bevezetőjével kezdődött, olyan szépen beszélt, hogy sajnáltuk, hogy rövid volt.
Dr. Keszt Béla az 1914-18-as hadifogoly élményeiről beszélt.
A többi előadó szereplése olyan nívós volt, hogy a pesti Goldmark terembe is beillett volna.
Ez volt az első este, amikor rövid időre elfelejtettük, hol vagyunk és úgy éreztük magunkat, mintha komoly előadáson vennénk részt.
1945. január 24. szerda.- Reggel 1/2 6 óra, felgyujtják a villanyt és a hármas priccs harmadik emeletén levő ágyon levő Katz család az ott felejtett éjjeli edényt kiönti sógoromék és az én fejemre.
A fekete keserű, mint az egész élet és 10 órára sorakozón áll a társaság. Nagy hideg van, nagyon fázik a lábam, a kint állók is alig bírják a kintlevést. Utána 11-re megkaptuk az ebédet, valódi dörge volt, mind megettük még utána a vajas kenyeret is. 12 óra van és éhesek vagyunk.- Markóné próbálkozik egy ruhakefét eladni cigarettáért, ha a feleségem nem lenne olyan elővigyázatos, akkor a dohány szenvedélyem engem is bajba sodorna.
Délután 2 óra, újabb sorakozó, az emberek mindent magukra szednek, cipőjükbe rongyot, ruhájukra pokrócot.
Előbb egy napi kenyeret osztottak holnapra, csütörtökre. Nagy mérés volt centiméterrel. Egy személynek 4 cm jár. A miénk megvolt 20 cm és így holnap valamit meg tudunk spórolni, amire szükségünk is van, mert tegnap előre ettünk 8 szeletet és ez hiányzik a rezerv kenyérből.-
A sorakozó több, mint 1 órát tartott, még én is idebent maradtam, annyira fáztam, hogy kénytelen voltam 5 óráig, az ima kezdetéig lefeküdni.
A vacsorát 6 órakor hozták. Kenyér levesnek mondják. Kenyeret ugyan nem láttam benne, de miután nagyon éhesek voltunk, a savanykás levest mindenki megette.
Ilyenkor este az ágyam előtt ülök és a harmadik csoport vacsora osztása előttem zajlik olyannyira, hogy a tömegbe vagyok préselve, és hallom, ahogyan mondják „tanár úr nekem adjon még” és a kiabálás nem járja, maga már kapott, disznóság, ne tolakodjon. Mégsem járja, hogy éppen én nem kapok.- Egymást nyomják, taszítják az emberek, olyanok, mint az állatok.-
7 óra és előttem áll Bartos bácsi (Szeged, Varga gyár), aki nővére (Pollák Ignácné, Szeged) súlyos betegsége miatt aggódva várja Gráf doktor vizsgálati eredményét, mely sajnos igen lesújtó, úgyhogy Bartos bácsi zokogva hallgatja az orvost. Elég sötét van, de ezt a szomorú eseményt meg akartam írni.
1945. február 1. csütörtök. D.e. 10 óra, már megebédeltünk, felhangzik a parancs: sorakozó!
Ilyen sok minden történt velünk február elsején, csütörtökön, és ha hozzáteszem még azt, hogy ma nincs is olyan nagy hideg, mint eddig volt, akkor látható egy nap élete.- Tegnap és ma reggel nem kaptunk fekete kávét, hanem olyan tájban kaptuk a dörgeműzét és 4-5 órakor egy levest. Nagy baj ez, mert túl hosszú így a nap és állandóan éhesek vagyunk. A napi 30 deka kenyér igen kevés és ezzel a beosztással az egész napi lődörgésünk kínszenvedéssé válik.- A barak tele van pocsolyával, a betegség melegágya ez, és odakint olyan nagy a sár, a víz, hogy a hiányos bakancsokkal csak betegséget lehet kapni.-
Újra csak az éhségről írok. Tegnap este a következő jelenetnek voltam szem- és fültanúja: Szereplők:
Egy általam jól ismert gazdag úrinő és egy otthon szegény asszony a következő párbeszédet folytatta:
A szegény nő azt mondja, bár lenne valaki, aki az éjjeli edényt kivinné, két kisgyermekem nagydolgozása következtében tele van. Ki kellene vinni a w.c.-re, de nagyon rossz az idő és életveszélyes a sötétbe kimenni. Adnék egy cigarettát érte. Az otthon gazdag és finom, disztingvált nő készséggel vállalkozott az egy cigarettáért való kivitelezésre és a munka elvégzése után nagy diadallal vitte férjéhez azzal, hogy majd eladják 1 centi kenyérért.-
A tetű. Erről külön tanulmányt kellene írni. Olvastam, hogy a múlt háború egyik legnagyobb szenvedése volt ez a katonák között. Most az ártatlan embereken, nőkön és gyermekeken uralkodik, a szegény anyák naponta nézik, tisztítják a fehérneműket, ruhákat, és nem tudják kipusztítani. Mi lesz itt későbben?
Szabadulás. Olyan nagy sóvárgás a szabadság után, az otthon után, hogy az emberek beteg lesznek bele.
Nem Magyarország után vágyódnak, hanem az otthon, a szabadság után.
Beszélgetés. Fekszenek az ágyban a legtöbben és régmúlt időkről folyik a szó. De nem irodalomról, szerelemről, üzletről, hanem arról, hogy mit főzött és mit szeretett jobban az egyik vagy a másik. A receptek tömegét hallom egész nap.
Veszekedés. Jár-e az ételhordóknak dupla, vagy nem, és ki kap többet az ebédnél egy decivel. Egymást ellenőrzik az emberek.
Ma egész nap esik az eső. A mosás nagy probléma, majdnem lehetetlen. 14 évesig a gyerekek 11 kanál cukrot kaptak.
Most láttam egy üzletet. Vogel Misi vett egy rend ruhát 11 cm kenyérért és a nadrágot átadta 8 cm, a kabátot 6 cm kenyérért és 10 cigarettáért. Keresett 3 cm kenyeret és 10 cigarettát. Irigyli érte mindenki. Ezeké itt a világ, mi, a gyengék csak éhezhetünk, mert mi nem tudunk üzletet csinálni.
Péntek esti ima: 1945. február 2. Szín a 10/a barakunk egyik ablaka melletti hely, kétoldalt hármas ágyak a népes Weber család 11 tagjával. Az ágyban kislányok, fiúk és idősebb nők érdeklődő arcát látom, oldalt két szekrény, melyhez én támaszkodom, és az egész lehetetlenül szűk helyen emberek tömege. Tömeg, mert 10 helyett 25 ember áll és hallgatjuk az imát, előimádkozó Berkovics Sámuel bajtárs, kis alacsony emberke, otthon Hajdúnánáson tollkereskedő 7 gyermekkel, és gyönyörűen, áhítattal imádkozik. Megható a vallásossága és meggyőződése.
A péntek esti imát Spitzer Éliás füzesgyarmati sakter mondja el, ugyanilyen meggyőződéssel, kis hanggal. A „lö hó dajdit” előttem ismeretlen dallammal, nagy buzgalommal éneklik.
Szép, áhítatos ima, áhítatos emberek. Isten velünk van és mi hozzá fordulunk bizalommal segítségért.
Jöjjön el ez az idő minél előbb!
Este 6 óra, rettenetesen éhesek vagyunk, vacsora még nem volt, de csak fekete lesz. Hátam mögött áll a feleségem az ágy mellett, és mondja, szinte fáj az éhség. A barak homályos, lucskos. Szomorú élet.
Minden relatív és még nálunknál is van szomorúbb sors. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mi „kivételezettek” voltunk, akik saját ruhában, családostól voltunk a lágerben, nem kellett dolgoznunk, míg a többség úgynevezett „heftling” /fogoly/ volt, csíkos rabruhában, és csak a munkaképeseket hagyták élve. Mint később kiderült, köztük volt Erzsóka is, akit Auschwitzból hoztak ide.
Febr. 3. szombat. Egész letargiában ülök az ágy előtt.
A déli órákban nagy repülőgép támadás volt, több, mint egy óráig zúgtak felettünk.
Az ebédet reggel 9-kor kaptuk, reggelit ma nem kaptunk és most d.u. 3 óra van. Csak az értheti meg, hogy mit jelent hónapok óta ezt az életet élni, aki maga is benne van.
Hír, hogy az orosz keleten áttörte a frontot és Berlin felé halad.
Mi hermetice el vagyunk zárva, még azt sem tudjuk, hogy ez a láger mennyi embert számol és kik vannak még itt. A híreket, amiket itt hallunk, már „w.c.-hírnek” mondjuk és a legtöbbször semmi alapjuk sincs.
Palesztina a jövő, ezt vallom én is, bár engedné a jó Isten, hogy ott élhetnénk.
Február 5. hétfő. Mindenki csomagoljon, hangzik a parancs reggel 8 órakor, más barak-csoportba fogunk költözni. D.e. 11 óra van és már mindenki kész a csomagolással, de indulás még nincs, csak a nagy nyugtalanság és izgalom, ami a csomagolással együtt jár. Ágika kislányom végigsírta az időt, feleségem csurom víz, 212 ember a legszűkebb helyen, egymás hegyén-hátán csomagol a szűk ágyakon. Õrült lárma, jövés-menés, hogy fogjuk a csomagokat ki tudja hová elvinni?
Sok a csomag, kevesen vagyunk hozzá és ezért az itt lévő munkaszolgálatosok közül kérünk meg kettőt, hogy segítsenek nekünk. Spitzer 5 cigarettát és 3 centi kenyeret kap egy csomag elviteléért. Reisz Lipót pedig 4 centi kenyeret és egy wurstot kap 2 csomag elviteléért. Vogel Misi segít 1 csomagot elvinni.-
És most megindul a találgatás, hová megyünk és miért költözködünk – Hideg téli, sáros és vizes idő van, mi lesz a további sorsunk jobb vagy rosszabb?
Közben még egy napi kenyeret is kapunk és telik-múlik az idő. Ezt a barakot könnyű szívvel hagyjuk el, csak bánat és keserv ért bennünket benne két hónapon keresztül. Az itt levő kb. 4500 ember a 10-11-12-13-14-es barkban lakott, és egy pár barak emberei már útnak is indultak.
A barakban most halt meg egy öregasszony, 11 éves kis unokája van. szegénykével nem törődik senki.
Kis árva gyermek a viharban, nincs senki, aki megfogja a kezét, megsimogassa az arcát, nincs senki, aki azt mondja, ne félj kis gyermek, velem fogsz jönni, lesz, aki vigyáz rád.
D.u. 3 óra, még mindig itt vagyunk! Elébb a parancsnokhoz fordultam védelemért. Az aljas Spitzer munkaszolgálatos kicsalta az 5 cigarettát tőlem, és most kiderült, hogy Déri Ármintól is vállalt csomagot. Így a miénket nem tudja elvinni. Oda a cigaretta és most ezt a csomagot Icának és Hédinek kell vinni, hogy szegények még többet szenvedjenek.
D.u. 1/2 4. Minden férfi az udvaron sorakozzon. Valami munkát kell végezni, én sajnos nem vagyok alkalmas semmire. Állítólag holnap kerül a költözésre a sor. Be vagyunk csomagolva és ülünk, várunk.-
Akik kint voltak a kapunál, mesélik, hogy borzasztó látványban volt részük. Rengeteg foglyot hajtottak, állítólag oroszok, csontvázak, betegek, bénák, mezítláb és rongyokban vonszolták magukat.
Azt mondják, állítólag egy Berlin melletti fogolytábor kiürítése miatt jöttek ide, mert a front már Berlin közelében van.-
Reggel 6-kor új parancs, csomagokkal indulás, és kiállunk az udvarra, ahonnan úgy 8 óra tájban elindultunk a kapu felé, onnan pedig az úton, hogy az új szálláshoz érjünk.- Rövid 10 perces út után újra a drót mögé kerültünk a barak sorok közé.
És most d.u. 6 órakor egy egész napi hidegben eltöltött várakozás után a 39-es barakban családommal együtt az ágyak előtt a csomagokon ülünk, mert helyünk nincsen, ezt az éjjelt így kell eltölteni.
Beérkeztünk tehát a baraksorokba és elég hosszú út után mondják, ez a barak a 10a- 11c-ben lakóké, hozzanak ágyakat és költözzenek be.
Nagy, alacsony fabarak, villany és kályha nélkül, teljesen üres, hideg van, szemerkél az eső, és várjuk, hogy a fiatalok behozzák az ágyakat.
A család közben elhatározza, hogy elhagyjuk ezt a csoportot és Török Laci láger h. parancsnok barakjába, a 39-esbe megyünk.
Itt vagyok most és rovom a sorokat.
Hogy miért költöztették át ezt a 4500 embert, nem tudom.
Ez a barak elég jól néz ki, és két villany is van benne és elég tágas hely a járkálásra. A gyerekek már álmosak, fáj a szívem látni őket, amint a csomagokon ülnek és fáznak, meg szomorkodnak.
D.u. 1/4 6 óra, összehoztunk egy imára szükséges minjánt.
1945. febr. 8, csütörtök. Reggel 1/2 9 óra, hozzák az ebédet, reggelit nem kaptunk. Itt még az ágyban is elég világos van és leírom az elém táruló képet.
Emberek százai kelnek fel a kis, keskeny, ketten lakott ágyból. Nincs egy szekrény, egy fogas, egy polc, ahová dolgaikat el tudnák helyezni. Mosdótálat alig kettőt látok, ugyanígy vödröt. Az ágyban egymás hegyén-hátán a ruha, fehér- és ágynemű. A barak még nem rendezkedett be, mert sokan vagyunk ágy nélkül és tegnap este még egy pár ágyból ki kellett költözni, mert az eső befolyt.
Kiabálást hallok, Göring lemondott, hogy az oroszok 100 km-re vannak Berlintől. – A háború nemsokára befejeződik és újabb foglyok jöttek ide.
Febr. 10. szombat. Tegnap este résztvettem egy gyönyörű és áhítatos péntek esti istentiszteleten. Karvaly kántor énekelt és dr. Banett Izsák kúnszentmiklósi főrabi mondott beszédet. Ritkán hallottam olyan szép előadást, mint amilyent a főkántor nyújtott.
A főrabbi szívünkből beszélt. Azt mondta, hogy itt a percek, az órák csiga lassúsággal múlnak, viszont a hetek, a hónapok gyorsan jönnek. Úgy magyarázta, hogy a percek, az órák, a napok a hétköznapok, melyek nem hasonlíthatók az otthoniakhoz, mert az itteni élet éppen az ellenkezője otthoni életünknek. Itt nincs üzlet, munka, politika, stb, viszont a hetek, a szombat Isten napja, és azzal mi el vagyunk jegyezve.
Febr. 12. hétfő. Szerelem. Fischer Jenőné szarvasi lakos, akinek férje itt a munkahelyen halt meg (évekig tartó betegség után), ma házasságot kötött. Két lánygyermeke van. Beszélgettem vele, hisz falum-beli. Érdekes és első eset itt. A tábor parancsnokság és dr. Panett főrabbi eskette meg őket. Otthon 30 napon belül meg kell ismételni.
1945. febr. 13. kedd. Reggel 1/2 8. Ágika sajnos lázas. Nem tudjuk még mi a baj.
Szenzáció, Spizter megadta az 5 cigarettát!
Mosdás. A nők kénytelenek a barakban félmeztelenre vetkőzni, nincsen szégyen.- Melegvíz nincs, fürdés nincs.
Kisgyermekek. Tejet kapnak, de ha betegek, akkor nagy a gond velük. A 14-18 évesek vannak a legmostohábban kezelve.
D.u. 1 óra, nagy lődörgés, beszélgetés az éhségről.
Ágy. Dupla emeletes, kb. 70 cm széles. Ketten alszunk egy-egyben, egymással szemben. Az ágyban tartunk mindent, még a hátizsákot is. Mozdulni sem lehet. A kimosott ruhát is egy spárgán szárítjuk az ágyban.- A gyerekek ágya a barak végén a legegészségtelenebb helyen van, állandóan nyirkos, vizes, Ungár anyuka is ott alszik.
Este 8 óra. „Figyelem!” mondja Kormos Jenő (szolnoki fakereskedő), barakparancsnok. „A mellettünk levő holland barakokban nagy tífuszjárvány dúl. Elrendelem, hogy a barakunkba idegen ne lépjen be. A lakók állandóan tisztálkodjanak, vizet egyáltalán ne igyunk! A háború remélhetőleg vége felé közeledik és mindannyiunk érdeke, hogy haza menjünk.
Megbízható értesülés szerint Berlin elesett!
1945. febr. 15. csütörtök. Tegnap este dr. Keszt Zoltán, Bodnár tanár előadást tartott, nagyon szép volt. Beszéltem Keszttel a kikeresztelkedettek visszatérítéséről. Reggel nem kaptunk feketét, dörge 9 órára megvolt és most d.u. fél 1 óra van. Órák óta zúgnak a repülőgépek felettünk.
Rengeteg új embert tömörítenek ide. Dachauból hoztak sok ezret és más táborokból is.
Szombaton délben nagy bármicvó ünnepély volt, az összes itt lévő kántorok és dr. Panett főrabbi gyönyörű istentiszteletet tartottak.- Több, mint két órát álltam és hallgattam az ünnepélyt.
Nagy seprés a barakban.- Szomorú púrimi nap! Idegesség, nyugtalanság. Állandó félhomály. Honvágy. Kályha körüli jelenet. Takarítás. Orvosi vizsgálat. Új ágyam sötét. Ülök egy padon órák hosszat és nézem a jövés-menés és éhezünk és unatkozunk. D.u. 3 óra, gersli leves a vacsora és a púrim tiszteletére a kis tésztánkat megfőztük és cukorral megettük! Soha ilyen jót nem ettünk! D.u. 1/2 5, nem bírtuk tovább, és ettünk egy-egy darab kenyeret pirítva, vajjal. Csak már egyszer jóllakhatnánk! Mindenki arról beszél, hogy mit ennénk vagy ettünk otthon. Annyira kívántam a cigarettát, hogy 2 centi kenyérért 5 darabot vettem. Még holnapra van 1 db.
Este 7 óra púrim est! Kormos Jenő barak parancsnok bevezetője arról, hogy ebben a lehetetlen helyzetben is jó zsidókhoz méltóan ünnepeljük ezt a napot.- A barak 200 lakójából kerültek ki a szereplők. Szőnyi Andor konyhafőnök remekül szavalt és minden szereplő nagyon jó volt. Ennek a baraknak a lakói sokkal intelligensebbek, mint a 10.á.-é.-ben. Itt főleg szolnokiak vannak és az egész barak nagy magyar érzelmű, napok óta egész propaganda folyik a magyarság mellett. Az igaz, hogy az itteniek igen vallástalanok. Sajnos én is magyarnak érzem magam, és nagy honvágyam van. Olyan hírek vannak, hogy 3 nap múlva máshová megyünk. A légi háború nagy mértékű, éjjel-nappal órák hosszat mennek a gépek felettünk és sok robbanás már ide hallatszik. Nem tudjuk, hogy mi van a nagyvilágban, rabok vagyunk és nagyon sokat szenvedünk és nagyon éhesek vagyunk!
1945. február 28. szerda. A hónap utolsó napja, reggel 8 óra, már megkaptuk az ebédet, rossz, keserű dörgét. Újra reggel van és nehezen várjuk az estét. Az idő jó lanyha, de nagyon esős. Sok a beteg és sok a végelgyengülés.- Misi sajnos nagyon gyenge, a szíve beteg. Nagy gondban vagyunk vele.
(Idegen írással): „Emléksorokat kell írnom: lelkem minden melegével, a legnagyobb szeretettel foglalkozom hajnaltól napestig 4000 ember meleg ételének elosztásával, ebben hűséges társam Niessel Mátyás, akinek katonás, de nagyon becsületes egyénisége teszi lehetővé, hogy az rendben is menjen. Nehéz munkámban segítenek Klein István és Hochbauser Gyuri és a sok-sok ételhordó, akiknek nehéz munkája felbecsülhetetlen. Minden igyekezetem az, hogy ha erélyes bár, de igazságos legyek mindenkivel. Amit csinálok, kötelességből teszem, mert ezzel tartozom a zsidóságomnak és önmagamnak. A jelszavam az, hogy ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?! Szőnyi Andor, 1945. febr. 28.”
Március 2. péntek. Egy pár szép nap után nagy hóesés, hideg, rossz idő.
Március 3. szombat. És én, a legnyomorultabb a nyomorultak között sírtam, mint egy kis gyermek. Leány-avatási ünnep a női barakban. Hédike kis leányom is a felavatandók között. 14 éves elmúlt és ezt a szép ünnepet ily körülmények között megünnepelni! Háború van, fejünk fölött órák óta tart a nagy dübörgés. Repülőgépek ezrei indulnak valahonnan valahová támadásra és mi egy barakban, ahol 500 budapesti elhurcolt nő lakik, az Istent dicsőítjük és kérjük segítségét. Kislánykám szimbólikus uzsonnán vett részt, én nem tudok neki semmit sem adni, csak a szívemet, lelkemet. Sírok most is, érte és értünk, szegény nyomorult emberek idegen országban, rabszolgaságban. Vágyódva a szabadság, az édes otthon, a megnyugvás felé. A barak lakói kislányom ünnepségéhez gratulálnak, nem félek, túléljük ezt a nagy szenvedést.
1945. márc. 7. szerda. Telnek a napok, három hónap múlt el Bergen-Belsenben. Csiga lassúságú percek és napok és gyorsan eltelt hónapok.
Élünk még és szenvedünk, teljesen lesoványodtunk és bizakodunk. Ez a bizakodás jelenti az életet. Bizakodni, mondom én mindenkinek, én, aki életemben egyszer vesztettem el a reményt és sok évet szenvedtem és szenvedek érte. (Majd a napló befejezése után, ha lesz rá lelkierőm, leírom, hogy mi volt ez, és miért kellett neki két mankóval járnia.-) Bizakodni, ebben jó példával járok elő és ma vett feleségem 4cm kenyérért és 4 cigarettáért egy pár új harisnyát annak reményében, hogy szükség lesz még rá. Nagy kedve volt hozzá és én nem tudtam és nem akartam lebeszélni.
Szenvedés és nyomorúság az élet és félelem a ragály terjedése miatt. A tetű terjedése okozza ezt a félelmet. Félünk a „flekk tífusztól”. A láger valamelyik részén dühöng ez a rettenetes kór és látjuk a tele kocsikat, koporsó nélküli hullákat takaratlanul víve, annak minden iszonyatával.- Tisztálkodás, ez a napi foglalkozásunk és remény arra, hogy ez a 4500 lelket számláló láger megmenekül.-
A kerítésen túl jobbra és balra, előre hátra nem tudom, hogy mi van, úgy mondják, hogy Bergen-Belsen nagy lágerében kb. 50.000 különböző nemzetiségű zsidó van összezsúfolva és ezek négy részből állnak.
1./ különleges; 2./ fogoly; 3./ gyűjtő és 4./ büntető láger. Azt mondják, hogy mi különleges lágerben vagyunk és kicserélésre vagyunk itt, és ha 4-5 hét alatt nem lenne vége a háborúnak, akkor ki leszünk cserélve. Az biztos, hogy itt nem dolgoztatnak bennünket, viszont a mellettünk levő magyar zsidónők csíkos ruhában nehéz munkát végeznek. Különböző hadi hírekről, front áttörésről, nagy német vereségről hallunk, hogy mi igaz, nem tudjuk.-
Nekünk csak egy problémánk van, „enni” és ezt nem tudjuk sajnos kielégíteni.
A mai valuta érték 3 cigarettába, vagy 1 1/2 cm kenyérbe kerül 1 adag dörgeműze. 1 pár bakancs ára ma 1 kenyér. 1 adag vaj ára 3 cigaretta. Most a kenyérnek van a legnagyobb értéke, mert amikor cigarettát kapunk, annak ára le szokott menni, de már nem sokáig, mert a dohányosok mindent elszívnak.-
Márc. 8. csütörtök. Reggel 9 óra, ülök, illetőleg félig fekszem az ágy szélén és így próbálok írni. Odakint esik a hó, hűvös, nyirkos az idő, idebent reggel 6-kor megkaptuk az ebédet. Félig főtt céklarépa, híg lével. Ma még feketét sem kaptunk. Hallgatom a szomszédok panaszait.
Az éjjeli edényeket vigye ki mindenki, hangzik a parancs, idebent nagy a bűz. Nekünk 3 kis konzerv dobozunk van használatban, ami bizony elég büdös.
Az étkezés időpontja naponta változik, kaptunk már ebédet reggel 6-kor és d.u. 4 órakor is. Oka az, hogy 5000 ember helyett 15.000-re főznek.- A koszt nagyon rossz és megdöbbentő, hogy az emberek hogy fogynak!
A halál eseteket közönyösen fogadjuk. Az emberek csendben halnak meg. Finkelstein bácsi (öcsödi sakter) is olyan csendben halt meg, hogy észre sem vettük, amikor bevégezte földi pályafutását. Béke poraira!
A kenyeret 4 szeletre vágjuk egy napra. Borsos sót kaptunk.- Az ágyban borotválkozom, alig látok.-
Mennyi kínt szenvednek a nők azért, hogy az ágyon kell tartani minden dolgot!
3/4 4. Itt az ebéd. Istenem, milyen tülekedés ezért a rossz semmi ebédért! Káposzta leves, névsor szerint osztják. A végének nem is jutott, Ágika sír, majd később hozzák az ételt, esetleg órákon belül.- Akik megették, még éhesebbek és irigykednek azokra, akik még nem ettek.- órákon keresztül beszélnek arról, ki kapott sűrűbbet.
1945. március 19. Egy év telt el a magyarországi zsidók sorsának rosszabbá fordulása óta. Egy év óta várják szívszorongva a szabadulás várva várt óráját!
Március 20. kedd. Ébresztő reggel 5 óra, a nők 1/2 7 órára sorakoztak, mentek a fertőtlenítő fürdőbe a ruhaneműkkel, a férfiak pedig reggel 8-kor indulnak.- Feleségem nem ment, mert meg van fázva és én sem megyek, mert nyitott seb van a lábamon. Beteg vagyok. A hasmenésem nem tud elmúlni.
Visszajött a barak a fertőtlenítőből, a ruha gyűrött, és reméljük, hogy a tetűk elpusztultak.- Olyan hírek is vannak, hogy naponta újabb szállítmányok érkeznek, de mi itt a dróton belül semmi biztost nem tudunk.-
Március 21. szerda. Tegnap este Révész Emil, a g.h. vezetője tartott előadást a kenyér beszerzéséről. Elmondta, hogy a németek 15.000 táborlakóra rendezkedtek itt be, és most több mint 40.000 emberre kell főzniük. – A kenyérellátást a gyárak intézték, és nagy hiány mutatkozik ebben. Egyelőre csak 15 dekát fognak naponta adni.- Fogadjuk nyugodtan és hidegvérrel és méltósággal ezt a csapást is. A tábor rajtunk kívül levő lakói sokkal rosszabb sorban vannak, mint mi, és úgy látja, hogy egyedül mi, a 4000 zsidó van kivételes elbánásban.- A háborúról nem sokat tudunk.-
Most Icuka is beteg lett.
1945. március 22. csütörtök. Tegnap este nagy vita volt a barakban az étel igazságtalan elosztása miatt. Szász János barátom (Szeged) adta elő a barak kívánságát. Arról van sóz, hogy az ételhordók 4-5 adag és egyesek ugyanannyi jogtalan ételhez jutnak.- Ígéret, hogy ezen változtatva lesz.- Mostmár egész nap felkelek és megdöbbenve látom, hogy soványodnak az emberek.- Itt ma már csak egy probléma van, az éhség. Olyan kevés ennivalót kapunk, hogy ez már nem fedez a létminimumot! Napi 15 dkg kenyér, egyszer egy nap értéktelen dörge és kétszer fekete, melyhez parízert, vagy gyenge szalámi félét kapunk.- Lekvárt e héten még nem kaptunk.- Meddig bírjuk még ezt? Icával betegek vagyunk, nem tudunk rendbe jönni és formálisan éhezünk. szerencse, hogy a gyerekek még elég jól tűrik ezt a sok szenvedést! (Az csak felnőtt fejjel jutott eszembe, hogy Anyuka nyilván nekünk többet adott, mint maguknak – A.)
D.e. 11 óra, az udvaron ülünk és élvezzük az áldott napsütést. Előttünk a drótkerítés, itt belül az utcán a két baraksor között hullámzik a tömeg, a dróton túl dolgoznak a különféle foglyok.-
1945. március 23. péntek. Áldott napsütés, vidám gyermekzsivaj. D.e. 10 óra, ülök a padon és nézem az embereket. Ez van a dróton belül, de kívül a főúton már megkezdődött a két teherkocsi munkája, le van ugyan takarva a kocsi tartalma, azonban kilátszik egy-egy lábszár, kézfej, és 30-40 hullára becsülöm a rakományt. Megfordulnak naponta 10-15-ször, honnét hozzák? Borzalmas látvány!
Szegény Szöllősi Márton bácsi halála a nagy bánat. Régi barát, jó, hűséges sorstárs, 5 hónapi együtt szenvedés a munkahelyen, édes jó Apám jó barátja, munkatársa költözött el közülünk. D.u. flekk-tífusz elleni oltást kaptunk, reméljük, hogy ez megment bennünket. Hír van arról, hogy mégis csak kicserélnek bennünket.
Az éhség igen nagy, lézengünk, és szinte fáj az éhség.- Kenyér még mindig 15 dkg. Háborús hír Frankfurt-Essen- Meins elfoglalása, és hogy az oroszok Berlinen túl vannak.- A légi támadások nagyok.- Lekvárosztás, a legtöbben megeszik az egész adagot.
Szeretném érzékeltetni az éhségemet és ezzel a 4000 emberét is. – Ma egy fél láger-bögre krumplit, 15 dkg kenyeret ettem. D.u. 1/2 6 óra van, a hasamban egy nagy lyukat érzek, és alig bírok írni, úgy fáj, hogy éhes vagyok. Boldogtalanul hallgatom a nők sütés-főzését, kuglóftól – becsináltig. Derűt csak az kelt, hogy a kis kétéves Schönfeld Mariann kiabálja „étej hojdók a kapuhoz!”
1945. március 25. vasárnap. Már kora reggel jó híreket hallunk. A spanyolok elmentek, helyükre kerülünk, és rövidesen Svájcba megyünk.- szeretet-csomagot kapunk.-
D.e. 10 órakor itt az ebéd, káposztás dörge krumplival, elég sűrű, és én is megeszem, két hét óta először.- D.u. 2 óra, itt a szeretet-csomag. 8 személy kapott 3 csomagot. Így mi négyen 1 1/2 kg kockacukrot, borsóport, 1/2 kg margarint, 18 db ostyalapot és 3 db maggi kockát kaptunk.- Szép csomagolás, nagyon finom, úgy mondják, hogy a svéd vöröskereszt küldeménye.- Nagy dolog ez, a gyermekek cukor szükséglete egy időre kielégítve és remény arra, hogy átvészeljük ezt az időt.-
Márc. 28. szerda. Éjféli jelenet! Kedden délután 5 órára kaptuk az ebédet, vacsorát pedig éjjel 12 órakor, tészta levest tészta nélkül. Nagy tumultus, éles kifakadások, mert az edényekben volt tészta is, de ezt a fejesek és az ebédosztók vették el.- Amint észre vették, hogy az első edényben nincs tészta, nem vették ki a részüket, hanem csak a második edény aljáról.- Nagy gazság, ami itt történik, nem adtak ki 7 decit, ami járt volna, hanem csak 6 decit. Sajnos ez a zsidóság vesztét fogja okozni, mert a 4000-ből alig pár száz, aki jól él a többi terhére.- A főparancsnok Fischer úr például szakácsnőt tart, ugyanúgy a többi vezető is aránylag jól él. De különösen az ételhordók teljesen jogtalanul nagy üzletet csinálnak a főzelék adagokból. Ma reggel már 5-kor kaptunk feketét, 9-kor pedig ebédet, most d.u. 1 óra van, este kezdődik a „széder”. Ennek tiszteletére megnyiratkoztam, egy kanál lekvárt fizettem.- Megborotválkoztam, körmöt vágtam, és jól megmosakodtam, tiszta fehérneműt vettem fel és elmélkedem:
„miben különbözik ez az éjjel a többi éjjelektők?” (a pészachi szertartásban ezzel kezdődik a legkisebb gyerek által elmondott u.n. máhis tánó, melynek kérdéseire azután a családfő elmondja az Egyiptomból való kivonulás történetét. Ezt nálunk én mondtam, és Nagyapa válaszolt rá –A.) Igaz ugyan, hogy most nem kell elmélkedni, mert legalábbis nekünk szomorú, keserves tapasztalatunk van és tudjuk a különbséget. Tudjuk, hogy a mi a rabszolgaság, mi a keserűség kenyere, tudjuk, hogy életünk egy hajszálon lóg, tudjuk, hogy rabszolga testvéreink ezrei, sőt milliói hogy pusztultak el és látjuk napról napra az itt elpusztult szerencsétlenek hullahegyeit elvinni.-
Tudjuk már, mi a szenvedés, fizikailag, lelkileg minden nap részesülünk annak kimondhatatlan fájdalmában, és reszketünk, félünk szeretteink életéért.-
Erev Pészach. Piszkos a barak, tetves az ágy, kiéhezett a test, szellemileg teljesen lezüllött az ember, testileg csontváz. „Tudjuk, miben különbözik ezen éjszaka a többitől”. Tudjuk és jajkiáltásunk száll- száll fel az égbe, Uram ne tovább!
A német hatóság engedélyt adott korlátozott számban azoknak, akik a húsvétot meg akarják tartani. – Ezek kaptak lisztet és most csinálják a maceszt, napi 5 dkg a fejadag, de a kenyér helyett krumplit fognak kapni.
Isteni csoda ez is, ebben a világban, rabságban, lesznek emberek, főleg ortodox papok és hozzátartozóik, akik koplalva bár, de húsvétot fognak tartani. Minden csodálat megilleti őket!
Az a hír, hogy Stuttgart elesett, mi körül leszünk zárva. Úgy legyen. Gondban vagyok, fáj a fogam, ki fog egy pár esni, mit és mivel enni.- (Tény, hogy 51 éves korában, mikor szegény meghalt, nem volt egy saját foga sem – A.)
Főzés. A szeretet-csomagban borsópor volt, és ezt főzik most a családok bent a barakban és kint az utcákon szabad tűzhelyeken. Úgy néz ki az utca, mint egy cigány város, tele füsttel, guggoló nőkkel és gyerekekkel.- A földön lyukat vájnak, konzerv dobozok, egy két tégla és főzik a borsót.- Jobban is néz ki most mindenki.-
Újabb 4-5000 zsidó nő és gyermek érkezett, sőt rengeteg cigány is. Szomorú látvány!
Este 7 óra, az egyik barakban széder asztalt csináltak. Fehér abrosz, gyertya egy tányérban a szimbólum. Gyönyörű és megható volt. Van Isten az égben, megszabadulunk, ez a szent este hozza meg ezt nekünk.-
Március 30. péntek. Újabb fontos bejelentés, mondja a barak parancsnok. 8-10 nap múlva elmegyünk, első feltétel, hogy ne legyen tetűnk. El van rendelve a legszigorúbb vizsgálat és akin tetűt találnak, az el lesz különítve és itt marad.- vezetőség nem mondja meg, hogy hová megyünk és csak találgatjuk, hogy mi lesz velünk. A szomszéd táborban tífuszjárvány dühöng, bár már ne lennénk itt! Akik megtartják a húsvétot, azok krumplit is kapnak.
Újra hasmenésem van, nem tudom, mi van velem, mi történt a gyomrommal.- A fogaimmal is baj van, az arny koronás fogam lóg, a másik fáj, mire hazaérünk ki fog hullani.-
Nagyon nyomorult már az élet, 4 hónapja, hogy itt kínlódunk, mint a kutya, szörnyű az élet, ezek a hármas ágyak, szűk barak, éhezés, piszok, kényelmetlenség, borzalmas élet, nem lehet ezt elképzelni, csak átélni.- Félig ülök, félig fekszem most az ágyam és így írok. Kint esik tegnap óta az eső. A barakban nagy a lárma, a kályhán kidőlt Königsbergék teje, a gyerekek sírnak. Éjjel meg a patkányok garázdálkodnak, az ágyból elviszik a kenyeret.- Van itt tehát minden baj. Amint látjuk, ma az ebédet csak késő délután fogják hozni, éhezik az egész barak.-
Hasmenésem miatt a mai ebédből csak a krumplit ettem meg, mely hámozatlanul van az ételbe főzve. Icukám meghámozta és a gyerekek a piszkos krumpli hajat mind megették. Ez az éhség!
A tetű vizsgálat folyik tovább. Veszekedés, vitatkozás, hangoskodás, optimizmus és pesszimizmus váltakozik.-
Estefelé minden nap a 20 dkg kenyér elosztása okoz izgalmat. 15 ember kap 2 kenyeret, 3 kg-ot, és azt osztják el cm szerint.
1945. március 31. szombat. Nagy repülőgép felvonulás van ma is, éjjel is, mégis milyen messze van a szabadulás. Azt mondják, hogy 100 km-re vagyunk a fronttól.- A barak elég csendes, d.e. 11 óra van, a legtöbb ember fekszik és maga elé bámul. Az evésen gondolkozik és a szabaduláson!
1945. április 1. vasárnap. Hajnali 1/2 5 óra. Most hozzák az ételhordók be az esti vacsorát, cékla levest krumplival. Mindenki nekilátott enni! Reggel 6 óra. Megkaptuk a reggeli feketét. Mozgalmas éjszaka, mozgalmas reggel. A kereszténység szent feltámadásának ünnepe!
Kereszténység, szép szó, feltámadás, szeretet. Mi meg itt éhezünk.
Olyan hírek vannak, hogy az angolok tőlünk 120 km-re vannak, és csütörtökön indulunk, hogy hová, nem tudjuk.-
Újabb barak betegség „éhség-ödéma”, megdagad az emberek arca, keze lába. (Gondolom, a legyendül szív nem tudja a folyadékot feldolgozni és kiüríteni –A) Gyógyszer nincs. Most változásra lenne szükség. Nagy az éhezés. D.e. 1/2 12 óra van, a legtöbb ember még fekszik, ebédről szó sincs.
Ma egy éve Magyarországon már nagyon hozták a zsidók elleni rendeleteket, ugyan mi a sorsuk azoknak a híreseknek, akik úgy dolgoztak ellenünk?
Április 4. szerda. Reggel 6 óra, most hozzák a tegnap esti vacsorát, tészta leves, mindenki örül és habzsolja az ételt. Közel a front hozzánk, baj van az ellátással, a konyha nem tud ellátni 5000 helyett 15.000 embert, nincsen elegendő szén és az élelem beszerzés körül is baj van. A környék bombázása is csak nekünk fog baj hozni.
1945. április 5. csütörtök.
Húsvét utolsó napja, istentisztelet a 39. barakunkban van. Maszkír az elhaltakért és ünnepi beszéd, Dr. Panett főrabbi által. „Mint gyermek a viharban”, zokogott, sírt, könyörgött a szerencsétlen zsidó tömeg, bajban vagyunk, élni szeretnénk, haza szeretnénk menni, élni, élni akarunk!
1945. április 6. péntek. Az emberek idegei túlfeszítve, én is indulatos vagyok, e legcsekélyebbért is ölni tudnék. Az éhség érzete elnyom bennem minden más érzést, haragos és lehangolt vagyok. Egyedül feleségem vívja a kilátástalan szélmalom harcot az életéért, értünk. Mos, takarít, dolgozik reánk, családjáért, kora reggeltől késő estik. Õ kel fel már kora reggel a feketéért, mossa a ruhákat egész nap és hordja az éjjelit, rázza az ágyneműt, és naponta többször tetvezi a fehérneműt és próbál főzni részünkre. Már le van soványodva csont és bőrig, alig bírja a sok terhet, és mégis csodálatos lelki erejével hősiesen küzd értünk, a mi életünkért, a mi jóvoltunkért. Ezek az asszonyok, anyák, feleségek ennek a háborúnak igazi áldozatai és hősei!
Hiába fognak majd a háború után hadvezérekről, nagy csatákról politikusokról írni, az igazi hősök ebben a háborúban az áldozatkész, szenvedő zsidó nők, akiket áldjon meg az Isten!
Az időjárás is ellenünk szegődött, hideg és esős, egész nap a barakban kell lennünk és szenvednünk.-
Ma egy éve kaptuk a rendelkezést a sárga csillag viselésére. De sok-sok szenvedésen mentünk egy év alatt keresztül a mai napig, amikor már úgy érezzük, hogy nem is vagyunk emberek, csak rabszolgák, akiken a szöges korbács véres és eltörölhetetlen nyomokat hagyott.
Mi itt a dróton belül úgy látjuk, hogy a háború a vége felé közeledik és ég bennünk a vágy, hogy élve maradjunk és haza, otthonunkba kerüljünk. Szeretnénk megélni és meglátni a háború végét, és szeretnénk még boldogok, megelégedettek és főleg jóllakottak lenni!
Este 9. óra. Tö9rök László főparancsnok: Figyelem, bajtársak, a 36. és 40-es barak csomagol és indul még az éj folyamán az állomásra és onnan személykocsin Svájcba. A mi barakunk még nem indul, legyünk nyugodtan, feküdjünk tovább, majd idejében értesít. (hogy ezt a Svájcot el is hitte, vagy csak azért mondta, hogy ne törjön ki pánik, azt nem tudom – A.)
(Innentől ceruzával írva, alig olvashatóan!)
1945. április 7. szombat. Reggel 9 óra, még mindig itt van a 4000-es tábor, teljes felkészültségben, nem tudjuk, mi a helyzet, hová megyünk, hol vannak az angolok, mit akarnak tőlünk? Teljes a bizonytalanság. Csomagolunk, készülődünk. Ha gyalog kell mennünk, az a halálunk lesz!
D.u. 2 óra, nagy repülőgép támadás, egy pár gépet lelőnek, kiugrás ejtőernyővel. Mi a barakban védtelenek vagyunk.
A dróton belül levő másik zsidó csoportról, főleg nőkről nem tudunk semmit. Õk maradnak, és az a hír, hogy sokkal rosszabb sorsuk a miénkénél.
Fejenként kapunk 2-3 db nyers krumplit. Már 5 óra van, újra nem tudjuk, mi lesz a sorsunk.
1945. április 8. vasárnap. Reggel 8 óra, még itt vagyunk, átaludtuk az éjszakát, az első csoport be lett vagonírozva. Több, mint 1000 ember ment el, a mellettünk levőkből spanyolok és szlovákok is.-
Az éjjel felöltözve aludtunk pokróc alatt, fejpárna a téli kabátom volt. A tábor már piszkos, elhagyott ágynemű, ruhanemű, papír és egyéb hulladék szerte-széjjel, mint egy csatatér, úgy néz ki minden. A finis mindig a legnehezebb, nagyon szeretnénk győztesen kikerülni ebből a piszokból.-
D.e. 10 óra, most az a hír, hogy akik kimentek a vasúthoz, még nem indultak el, mert nem tud a vonat elindulni, miután el lett vágva minden vonal.-
Nagyon várjuk az angolokat, bár itt érnének bennünket. Azt mondják, hogy Hannover ég, a német gazd. hiv. költözik.
Maradunk-e vagy megyünk? Lenni, vagy nem lenni?
1 1/2 wurstért vettünk egy nagyon szép, világos selyem ruhát. Este 7 óra, angol gépek alacsonyan repülnek. A vasútnál levőkről semmi hírünk sincsen. Ma jól élünk, sűrű puding-levest kaptunk vacsorára. Még a wurst adagot is megesszük, és ma igazán úgy érezzük, hogy ettünk!
Négy hónap óta ez az első nap, amikor este nem érezzük az éhséget, és ezért le is írom a napi étkezést.: Kora reggel a céklás dörge, később borsót főzünk (még a munkahelyről hoztuk), d.e. kaptunk dörge pótadagot, délután az ebédet, most a vacsorát, későbben megesszük a wurstot és napközben 3 szelet kenyeret is ettünk. Ha ilyen napunk lenne sok, akkor megélnénk!
1945. ápr. 9. hétfő. Újra reggel van, 8 óra. Úgy hallom, hogy a tegnap elmentek még a vasútnál vannak. Este nagy repülőgép felvonulás volt, és az éjjel Hannoverből és Brémából sok ezer magyar és más nő érkezett gyalog ide.-
Reggel 9 óra, parancs: mindenki csomag nélkül a barak előtt sorakozik. Kint állunk, jön a német. 50 km-t gyalog kell menni.
Mi lesz a családokkal, most ez a kérdés! Oszolj, lehet, hogy csak d.u. megyünk.
Újra a barakban, újabb csomagolás, mint az őrültek, forrong a barak, senki sem tud semmit. A vezetők teljesen tájékozatlanok
Mi lesz a kórházban levőkkel és a hozzátartozókkal? Hát én hogy fogok menni, és a család? Mi lesz velünk? Sok a gyerek, öreg és beteg! Hédike, Ágika hasmenéses.- Mit hagyjunk itt? mondja a feleségem percenként, ezt is, azt is, facipő, ruha, törölköző és százféle apróság. Figyelem, mondja a parancsnok: Aki gyalog tud menni, jelentkezzék! Nem tudjuk, mit jelent ez! Szörnyű tragédiának nézünk elébe! Hát hol vannak az angolok?
Félek, hogy elszakadok a családtól! Állítólag vonaton mennek azok, akik gyalog nem tudnak menni.
Ági sógornőmmel mi lesz? Csak kérdés és kérdés, de nincs felelet! Isten kezében vagyunk, csak benne bízhatunk! Közben a német katonaság is menekül, tankkal, ágyúval, órák hossza óta vonulnak az országúton.
10 óra, a betegek teherautón fognak menni a vasútig, ez a hír! 1/2 12 óra, folyik tovább a csomagolás, csak könnyű legyen a csomag! Közben nagyon várjuk az ebédet.- Egy lepedőből kötelet csinálunk a csomag összekötözésére, mert a spárga gyenge.
3 óra, sorakozó, csak a betegek maradnak. 4 óra, indulás, elindul a társaság, a betegek maradnak csak itt. Már nem látom Icát, Hédit, Ágikámat, találkozom-e még velük, mi is oda megyünk-e, ahová ők? Vagy 50-en maradtunk itt, kint állunk az udvaron, de más barakbeliek is vannak és így sok autóra lesz szükség, hogy az állomásra vigyen.- Isten óvjon bennünket! Teljes bizonytalanságban vagyunk, semmit sem tudunk!
Kiérünk az állomásra, és látjuk a vonatot, sok marhavagon, de sok harmadosztályú kocsi is. Mi beszállunk egy kocsiba, és várjuk a családot. Már sötét van, biztos 9 óra, állandóan kiabálok, míg végre, hála Istennek, itt vannak, újra együtt vagyunk a bizonytalanság felé!
1945. április 10. kedd. Reggel 6 óra, egy álmatlanul átvirrasztott éjszaka, kitörött ablakok, meg vagyunk fagyva, összetörve az állomáson vagyunk. Reszketünk, fázunk, olyan hideg van, ha az ablakok nem lesznek valahogy rendbe hozva, akkor keserves lesz a jelzett 10 napos utazás!
8 óra, kezdődik az invázió, már 60-an vagyunk a vagonban és ömlik még a tömeg – reggelit még nem kaptunk, semmit sem tudunk!
D.e. 9 óra: elindultunk! A Bergen-Belsen-i pokolból tehát kimenekültünk. Isteni csoda történt velünk – élünk – élünk, és meg fogunk menekülni! Az emberek mesélik, hogy Török parancsnokon kívül az egész vezetőség piszkosan viselkedett. A kórház vezetősége elhagyta a helyét, elloptak mindent.
A vonat egész lassan fut a bizonytalanság felé. Halkan beszélgetünk, régi és bizonytalan, új sorsunk felől. – Vonatok találkoznak, mint a regényekben. Egyikben mi, 2500 szerencsétlen zsidó, másikban csíkos ruhájú foglyok ezer számra a mi helyünkre nyitott vagonokban.-
D.e. 11 óra, vagy egy órája állunk valahol. Kenyeret osztanak két napra, naponta 18 dkg-ot fejenként. Kapunk még vajat és szalámit, szintén 2 napra. Azt mondják, hogy 5 napi utunk lesz. A valóságban ápr. 21-én értünk Theresienstadtba, tehát 11 napig tartott az út.
*
Az eredeti kézirat szöveghű másolata.