Sági György
Nász
Megfoghatatlan mi vezette az isteni gondviselést, húszezer éve, a későbbi Willendorfban, mikor kezét megmerítve a szemcsés mészkőben egy barlanglakó mozdulataival termékenység istennőt formázott. A Vénusz nevet adományoztatta a megtalálókkal a néhány centiméteres szobrocskának. Nyitva hagyva a kérdést, hogy a hatalmas mellekkel, a gömbölyű hassal, jókora fenékkel és hangsúlyozott szeméremajkakkal megáldott alakban a matriarchális közösségek által teremtett Földanyát, vagy a sikert és magabiztosságot kell tisztelni.
*
– Én is menyasszony akarok lenni! – közölte a nem teljesen szobatiszta Alma elég hangosan ahhoz, hogy mosolyra fakassza a zsinagógában helyet foglaló esküvői vendégeket, miközben pelenkába csomagolt hátsóját nyújtózkodva emelte fel a székről, hogy figyelhesse, mi történik a baldachin alatt. Marcell esküvőjén nagyapja úgy viselkedett, ahogy zsidó nagyszülők teszik bolonddá magukat első unokájuk kedvéért. A zsidó matriarchátus szerint persze az ő gyermekei zsidóként fogannak majd meg. Lányunokája születése a hitközségi elnököt megnyugtatta. Rajta már nem kérhetik számon Izráel fennmaradását. További felelősség nem terheli, isten és ember, de főleg helyi hitsorsosai előtt.
A nyárvégi vasárnapon, amikor másodszülöttje aláírta a házassági levelet, Ernő úgy látta, lehet még szerepe szülővárosa majdani emlékkönyveiben az ő családnevét is megörökítő, sok évszázadra visszatekintő kile, a zsidó közösség krónikáiban. Kisebbik fia házassága révén ideszármazó feleségét és megszületendő gyermekeit is a gyülekezet tagjaiként látta maga előtt, becsukva szemét, péntek esténként az imaterem üresedő széksorai között futkosni. A helyi izraelita közösség jó karbantartása mindenekfelett állt elképzeléseiben. Abba már beletörődött, hogy elsőszülöttje a fővárost választotta, elszakadva szülőhelyétől, de abban biztos volt, hogy magasra nőtt második csemetéjét oda kell láncolnia a városhoz. Marcell és választottja sokkal inkább alkalmas erre a szerepre, mint bátyja és annak párja, hiszen látható élvezettel vettek részt a zsidó kolónia rendezvényein. Könnyebb Marcell választottjaként Nóra befogadása, egyszerre a famíliába, a zsidóságba és annak helyi alakulatába, aki – Ernő meglátása szerint – éppen erre a szerepre vágyott és ezért válhatott a szemek összevillanása által leszerződve apósa szövetségesévé, szándékai kisebbik fiában valóra váltása során.
*
Az isteni gondviselés döntött. Testközelből vesz részt Marcell lakodalmán. Mégiscsak más hüpe alatt érezni a házasság illatát. A jelenlétével megnyilvánuló kóved megilleti a hitközség vezetőjét. Távoli nagybácsi képében, némi alkoholfogyasztás után kapatosan ültek szemben egymással. Pertu, ahogy zsidó és teremtője között régen szokásba jött.
Ernő végre annak öltözhetett, amely szerepre az idők kezdete óta készült. A magára öltött gúnya a cári Oroszországból, Anatevka lakójának mutatta, nem holmi Galíciai jöttmentnek. Egyszerre Lázár Wolf, a gazdag mészáros, és Tevje, a tejesember, a hagyományok őrzőjeként is kapcsolatokat ápolva a helyi hatalmasságokkal, minden porcikájában megkülönböztetve magát, tőlük. Aki nem a háztetőn, de fia zsidó menyegzőjén, leszedheti a szekrény tetejéről 40 éve kézbe nem vett hegedűjét, hogy az étterem alkalmi színpadán beálljon maga is zenélni. Tetszeleg a gondolattal, hogy, vándorló őseihez hasonlóan neki is négy évtized kellett, hogy elérjen az isten által ígért földre. A leporolt hangszer tévelygései tükörképeként néz vissza rá.
Mikrofonhoz lépve feszült ábrázattal emelte álla alá a régen használt zeneszerszámot. Gumicsizmában, mint aki a földekről tért be, forró aratásvégi napon, hazafelé menet a kocsmába, hogy kizárólag a társaság kedvéért legurítson valami nedűt a torkán. Fehér, álló nyakú gimnasztyorkában, amit ünnepi alkalmakkor visel az orosz paraszt, simléderes, fekete sapkában, amelynek két oldalán, a fülei előtt, odaerősített és bepödört, megnyúlt pajesz tette autentikus zsidóssá kinézetét. Láthatóan komolyan vette szerepét. A produkcióhoz csatlakozó felesége is, aki régimódi szűkszoknyát és kosztümkabátot húzott magára, fejére méretes kendőt kötött, hogy a nélkülözni kénytelen falusi gazdálkodó asszonyát lássák benne. Duettben adták elő a lakodalmas népnek, amint Tevje és felesége, Golde meséli el életét a „Hegedűs a háztetőn” című musicalből, hogy gyermekeik nevelése egyetlen céljuk és örömük.
– Tegnap még gügyögő kis pólyás, bölcsőből nevetett még rám – kezdte Ernő, amihez párja tette hozzá kicsit hamisan: – És most már szerelemtől rózsás, szép, nagylány. – Ernő nem hagyta sokáig magára az elcsúszó hangokkal, visszavette a szólamot: – Tessék, a fiút is megnézni, tegnap még ölbe kaptam őt. Most már nagy, komoly férfi, jól megnőtt. – A refrént közösen ismételték: – Így mennek homokórán évek, porszem lesz, ami most oly szép. Hajnal, alkony, újból új nap jő. – Ernőre láthatóan rátört annak emléke, amikor fia körülmetélésekor már nem lehetett ott az ő apja. Ebből az alkalomból kisfia megkapta, régi szokás szerint az alig pár hete meghalt nagyapja nevét. Elmerengve énekelte, amikor rákerült a sor, hogy elbocsássa fiát: – Mit mondjak okosat most nékik? Útjukra, ami támaszt nyújt… – Évek óta mást sem tett, minthogy a saját képére formálta otthonmaradt fiatalabbik fiát.
Színházban sem kaphat nagyobb tapsot jelenet, ha színészek adják elő. Az isteni gondviselés is értékelte a produkciót. Senki nem számított a vendéglátóktól ilyen fordulatra. Senki sem? Az isteni gondviselés tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik ez a pillanat. Attól fogva várható volt, hogy Bálint három éve bejelentette apjának a tényt, az általa fontosnak ítélt tényközlés tömörségével, barátnője gyermeket vár. A sebtében összehozott betérés és frigy nem adott módot arra, hogy Ernő a város előtt, ahol felnőtt és mindenki, aki számított tudta, hogy a zsidóság vezetőjeként tradicionális esküvő keretében kívánná megtartani fiai menyegzőjét. Lehetetlenné tette, hogy a kizárólag polgári szertartásra Dalma szülővárosában került sor.
Elsőszülöttje közlése nem okozott olyan lelkesedést, ahogy egy harmincadik évében járó férfi ilyen bejelentése a leendő nagyszülőknél általános fogadtatásra számíthatott. A prímet apja és nagyanyja vitte. A mama néhány nappal azt követően, hogy a terhesség nyilvánosságot kapott, meghányta vetette magányában a hozzá elérkezett híreket és azt találta legmegfelelőbbnek, ha felhívja nagyobbik unokája leendő párját. A telefonon történő társalgásnak az előnye, hogy nem kell a másik szemébe nézni, egyáltalán, nem kell sehova sem fordítani a tekintetet, elegendő, ha lefelé, a földet bámuljuk. Szabad karunkkal meg szilárdságunkat pózolva bátran gesztikulálni. Dalmával való beszélgetése nem rekonstruálható Egyikőjük sem verte nagydobra az elhangzottakat, felháborodásuk szivárogtatott ki cseppnyi mérget. Ami kihámozható a tényeket elhomályosító zavarodottságából, az számonkérés.
– Miért kellett ez a terhesség? – talán nem ilyen választékosan, de ez állt legközelebb a valósághoz, levonva a konklúziót: csináljon bármit magzatával, de ne akarjon a mispoche, a zsidó pereputty részévé lenni. Mindenki szerencséjére létezik felejtés.
A másik oldalról is hasonló felvetések emelték a várakozás teli hangulatot. Dalma apja és Ernő közös sörözése közben, amikor végre személyesen is találkoztak és kiderült, hogy a lány az előírt rituálé szerint még a frigy előtt betér Ábrahám szövetségébe, elhangzott a kérdés: – Mi lesz akkor, ha netán elválnak? Mit lehet akkor kezdeni egy betért zsidó leányzóval?
– Tényleg – ismételte bővített mondatban a nagybácsivá előlépett gondviselés a kérdést –, mit lehet kezdeni egy, a férje kedvéért zsidóvá betért, egyébként keresztény, több diplomás, gyermekét egyedül nevelő, önálló lakással rendelkező okos nővel, ha elválna? – Semmit, vagy nem túl sokat, mint általában az elvált nőkkel – morfondírozott. – Az apja nyakán marad.
A két meny – az egyik még csak jelölt –, nagyon különbözött. Dalma feszes tartásával, vállig érő barna hajával, amely hullámossága ellenére sem lágyította kemény és zárkózott vonásait, és tekintetét tovább szigorította a fémszálkeretes szemüveg. Ritkaságszámba menő mosolyán, akkor is látszott, hogy begyakorolt, amikor mindent megtett azért, hogy vidámnak lássák. Határozott véleményét igen vagy nem alakban azonnal közölte a vele szemben állóval és ritkán bizonytalanodott el. Amikor nemet mondott, nem hagyott kétséget sem, hogy nem kíván változtatni elhatározásán. Nem is tette. A nagybácsi hiába győzködte, hogy a megengedő mód nem a gyengeség, ellenkezőleg, a magabiztosság jele. Nem sok sikerrel. Nóra ezzel szemben gömbölydeden alkalmazkodó, nemcsak konfliktuskerülő, de a család és a társadalom megszentelt hagyományaival szemben feltétlen lojalitással viseltetett. Erre az elfogadásra épült magabiztossága. Amikor Marcell katolikus egyetemre jelentkezett, önéletrajzában büszkén közölte mindenkivel, hogy konzervatív, hagyományőrző zsidó család gyermekeként kívánja megszerzendő tudását a közösség szolgálatába állítani. A Curriculum Vitae–t olvasva az isteni gondviselés sem mondhatott mást, minthogy úgy legyen: ómen.
*
Ernő levonta a következtetést abból, ahogy nagyobbik fia esküvője, az ő szándékaitól függetlenül zajlott. Tudta, mit akar megmutatni magukból, vagy inkább magából szülővárosának. Egy év felkészülés. Ennyi kellett az előadás létrejöttéhez. Nézőtérrel, zsöllyével, tapsoló publikummal. Kisebbik fiával és annak választottjával, akiknek kedvéért a performansz valóra vállhatott. A tizenkét órás nászt tizenkét hónap szervezés előzte meg. A költségeket maga állta ügyelve, hogy mindazok tudomására jusson, akiket ez illett.
– Boruh áto ádajnoj, elojhénu meleh hoajlam, jajcer hoódom. Áldott légy te örökkévaló isten, a világ királya, aki megteremtetted az embert! – hadarta el az új rokon a hét áldásból rá osztott harmadikat, a hüpe, az esküvői baldachin mellett. A zsidó közösség egykori nagyságára és gazdagságára emlékeztetően, pompázatos színekkel felújított zsinagóga falai hűvös levegőt árasztottak magukból a kinti meleg ellenére. A tóraszekrény előtti emelvényre, a négy oszlopon tartott sátor alá vezették előbb a férjjelöltet, akinek karjait keményen fogta apja és apósa, majd a menyasszonyt is, anyja és anyósa őrizetében. A szűk térben lecövekelt férfit, aki öntudatosan nézett maga elé, nehogy kiessen szerepéből, hétszer kellett körbejárnia a menyasszonynak fátyla alatt. A rabbi felolvasta a házasságlevelet, ami válás esetére a feleség anyagi kielégítésének kötelezettségét rótta a férjre. Előrelátó zsidó szokás szerint. Amely tudja azt, hogy a válás után is van mit kezdeni egy…, hm…, még egy zsidó nővel is.
A szertartás a vége felé közeledett. A rabbi önmegtartóztatással élt. Csak annyiban keverte mondandójába a holocaustot, amennyiben a vőlegény felmenőit említve ezt elkerülhetetlennek tartotta, egy mondattal sem tovább. Nem csekély áldozat ez a háború után született zsidó tanítótól, amikor annak verbális újraélése a zsidó közbeszéd napi részévé vált. Elfogyasztva a zsidóknak magukra szánt időt és alkalmakat, más lehetőségek elől. Az esküvő az esküvő, a holokauszt meg nem az, de ezt az egyenletet kevesen oldották meg hibátlanul.
Ernő nem igyekezett kedvet ébreszteni fiai választottjaiban ahhoz, hogy Ábrahám hitét magukra vegyék. Elmondta, mindkettejüknek négyszemközt többször is, hogy azon a hangon véssék egy életre az emlékezetükbe, ahogyan azt tőle hallják, hogy nehéz betartani Mózes törvényeit még maguknak is, nemhogy az idegeneknek, akiket mi sem köt hozzá. Távoltartásuk a zsidó hittől ősi rítus szerint zajlott, többször elküldve őket, és ha eztán is állhatatos az elhatározásuk, hát jöjjenek. A lányok választása szilárd maradt. A fiúké is, hogy házasodjanak. Ernőé is, hogy ne legyen maradéktalanul boldog. Minden adott lett tehát.
Az isteni gondviselés nem felejt olyan könnyen, mint azt teremtményei teszik. Emlékezett arra a két évtizeddel korábban, még pusztulásban hagyott, romos és elhanyagolt állapotban lévő zsinagógában történtekre, miközben Ernő és látogatója az üres tóraszekrény előtt állt, amelyből az utolsó tóratekercset is évtizedekkel előbb a megmaradt gyülekezet szerény imatermébe vitték át. Az ekkoriban divatossá vált izraeli turistautakról beszélgettek. Ernő indulattól fröcsögő, egyoldalú monológját visszhangozták a málló vakolatú falak, ahova akkortájt legfeljebb építészek tévedtek be, felmérni a romlást, arról, hogy a neofita, túlbuzgó, néhány éve még kommunista párttag szülők a csemetéiket elviszik a Szentföldre, hogy bár micvójukat a Siratófal előtt abszolválják. Ezzel engesztelve ki apáik, nagyanyáik szellemét.
– Mit keresnek ott, azok a halbe jiddis, halbe goj gyerekek? – tette fel belső feszültségéről árulkodó gyorsasággal a kérdést. A párttagok gyerekeire utalt, akiket mérhetetlenül megvetett. Lesajnálva porciózta ki részesedésüket a zsidóságból. Egyből megadta a válaszát: – Semmi dolguk sincs ott! Dühe – efelől kétsége sem lehetett a látogatónak – félelemből táplálkozott. Mi lesz, ha netán neki is…, a fiai miatt majd szégyenkeznie kell? A tükörbe, vagy apjának és anyjának az antik bútorokkal telezsúfolt, hatalmas nappaliban lévő olajportréira nézve. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy felette valaki pálcát törhet, mert nem nevelte jó zsidónak fiait. A fiú, ha nem zsidó párt választ az csak a szülő hibája lehet, vagy ami ennél rosszabb, szembeszegül az apai akarattal. – Hul ille noch! – Nem illő hozzám. – Távozz tőlem sátán! Maradt a rettegés, amitől meg kellett szabadulnia. Ha másképp nem, a betérés által.
*
A rabbi, mint közösségszervező, jól vizsgázott. Ernő hegedűszólóját követően kezébe kaparintott egy mikrofont és az alkalmi muzsikusokkal rázendített a Havana gilára, amelyre megmozdulnak a lábak nem zsidó környezetben is. Hamarosan magasba emelkedett előbb a menyasszony, majd a vőlegény is egy-egy karosszékben, amelyeket az erősebb férfiak tartottak ugrándozva maguk fölé, ahogyan az dukál ilyen alkalommal. Előbb csak a zsidók, majd a többiek is, hallva, hogy ennek így kell történnie. Aztán kettéváltak és a fiatalok földet érését követően önállósult körökben mulatták az időt, külön férfiak és nők. Ahogy a dallam és az ének egyre gyorsult, a nők gyűrűje pedig lassult, majd leállt, úgy lett mind fékevesztettebb a férfiak tánca. Korra, vallásra és minden egyéb megkülönböztetésre tekintet nélkül. Fejük búbján a kipa már csak néhánynak lifegett. Egyszerre megszakadt az őrültté vált iram. Akkor Ernő figyelmet és csendet kért, a rabbi asztalához bencsolásra, hívta hitsorsosait. A 10 férfi nehezen jött össze. A terem legtávolabbi sarkában a rabbi kedvéért felállított kóser asztal homályában, egyetlen nőként a férfiak között helyet foglalt az ifjú ara. Mielőtt a széket maga alá húzta, fedetlen vállaira kiskabátot borított, és komoly arccal hallgatta a férfiak imáját, amely érte és férjéért szólt. Zsidóvá válásának újabb állomásaként. A szombat bejövetele előtt a mikvében, a rituális fürdőben is megfordult, melyet a vallásos zsidóasszonyok a házasságkötéstől a menopauzáig látogatnak, hogy havonta egyszer megmerítkezve vízében, megtisztuljanak a tisztátlan vértől, és újra érintkezhessenek férjükkel.
Kérdés persze továbbra is az a piros színű folyadék.
– Ez neked a véredben van! – Ernő viszonylag sűrűn ismételgetve, előszeretettel minősített másokat e szavakkal. Menyeivel sem tett kivételt. – Aranyom… – kezdte mondandóját, ha écát osztott és rendre tanított valamely nőnemű lényt. Aztán jött ez a mondat a génekre utalva. Szóval a vér. A betérő vére. Megváltozik tán a színe, amikor…? Pirosról mire válthatna? Másféle vörösre? A betérés, mint a vér természetes színezéke? Ernő hitt az ősi szövegeknek. A betérés általi zsidóvá válásnak. Az isteni gondviselés is hitt benne, hiszen maga alkotott erről törvényt, amely lehetővé tette. De hát a vér. Valóban. Képes megváltozni? Nem is a kapcsolat kérdés egy ilyen lánnyal, hanem a betérés. Mi lesz más attól? Végigcsinálja, amit kell. És? Nóra most ott ül a rabbi asztalánál, és komolyan néz rá, koncentrál arra, amit megért a héber szövegből, annyi okítás után. Sokkal többet tud, mint aki születése révén szerzett ismereteket. Tanulása okán igen. Péntek este majd meggyújtja a lángot, lefelé fordított tenyerével köröz a tűznyelvek fölött, aztán azokat behunyt szeméhez emeli, ahogyan szombatot, a szép arát fogadják. Férjével közösen. Majd gyermekeikkel. Időnként apósával és anyósával. Olykor vendégként a saját szüleivel is. Válhat belőle valódi jiddise máme, aki nem riad vissza semmitől, ha gyerekeiről van szó, és végtelenül elviselhetetlen tud lenni, amikor mindent nemcsak tud, de jobban is tud? Bekerülhet mindez a véráramba egyáltalán? Intravénásan, az erről szóló rabbinikus igazolás által? Az első rituális fürdést követően? Erről nem volt meggyőződve a nagybácsi.
A közös ima után a zenekar hegedűse magyaros nótába kezd vonójával a húrokon. Nóra rokonságán a sor. A parkett ismét megtelik, bár nem annyira, mint előzőleg. A zsidók távol maradnak. Csak a vőlegény örömapja és örömanyja áll be a magyaros körtáncba. A többiek kiállnak az étterem elé, cigarettára gyújtva leereszteni a felgyülemlett gőzt. Az elegyülést legalábbis korlátozva.
*
Ernő nem tesz mást, mint körömszakadtáig védi saját értékrendjét. Hiszi, hogy az viszi tovább mindazt, amiért élni érdemes, aki vállalja a számára fontos küldetést. A helyben eltöltött péntek estét, az imák utáni kiduson együtt elfogyasztott pohár bort, a tucatnyi öregasszony és néhány gyerekkori megszokásból betérő ötvenes és ezek mutatóba elráncigált lurkói között. A reggeltől estig folyamatos jelenlétet igénylő hosszúnapi imát és böjtöt, a helyieknek mutatott és vállalt különbözést, ami csakis ott, helyben bír jelentőséggel. Viszonyulási pontok nélkül az egész semmit sem ér. Ezek a pontok nem akarják kimozdítani sarkából a világot. Hetente elmondja, hogy következő pénteken már nem lesz minyen, de rajta ne múljon. A nász éppen ezért mindennél fontosabb. Elhiszi, hogy léteznek még. Abban a formában, ahogyan emlékezetében megőrződtek a péntekek, a jom kippuri fehérbe öltözött közösség. Nórának mindent megbocsát, hiszen kisebbik fiát abban a városban marasztalja, amelyben Ernő az álmait megálmodta, és nem akar elhagyni. Mert az apja és annak apja is itt élt. Nekik akarja megmutatni, hogy az ő fia is ezt választotta. Nórában bízik, mert benne látja azt, aki ragaszkodik ehhez a környezethez. Hasonlóban nőtt fel. Olyan mindegy az, hogy itt, vagy kilométerekre innen. A magyar városok mind egyek a gyökereikben. Semmi különbség! És… és nincsenek világmegváltó álmok, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem, de távolba szólítják azt, aki álmodik. Bátyjai elmentek, álommal vagy álom nélkül, önként vagy kényszerből, a fővárosba vagy külföldre, hát nem mindegy? Dezertáltak, magára hagyták, neki kell helyettük is helytállnia! Õ a felelős a péntekestékért és jom kipurért is. Õ maradt itt, senki sem kényszerítette, így látta helyénvalónak. Õ és az ő családja testesíti meg Izráelt itt, a világnak ebben a szegletében. Õk azok, akik emlékeztetnek arra, hogy… Ernő a zsinagóga elé emlékoszlopot állíttatott, amelyre felvésette az elhurcolt gyermekek neveit. Az ő családja az emlékoszlop, a figyelmeztetés, hogy itt laktak évszázadokon át. Hogy nem lehet kiretusálni a városi fotókról sem őket, sem a zsidókat. Tudja, hogy zsidó az, akit a környezete annak tart. Az esküvő a zsinagógában, amelyről mindenki hallott, megteremtette Nóra zsidóságának mítoszát. Mítosz nélküli zsidóságát. Nóra a jövő itt, ebben a városban, neki és családjának. Az egész vidéki magyar zsidóságnak. Nóra mérhetetlen tiszteletet érdemel, mert magára vállalta az ő terhét. Nóra lesz itt és most egyszerre Sára, Rebeka, Ráchel és Lea is egy személyben. Az új ősanya, akitől majd sokan származnak, akik nevét viselik majd. Mert Nóra gyerekei között bizonyosan lesznek, akik itt maradnak, ezen a táján a létezésnek. Akik nem vágynak el, mint a nagyfia. Bálint az álmokat választotta, ám ha meg is valósítja, ehhez ennek a városnak semmi köze sem lesz és neki sem sokkal több. Akkor Bálint csupán a maga álmait váltja valóra. Ernő nem kozmopolita. Õ valóban Anatevka lakója, galuti, a szétszórtatás zsidója. A versenyt utcahosszal nyerte már akkor ifjabbik menye, amikor vetélkedésről szó sem volt.
*
Másnap, amikor a násznép ébredezni kezd, az éjszakáról maradt libamájat szolgálják fel a búcsúzkodó új és régi hozzátartozóknak. Nóra ölében alszik Alma, akinek a kezét nem kérte meg ifjú lovag az éjszaka, így ma még nem menyasszony. Néha megsimogatja fürtjeit. Piciny kezében egy szobrot tart. Nóra kapta ajándékként, előző nap, a zsinagógából kifelé jövet. A nagybácsi nyomta markába, bársonykék díszdobozban, a gratulációk fogadása közben. Azzal adta át, hogy este, nászéjszakájuk szobájába bontsák fel együtt, a férjével. A fáradtságtól megfeledkezett ígéretről. Ébredésüket követően Alma magát nem zavartatva, beront hozzájuk, és a kislány áll neki kicsomagolni más bontatlan ajándékokkal együtt. Végre előkerül az elrejtett tárgy. Marcell értetlenül elhúzza a száját, Nóra szemében megrökönyödés, alsóajkát elutasítóan lebiggyeszti. Az előbukkanó gömbölyded formák és főleg a méretes fenék, meggondolatlan férficsínynek mondható. Közömbösen megvonja vállát. Ma, az álmok beteljesülését követő napon mindent lehet. A szemcsés mészkő nyomot hagy maga után, ahogy az apró kezek kíváncsian körbeforgatják. A kislány a Willendorfi Vénusz szobrot tartja maga előtt. Neki tetszik, és ki sem adja ujjai közül, amíg álomba nem ringatja magát.