Részlet a szerző Havilah Kiadónál 2009-ben megjelent könyvéből
„Kevesen képesek valóban átérezni a “zsidó” fájdalmakat”
Az igazi kérdés – az antiszemitizmus elleni küzdés alapvető összefüggéseit keresve – úgy szól, hogy valójában miként vélekednek minderről azok, akik a zsidó eredetben nem érintett, illetve ha mégis, akkor azt így vagy úgy elutasító emberek? Az egyéni észlelés elkerülhetetlenül torz, mégis megkockáztatom: igen kevesen képesek valóban átérezni a „zsidó” fájdalmakat (az örömöket talán igen, hiszen ezeknél sokkal kevésbé fenyeget a kellemetlen önszembesülés veszélye), a zöm általában értetlen, „süket”, rosszabb esetben közönyös, még rosszabb esetben gyűlölködő. – A világ azonban kétezer éve ilyen. Legfeljebb a következő kétezer évben is ilyen lesz. Minek erről annyit beszélni? Különben is, ne provokáljunk senkit! – szólalnak meg ugyanakkor nem kevesen, úgymond közülünk. Nos – javaslom válaszolni erre –, éppen a holokauszt miatt elkerülhetetlen kinyitni a szánkat. Ennek a rettenetnek számos tanulsága a következő olvasatban is összegezhető: azért, hogy soha ne ismétlődjék meg a holokauszt (se másutt, se nálunk) egyrészt folyamatosan eleget kell tennünk a „…beszéld el fiadnak…“ isteni törvényének (Mózes II. 13, 8.) és az ide csatlakoztatható tudásunkat alkalomhoz illően, ám szüntelenül terjesztenünk szükséges a saját leszármazottaink körén kívül is, másrészt nem nyugodhatunk bele abba, hogy a velünk (mint zsidókkal) esett embertelenségekkel ennyire ne érezzen együtt a világ nem zsidó oldala (mint jelenünkben), végül pedig megalkuvás nélkül és azonnal (és nyíltan!) szegüljünk szembe a holokauszt bármely előzményéhez akárcsak hasonlatos minden jelenséggel. Tudniillik, ha a holokauszt kérdésében nem jut egyetértésre velünk a világ, a magunkféle – zsidó és zsidó származású – emberek élete mindenkor megkérdőjelezhető lesz! Mindennek érdekében pedig, akármennyire fájó vagy kilátástalannak tűnő a vállalkozás, elkerülhetetlen újra meg újra felvilágosítanunk, türelmesen cáfolnunk, érvelnünk. Az első lépés a zsidókat és zsidók iránt rokonszenvezőket sújtó értetlenségeknek-vádaskodásoknak-ellenségeskedéseknek a közbeszéd szintjén (nyelvén) érthető és széles körben – az oktatás rendszerétől a tömegkommunikációig – terjesztett megválaszolása lenne, nem beérve az egyébként már tengernyi vonatkozó történettudományi felelet-cáfolat szakmai berkekben, illetve főleg a kulturális-politikai elit által olvasott sajtóorgánumokban történő publikálásával.
A fő hazugságok
A fő hazugságok, amelyek leleplezésére összpontosítani indokolt: 1/ a holokauszt nem egyedi esemény a világtörténelemben, lásd az asszíroktól az örményölő ifjútörökökig – ez ám a csúsztatás, teszem hozzá én; 2/ a nácizmus/fasizmus és a kommunizmus/államszocializmus közé egyenlőségjel kívánkozik, tehát az előbbi embertelenségei nem is annyira szörnyűek, illetve kiegyenlítődnek – „szalonképessé” válnak, fordítom ezt én le – az utóbbi borzalmai révén; 3/ a zsidóság örök hálára kötelezett, hiszen mindenhová bekéredzkedett, s mindenhol „gyanútlanul” befogadták; 4/ mivel Auschwitz óta a honi zsidóságnak messze nem fáj Trianon, állítható, hogy közömbös a magyarság sorskérdései és -tragédiái iránt; 5/ sérelmes, hogy – úgymond -–a legjobb pozíciókban mostanság is zsidók ülnek; 6/ a zsidóság túlérzékeny, s erről a kollektív neurózisáról önmaga tehet; egyébként is üldöztetésének saját maga a kiváltója; 7/ a zsidóság – változtathatatlan! – természetéből adódóan mindenkor világuralomra tör; 8/ a zsidók – szinte egytől egyig – önzőek, élősködők és erkölcstelenek; 9/ a zsidó gyásznak, fájdalomnak kár hitelt adni, mert a zsidók a saját bajaikból is üzletet csinálnak, mint például a holokausztból; 10/ az antiszemitizmus elleni fellépés az alkotmányos alapjogok, köztük a szólásszabadság megsértése; a zsidók az anti-antiszemitizmusukkal valójában a rasszizmusukat takarják el; 11/ szó sem lehet többszörös nemzeti, illetve közösségi identitásról, valaki vagy zsidó énazonosságú, vagy magyar, a választás e téren – előbb-utóbb – kikerülhetetlen; 12/ Izrael hódító és kirekesztő politikát folytat, már a léte igazságtalanság; 13/ minden nem zsidó, aki a zsidókat „követi”, óhatatlanul elpártol saját népétől-nemzetétől. Nem titkolom, engem személy szerint is mélyen bánt az összes efféle vélekedés (hamisságuk, embertelenségük miatt), azonban „hittel hiszem”, hogy – sok-sok erőfeszítés és találékonyság árán – feloldhatók, szétoszlathatók.
Mert igaz gondolatnak tartom, hogy az emberfia (és -lánya) eredendően jóra született, s ha elkövet is olykor gonosz dolgokat, illetve visszhangzanak is néha belőle a Gonosz nézetei vagy engedelmeskedik is időnként az adott térben gonoszul működő ösztönöknek, ő maga ritkán, csak igen szélsőséges helyzetekben alakul át teljesen gonosszá. Mondhatjuk így is: történelmi érvényű tapasztalatok mutatják, miszerint nem jelentéktelen számú és minőségű történésnek kell lezajlania ahhoz, hogy emberek a Gonosz kizárólagos hatalma alá kerüljenek. Ennélfogva nincs okunk a teljes reménytelenségre…
Beleéléssel és együttérzéssel
Persze valódi eredményre (értsd: zsidóellenes előítéletek, zsidóságellenes gyűlölködés minőségi fordulattal felérő csökkenése) akkor jutunk, ha a gondolkodáson, a tudatos tudaton kívül a tárggyal kapcsolatos érzelmekre szintén nagy (helyesebben: még nagyobb) nyomatékkal hatunk. Ezért, bármily meglepően hangzik (és ezt bátorkodom nóvumként elgondolni), beleéléssel és együttérzéssel ajánlott fordulnunk éppen az ún. antiszemiták felé. Természetesen az együttérzés a gonosz nézetekre (és az innen eredő gonosz tettekre) ne terjedjen ki, érvényes azonban az adott antiszemita ember, illetve csoport konkrét társadalmi-gazdasági, nemzeti, etnikai, kulturális és egyéni/egyénenkénti kiszolgáltatottsága tekintetében. Ugyanakkor az empátiás viselkedésből történő mintaadás mellett tényleg ne szégyelljük a korábbi és jelenlegi üldöztetésünkből-fenyegetettségünkből levezethető fájdalmainkat, gyászainkat a világ elé tárni. Mindazonáltal, stratégiai, az ügyben perdöntő tényező az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevő bűnbakolásuk őket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelő cselekedeteik) – elfojtott bűntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt a vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külső erőktől behatároltnak általuk érzékelt állapotukat, amelytől az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserősítési lehetőség biztosításával szűkítendő). Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erőfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, abban specifikált empátiával és szolidaritáskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sőt…), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy előítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat, zsidókárhoztató irányultságukat. A világ zsidósága, mint történetének 5767 esztendeje alatt oly sokszor, ismét humanitárius-humanizációs kényszerbe szorult. De hát nem ezt tartalmazza-e bibliai üdvtana? Ekként valósítva meg a különösben az általánost. Ami (mármint a különös) különben nem más, mint a zsidóság „önző” érdeke, elemi létfeltétele. Ez pedig valahogy így is hangozhat: mindenki által megszeghetetlen etikai törvénnyé kell válnia, hogy senki nem fedheti el a saját tehetségtelenségét más ember tulajdonával és vérével! „Félzsidó” vagyok és „egészmagyar”, ám amióta élek, állandóan a zsidóságomban éreztem magamat veszélyben.
„Ahelyett, hogy elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért…”
Úgy gondolom, hogy a náci koncentrációs táborokban teljesen vétlen magyarokat pusztítottak el (akik még fegyvert sem fogtak, pontosabban foghattak, hiszen miként birkózik meg a puska súlyával egy csecsemő, akkor is, ha zsidó…). Úgy gondolom, hogy a holokauszt Mohácsnál is nagyobb Mohács, Trianonnál is tragikusabb Trianon. Úgy gondolom, hogy anyám fivére, aki 1944 késő őszén elesett a Kárpátok előterében (odaküldte a messze város, megállítani mannlicherével a már folyamatosan ellentámadó Bolsevista Rémet) nem hősi halott, de áldozat, mégpedig ugyanazon rendszer és bitangjainak áldozata, amely és akik asszonyokat, öregeket, gyerekeket irtottak ki családom zsidó ágából (s őket, eltérően szerencsétlen „keresztény” nagybátyámtól és társaitól, meggyilkolásuk előtt már éveken át megbélyegezték, erkölcsileg megalázták, javaikból kiforgatták…).
Úgy gondolom, hogy itt, a Duna két partján, minősített neveletlenség indiánok, kambodzsaiak, ruandaiak lemészárlása iránt kutakodni ahelyett, hogy a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar értelmiség elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért. Úgy gondolom, hogy Auschwitz után minden dolog, amely elé a „magyar nemzeti” jelzőpáros kerül, okkal igényel külön hitelesítést. Úgy gondolom, hogy a külső erőszak, az önkény nem menti fel az embert alapvető erkölcsi kötelmei alól. Úgy gondolom, hogy parancs ide vagy oda, a Jót kell igyekezni szolgálni. Úgy gondolom, emberi mércével örökre bűn marad, ha valaki csak azt tette is, hogy végrehajtásra kötelezett közigazgatási tisztviselőként feljelentette a – „jóindulatú” figyelmeztetése dacára – sárgacsillagot viselni továbbra se hajlandó volt zsidó polgártársát (illetve „referált” ezen szabálymulasztásról az előírt hivatali ügymenetnek megfelelően), amiképpen ugyanilyen megítélés alá esik a deportáltak vonatszerelvényeinek vasutasként volt valamikori kiszolgálása (és mindezen a sztálinizmus összes ördögisége semmit nem változtat, még akkor sem, ha az ÁVH ökle lesújtott, ráadásul „túlméretezett csapással”, esetleg pont egy ilyen jegyzőre, forgalmistára stb. – nem is említve most a „vitéz és dicső” magyar kir. csendőrséget, a deportálások tulajdonképpeni lebonyolítóját). Úgy gondolom, hogy a mai Magyarország „zsidós része” más, mint az 1910-es, 1920-as években született elődei. Mert képes megengesztelődni (amennyiben tényleg meg akarják engesztelni!), de ha ismét bekövetkezne az a bizonyos rettenet (hiszen csupán nagyhatalmi konstelláció és kül-, belgazdasági helyzet függvénye, ugyanis a magyar társadalom a mi időnkben se immunisabb az antiszemitizmussal szemben, mint félévszázada, meg előtte…), inkább utolsó leheletéig ellenáll, harcol, semhogy hagyja magát baromként – mártír szüleihez, nagyszüleihez hasonlóan – vágóhídra hurcolni. Úgy gondolom, hogy aki igényt tart az emberlét civilizációs rangjára, az soha, semmilyen formában nem mentegeti vagy kisebbíti az Endlösungot. Másféle végső megoldása nincs a Végső Megoldásnak. Ebben nem található alternatíva, keresni ilyent pedig lelket dermesztő embertelenség. Tudniillik a Jó és a Gonosz között istentelenség pártatlanságra törekedni… E maximával viszont összefér ilyesmit álmodni.