(A tizenhárom hittétel parafrázisa. Sámuel imája. 14.old.)
Goethe szerint: „A véletlen Isten fedőneve.” Az alábbi történetekben az időpontosk és az események sorrendje nem dramaturgiai célzatú kitaláció, mindössze ritka adományom lejegyzése.
I.
A zsinagógától az éjjel-nappali közérthez vezető út párszáz méter, elég ahhoz, hogy elgondolkodjak élményemen. Az idős úr, az estére nyíló délutánban is a szokott helyén foglalt helyet. Szemüveges, ritkán mosolygó arca, kissé konzervatív eleganciája tekintélyt parancsoló. Miként az is, hogy amikor elérkezik a gyászolók kadisa, rendszerint ő adja a figyelmeztető jelet annak a férfinak, aki aznap ezt az imát mondja. A készülődés perceiben tapintatos kíváncsisággal figyelem az egymást ismerők ölelő köszöntéseit, a zsongást, a samesz sürgés-forgását, ahogy az újonnan jövők elé siet, s imakönyvet nyújt át nekik. Ezek a pillanatok nekem ahhoz kellenek, hogy elválasszák egy másik világ apróbb vagy nagyobb zökkenőit, s helyt adjanak, ha csak órányira is a belső, meghitt békémhez.
Az idős úr a hozzá hasonló korú szomszédjával beszélgetett, közben felhúzta vászon zakójának ujját, és meztelen alkarjára mutatott, talán valami apró sebet, csípést, ám én másra lettem figyelmes. Az alig halványuló, de elkoptathatatlan számokra, egy 65 évvel ezelőtti, a lélekben is sebet vágó fekete számsorra. Könyvek illusztrációjaként, dokumentum vagy játékfilmekben gyakran láttam hasonlót, a valóságban még nem. A megalázó jel most kapcsolta össze az ismert és tudott múltat az eleven jelennel, s tett egy látásból megszokott személyiséget nagyon közelivé. A szívemig emelt. Családtagjaim, akik e megbélyegzést viselhették, nem tértek vissza, de most ők is helyet foglaltak mellettem. Az ima közben megforduló idős úr szemüvege nagyon ismerősen csillogott.
Nyár lévén a sötétedés idején véget ért ima után már csak az éjjel-nappali csemege tartott nyitva. Megkerestem amit venni akartam, és beálltam a pénztár előtt kígyózó sorba. Előttem atlétatrikós, izmos fiatalember. Bal vállán gyermektenyérnyi, színes, impozáns mintájú tetoválás, közepén jól felismerhető ábra. – Háj – futott ki a számon önkéntelenül. A fiú hátrakapta a fejét. – Háj! – Na és?!
Nem álltam meg, hogy a belém rögzült reflexszel meg ne kérdezzem: – És… nem okoz gondot? – Nem – dörmögte.
Valaki húszezressel fizetett, lassan haladtunk. Most már okoskodtam is: – De hát nálunk tiltott a tetoválás! A fiú lassan hátrafordult, alaposan megnézett, úgy válaszolt: – Tudom. A nagyanyám is viselt tetoválást… a karján, csak másmilyent. Az ő emlékére csináltattam. Jeruzsálemben!
Nem azért némultam el, mert lassan sorra kerültünk. Mint egy láthatatlan láncszem kapcsolta volna össze a kile-beli élményemmel a válaszát, s ugyanazzal a melegséggel és tisztelettel, ahogy ott megcsókoltam volna az idős úr karját, öleltem volna magamhoz ezt a húsz év körüli fiút. Aztán már kilépve az üzletből, eltelve, eltelve egy új tudással, felnéztem az égboltra: Mi mindannyian milyen jól megférünk az Örökkévaló ege alatt!
II.
Negyvenévnyi vidéki élet után feleségemmel visszatértünk Budapestre. Szüleim a Farkasréten, a gyászos 87-es évben fél év különbséggel hagytak magunkra. Fiaim a fővárosban laknak, dolgoznak. nem volt könnyű a „dupla galut”, én így neveztem, már csak azért, mert zsidó közösségre, működő – és nem romos – zsinagógára nem leltem. A mindennapok lótása-futása, a mellékállások, a megélhetés megteremtése után csak pislákolt bennem a láng.
Sokat reméltünk ifjúságom színhelyétől. Volt-van már időnk újra rálelni az ismert helyekre, és felfedezni az ismeretleneket, felkeresni a Jókai utca 1-et, ahonnan akkor, 45 januárjában elhajtottak minket a nyilasházba, majd a gettóba. Lakhelyünket úgy választottuk, hogy ha nem is pótolhatom, de megint élhetem, beszívhatom a bész-ha-medres megnyugtató légkörét.
Azon a tavaszi délelőttön igazi kirándulóidő ígérkezett. Feleségem célpontként a Farkasrétet javasolta, „rég jártunk már a nagyiéknál”. Szombat lévén, ez nem sikerülhetett. A Gellért-hegy mellett döntöttünk. a hegy tövénél újból tanakodtunk. Az ismét működő Kápolnát, a vörös csillagtól és a felszabadító katona szobrától megfosztott emlékművet nemrégiben láttuk. „Menjünk balra!” Kaptató, és megpillantottuk nyári, diákmunkám színhelyét, a most meztelen betonteknőt, a hullámfürdő medencéjét. Tovább. Újabb véletlenszerű döntés, ismét balra! Kaptató, lépcső.
A klasszicista épület, mint kisebbfajta kastély tornyosult előttünk. Impozáns, szép ház, falán emléktábla. Elolvastuk. Az egykori svéd nagykövetség előtt álltunk A tábla felirata emlékeztetett a követség munkatársainak erőfeszítéseire az üldözött zsidók érdekében. Mi is közéjük tartoztunk: anyám, apám, bátyám és én. A ragyogó napsütésben az egyik fénysugár mintha ránk fókuszált volna. Igen, itt, ezen a helyen, ezeken a macskaköveken kopogva tülekedett édesanyám is a menlevélért. Lehet, hogy vele voltunk, s fogta szorosan a kezünket a tömegben, de lehet, hogy csak fotóinkat tartotta kezében. Nem tágított addig, míg két fiának arcképe rá nem került az ő „Schutz-Pass”-ára. A dátum 1944. augusztus 7., sorszáma: Nr.46/75. Az elsők között küzdötte ki az életmentőnek hitt és bizonyult követségi okmányt.
Ezen a napon a nagyiéket akartuk meglátogatni, felidézni arcukat, szavuk hangját, mozdulataikat. A légvonalban messzi Farkasrét helyett a Gellért-hegyre jutottunk. így szólt a döntés. „Látod anya! Mégis csak találkoztunk!”