2010. 1. szám » Kertész Lilly: Boldog születésnapot!

Kertész Lilly: Boldog születésnapot!

„Hámiszdár jáámod dom!” – Vigyázz!
Sok száz szempár figyeli a magas árbocot, amint lassan, méltóságteljesen kúszik fel rajta a lobogó. A márciusi enyhe szél már „útközben” belekap az összecsavart zászlóba, előbb csak játékosan himbálja, majd amint magasabbra jut, mindjobban lobogtatja. A csúcsra érve belefekszik a szélbe, s mint megfeszült vitorla kinyílik, kisimul teljes nagyságban: a mágen-dávidos kék-fehér izraeli lobogó! A tiszteletet kifejező néma csendben büszkén tekint alá a katonai tábor térségére, amelyen szabályos rendben felsorakozva, vigyázzállásban néz fel rá sokszáz 18 éves keki ruhás, fekete egyensapkás katonalány. Illetve még nem éppen katonák, csak kiképzősök, akik még csak három hete viselik az egyenruhát.
A füves térséget egymás fölé emelkedő lépcsős ülőhelyek veszik körül. Minden hely foglalt. Szülők, testvérek, rokonok, barátok jöttek el, hogy részt vegyenek a lányok katonaavató ünnepségén.
Az ezredesnő kitüntetett három lányt, a kiképzés legjobbjait, majd egy főhadnagynő kíséretében elindul a szemlére. A lányok, mint mozdulatlan szobrok, emelt állal, egyenesen előrenéző tekintettel állnak. Az ezredesnő itt-ott megáll egy-egy újonc előtt és pár pillanatig beszélget velük. A megszólítottak vigyázzállásban, de mosolyogva, könnyedén válaszolnak.
A szemle után az ezredesnő üdvözli az új katonalányokat és a vendégeket. Rövid beszédében kifejezést ad annak a vágynak és reménynek, hogy „ha majd eljön az idő, amikor Izrael országa és népe békében és biztonságban élhet, nem lesz szükség a lányok szolgálatára. De…! Egyelőre nem képes a ’Cvá Hágáná L’Israel’ – Izrael Védelmi Hadserege – nélkületek meglenni. Szüksége van rátok, a szolgálatotokra! Ezért köszönettel fordulok felétek a hadsereg nevében, hogy fiatal életetekből két évet áldoztok a haza, a hadsereg, a magatok és mindnyájunk érdekében. Köszönet a szülőknek is, akik mint öntudatos polgárok megértik a lányok szolgálatának szükségességét, és elküldték őket hozzánk. Ígérjük, hogy gyermekeik hűséges, gondos kezekbe kerülnek.”
– Úgy irigylem Amirát ott lent, a sokak között. Alig tudom kivárni, hogy már én is ott álljak a miszdáron, kekiben!
Ezt mellettem a tizenhét és fél éves legkisebb lányom mondja, aki már második nővére újoncavatásán vesz részt.
– Türelem Noga, még egy év sem telik belé, és eljön a te időd is – súgom vissza bíztatón, és a szívem büszkén, boldogan dobban, amikor szemében válaszomra a türelmetlenség fénye villan.
– Uff! Még egy év! Ima, nem tudom megérteni azokat, akik mindenféle kifogásokkal igyekeznek kibújni a katonai szolgálat alól. Haragszom rájuk, hogy semmi öntudat, kötelességérzet nincs bennük. De ha ők nem teljesítik az országgal szemben a kötelességüket, milyen jogon várják el, hogy az ország ugyanazt és ugyanúgy nyújtsa nekik, mint a többieknek? Hogy követelhet jogokat a maga részére olyan, aki saját kötelességét nem teljesíti?!
Jogok, kötelességek…
Ez a 17 éves szábrá gyerek kötelességének tartja a katonai szolgálatot. Én, a galut szülöttje másként gondolkodom. Én jognak, nagyszerű, csodálatos jognak tartom.
Neki természetes, hogy mint zsidó gyermek, zsidó országban született, ivritül beszél, ezen a nyelven tanítják őt az iskolában. A zsidó hadsereg katonája lesz, a zsidó ország szavazati joggal rendelkező, egyenrangú polgára. De hiszen miért is ne volna a számár mindez természetes?
De én visszaemlékezem arra a Magyarországon született zsidó kislányra, aki már elemista korában a futástól izzadtan érkezett haza az iskolából, mert a gyermekek zsidózva, kővel dobálva kergették egész úton. Én voltam a kislány, aki később, 20 esztendős korában nem hazájának katonai egyenruhájában feszített, hanem lekopaszítva, rongyain a sárga csíkkal, az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt. Nekem soha nem lesz természetes az, ami itt Izraelben körülöttünk van, mint ahogyan a lányaimnak (hála Istennek) magától értetődő. Számomra mindez csoda maradt még a mai napig is.
Noga haragszik a katonaság alól magukat kivonni igyekvő kortársaira. Én sajnálom őket. Sajnálom, hogy nem élnek a jogukkal, hogy saját országuk polgáraként fegyvert kaphassanak a kezükbe, mellyel védhetik magukat. A jogukkal, hogy a Cáhál uniformisát viseljék, amely tudatosítja bennük a nagyszerű érzést, hogy hazájuk van. Ehhez nem elég az iskolai nevelés, vagy a puszta tény, hogy itt születtek. Igazán izraelinek csak akkor fogják érezni magukat, ha viselték már ezt az egyenruhát.
És én, akinek csak lányaim vannak, örülök, hogy a lányokat is besorozzák. Bennük látom rekompenzálni magam a múltért.
Március 21. van. Éppen a születésnapom. Szebb ajándékot nem kaphattam volna ennél, hogy éppen a mai napon van középső gyermekem katona-avatása. Törölgetem a boldogság könnyeit, ahogy elnézem ott lent a zöld gyepen sudár, szép lányomat, a többi egyforma keki egyenruhába öltözött, most avatott izraeli katonalány között, amint feszesen tiszteleg az izraeli zászló előtt.
Rázendít a katonazenekar, s az indulók ütemére remek sorakozók és gyakorlatok bemutatása következik. Bal, jobb, bal! Páratlan sorok hátra, párosok előre! Bal, jobb… A mikorfonon közvetített parancsszavak nyomán percenként változó alakulatok formálódnak. Senki nem téved, mintha valami gépezet mozogna a gyepen. A közönség elismerően tapsol.
A Hátikvá után az Oszolj! vezényszóra a fegyelmezett új katonák ismét kislányokká változnak. Futnak a lépcsős tribün felé az imához és ábához. Boldog csókok és ölelések. A mi Amiránk is megérkezik kipirult arccal. Előbb apját kapja el, szelesen megcsókolja, ugyanúgy a húgát.
Most rám néz, lassan átölel, és szábrá szégyenlősséggel a fülembe súgja:
„Mázál tov mama! Boldog születésnapot!”