/Elbeszélés/
Gyakran eszébe jutott az apja összeégett teste. Nem a szánakozás volt az első, ha az apjára gondolt. Megvetette ezeket az érzéseket, a maga számára sem igényelte őket. Voltak gondolatok, helyzetek, érzések, melyeket lehetetlen volt apjával társítani. A jelleménél fogva bizonyos történések, nem eshettek meg vele. Nem tudta elképzelni az apját bizonyos helyzetekben sem. Amikor a lángokkal birkózott, olyan lehetett, gondolta, mint az angyallal harcoló Jákob.
Rafael Klein találkozásai az apjával a tisztelet kifejezései voltak. A félelem, melyet leküzdött magában, a viszolygás, mely átadta a helyét a szeretetnek, rajongássá változott benne. Emlékezett, hogy amikor a nyakában hordta, úgy érezte magát, mintha Istenhez ment volna fel. Játékaik közben elenyészett az idő. Ha az apjával volt, minden kitárulkozott. Megnyílt a tenger. Úgy vezette át az apja, mint a népet Mózes.
Az egykor lángoló húscafatok helyei fénylő pontokban és vonalakban össze-össze sűrűsödve, húzódtak rajta végestelen-végig mint egy kiszáradt folyómeder. Mintha ezernyi, tízezernyi műtét ügyetlenül összeillesztett hegei lettek volna. Vér és tűz szenvedéstől megcsavarodott csonkok, behegedt sebek. Az újjászületett bőr díszletté szelídülve, testté kapaszkodva, karrá, vállá, nyakká, combbá épült. Olyan volt az apja, mint egy befejezetlen szobor. Olyan, mint egy megdermedt lávafolyam.
Rafael Klein megalázónak tartotta a sajnálatot. Eszébe sem jutott. Önmagára találásának egy bizonyos pillanatában különös volt, hogy az apja olyan… Hogy más. Bizonyos volt abban, hogy különb. Abban a boldog szabadságban, melyben kibontakozhatott, a legfontosabb helyen az apja állt. Nélküle a horgászások, a focizások, a kirándulások, az utazások, az országjárások elképzelhetetlenek lettek volna. Egy nagy halhoz volt hasonlatos, egy fókához, delfinhez. Egy kísértethez.
A melléig, a hasáig, a szemérméig futottak a furcsa vonalak. Különösek voltak a torz módon dagadó izmok. Romba dőlt házak alakulnak így, kietlen, élettelen tájak. Az apjáról egy gyűlöletes kaland jutott az eszébe, a háború.
Nem szóltak történetek, kalandok, mesék. Titok lappangott a múlt tokjába zárva, melyet apránként kellett felnyitnia, megkeresnie az összefüggéseket. Hangsúlyokból, szemvillanásokból, kézmozdulatokból, elharapott szavakból, úgy rakta össze ezeket, mint a régészek a föld alól kikapart ókori mozaikdarabokat. Tíz éves sem volt még, amikor rádöbbent. Amikor büszke lett. Megnyílott előtte a kaktuszok tüskéi között őrzött vörös virág. Egy reggel, amikor felnézett a tündöklő égboltra, megvilágosodott, hogy ami egyszer régen történt, amit még az anyja is elhallgatott, hogy azt, ami az ő olvasatában nem volt egyéb borzalomnál, azt úgy hívják, hősiesség. Az úristennel megbeszélt dolgok történnek így, gondolta, ilyen világra szóló csendben. Talán valami alku is volt köztük, talán elmondott neki valamit az Elohim, talán csak egy viccet, bár az is lehetséges, hogy hosszan egyezkedtek, esetleg már-már úgy látszott, hogy a Szent és Áldott nem is akarja elbocsátani többé. Nem volt akárki az apja. Majdnem megtörtént vele e halál…
Ábrahám Klein nem oktatgatta a fiát. Amikor megszületett megfogadta, hogy ezt teszi majd, hogy megérleli, hogy alkalmassá formálja, hogy felülírja azokat a kezdeményezéseket, aztán elszabotálta, elfelejtette, legalábbis úgy tett, mintha elfelejtette volna.
Rafi Klein úgy nőtt fel, hogy ritkán csodálkozott… Most már bizonyosan tudta, hogy ezerkilencszázhatvanhét nyarán az apja teste égett…
Egész egyszerűen azzal, hogy hallgattak róla, túl sokat emlegették. Az űr, mely körülötte tátongott, a hallgatás titkos jelei az arcokon, a „fekete lyuk” arról szólt… Onnan a fárasztó tökéletesség és eltökéltség szegletéből már-már elcsépelt volt és unalmas, de Rafi tudta, hogy mindez neki szól, hogy az ősei üzennek, hogy a sors déjá vu játékától féltik, hogy a kiszolgáltatottság labirintusában tapogatóznak. Azon túl már csak a pusztulás volt, a kietlen, hasznavehetetlen halál.
Egykori újságok címoldalai kerültek elő. Háárec, Máárív, Jediot Áhronot… Elszánt haditudósítók fényképfelvételei kavargó homokfelhőben előre törő tankokról, a Szináj poklában égő katona lángokban kavargó arcáról. Ott látta először nyomtatásban az apja nevét.
*
Európai kószálásai közben Budapestre tévedt. Kíváncsi volt rá, annyi mindent hallott már erről a városról. Mítosszá kerekedtek a történetek, kavargó, tekeredő, ide-oda csapkodó, kiismerhetetlen szalaggá, vasúti sínpárrá, mely körül öleli a földet, újra és újra átfogja, bele-bele szánt, összekaristolja, talányos jelekké kapaszkodva írja üzeneteit. Nem rohant oda. Tudta, amit tudott, amit a konyha sarkában üldögélve hallgatott meg, a borítékokról leolvasott, a különös, elől hangsúlyos szavakat, az eltitkolt sóhajokat, melyek érthetetlenek voltak a számára, beazonosíthatatlanok, mert nem fűzte hozzájuk semmi.
Emlékezett nagyszüleinek hosszú, véget nem érő litániáira azon a csicsergő, csaholó, mekegő, patakok csobogására emlékeztető, nyelven, valószínűtlenül hosszúra nyúló szóláncaikra, szótáncaikra, megnyugtató, suttogó sziszegéseikre, finom, lágy hangsúlyaikra, döbbenten krákogó, köhögő, prüszkölő érzelem kitöréseikre.
Lassan megtanulta a szavakat. Én vagyok… leszek… élek… akarok… szeretek… félek… háború… nyilasok… bujkálás… üldözés… elhurcolás… Dunába lövés…
Csak egy pillanaton múlott. Az apja elsők között tört át a demarkációs vonalon. Ott, a nyugati szárnyon az Avi Klein által vágott résen át nyomultak előre. Bekerítették a téharmincnégyeseket. Avi már a dűnéknél járt, amikor találatot kapott. Dübörögve szántotta a port a sivatagban, álcázatlanul, félelmetesen, arcot arcnak szegezve. A szemközti porfelhőben, mint a sivatagi rókák álltak az egyiptomi tankok. El Arishnál kilőtték valamennyit. Mint egy halom megolvadt vas hevertek a porba cövekelve.
Ávraham Klein tankja megremegett. Keskeny rés keletkezett a tenger felöli oldalon. Megállt. Az oldalán érte, először csak megdöngette, félelmetes vijjogással csapkodott a hang a hermetikusan lezárt konzervdobozban. A második lövés keresztültörte, feltépte, az üzemanyagtartály sugárban pisilte a benzint, a légnyomás iszonyatos erővel repítette szanaszét.
*
Klein Andris ezerkilencszáznegyvennégyben született, akkor, amikor zsidó gyermeknek tilos volt megszületnie Magyarországon. A kórházzá átalakított Wesselényi utcai iskola zsúfolt termeitől távol, egy eldugott, ablaktalan helységben vajúdott az anyja, miközben odakint a razziáztak nyilasok. Judit pontosan tudta, hogy egyikük élete sem ér semmit, az övé sem, a gyermekéé sem, a férjéé sem, aki talán már megfagyott valahol Oroszországban. Elhatározta, hogy feláldozza a fiát, önmagát, valamennyiüket, mert ha ezt túlélik, az újjászületés lesz, ráadás, az az élet már nem az övéké lesz, Istené lesz. Elhatározta, hogy ha életben maradnak, Erec Jiszráélbe vándorol, Istennek ajánlja gyermekét égő áldozatként, mint Ábrahám Izsákot, teljes hitével, teljes erejével, teljes szívével, rábízva magát az Úr kegyelmére, jóságára és bölcsességére…
Ezerkilencszázhatvanhét nyarán a hat felejthetetlen nap egyikén megtörtént az égőáldozat. Ávraham Klein huszonhárom éves volt akkor. Fáklyaként lángolva vergődött, gurult, hempergett, le akarta rázni a lángokat, mint egy ruhát. Már nem látott semmit, a szeme előtt táncoló tűztől. Csapkodott, a száját kitátotta, lángok csaptak ki onnan is, a nyelve is lángolt, a tüdeje is, már csak azt akarta, hogy vége legyen. Másodperceken múlott. A golyózáporban üvöltve, lihegve, futva közeledtek a szanitécek. Élete azokon a másodperceken múlott. Még élt, de megszűnt, nem halt meg, rosszabb volt annál. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, nem mozgott többé. Egyetlen életfunkciója maradt, a fájdalom. Összeégett, büdös hús volt a teste. Rezzenéstelen volt, a fekvés kínjában hevert, mert egyetlen ép felület sem maradt rajta. Száj, orr szem nélküli, fül nélküli, bőr nélküli hulla volt. Csak a szíve pumpálta a vért szenvedélyesen, dobolva és dübörögve, állhatatosan és türelmesen, mintha belé költözött volna az emberek gyógyítója, a halottak feltámasztója, akinek a nevét csak egyszer említik, töredelmesen, bűnbánóan, hozzá képzelve zaklatott idegzetük elképedt magyarázatait, hálájukat, mellyel áldják és áldják a Szent Nevét ha kell, bárhogyan is, érdemtelenül is, hálátlanul is, nemtelenül is, lelkiismeretük, komplexusaik szegeivel teleszögelve, a tóra pergamenjébe csomagolva, mint Rabbi Chananja ben Teradiont, énekelve, táncolva, bohóckodva, mint Zuszja, hogy Ő ott fent, vagy lent, kívül, vagy belül, bárhol is trónol, felhúzza a szemöldökét elismerően, jóságosan, huncutul…
Ávrahám Klein nagy utat járt be. Nem is út volt az. Idő sem volt. Egy helyben topogott haldokló sejtjeivel. Elhagyta volna az anyagot, mely hitvány volt, de voltak feladatai, nem küldetése volt, nem elhivatottsága, feladatai voltak, kihagyhatatlanok, félrelökhetetlenek. Rángatódzott, feszült, égett, vagy didergett. Számtalan vetülete volt a dolognak, még élnie kellett, pedig a sztratoszférába készült, az ionoszférába, a mennynek nevezett párarétegbe, a paradicsomba, a festetlen kékség állóködébe…
A borongós chamszinos napokon, a szürkére koszolt égen, amikor messzire nyúlnak a tekintetek, amikor megdermed a kéz, nem ad, nem vesz, nem lop, nem öl… Műtétekre hurcolták, műtét műtét után következett, ziháló, öblös, kámforos napok, altatógáz simult a székbe, asztalba, toronyba. Egymásra találtak, akik szétszórattak, megkerültek a száműzöttek, a föld négy sarkában gyertyák gyúltak, haszidok ünnepeltek, forgolódtak, táncoltak ünnepélyesen, gyerekesen.
Két véreskezű zsarnok, Nehemja és Ezra járta a jisufot, házról házra, ajtóról ajtóra, kerítésről kerítésre, férfiról nőre, nőről gyerekre, hogy átüsse őket kardjával, dárdájával, vérre, szitokra éhes embereivel.
Avi Klein csak hónapok múlva tért magához. Plasztikai műtét követett plasztikai műtétet. Itt végképpen egyedül maradsz, gondolta, itt nem őriznek, itt nem rimánkodnak, itt megfulladhatsz a céltól, az anyagtól, fáradt, intoleráns tested visszahullhat, de nem éghetsz meg, ha nem égsz el teljesen, vagy nem vagy tűzálló, golyóálló, ha nem tévedsz többé, ha nem kertelsz, nem számolgatsz, mert már magad is rájöttél, minden tévedés egy halál.
Avi Klein hónapok múlva nyiladozott, mint egy kisgyermek, ébredezett, szagolta a virágokat, megmozdította a kezét, hangot adott, behajlította az ujját, a térdét, elcsodálkozott, hogy milyen a láb, a haj, az éhség, a könny. Az első szava érthetetlen volt, a mosolya is, kipróbálta, hogy viszont látja e magát az arcokban, az anyjáéban, az apjáéban, kisírt gáluti szemükben, a tekintetükben vibráló folytonos aggódásban, a félelem maradványokban, melyeket csak ő ismert.
Nem ezért volt olyan, mint egy oroszlán, nem közhelyesen, tényleg az volt. Sűrű haja süvegként vette körül. Leégett fejbőrébe beültetett hajkockák megfogantak. Belefúródtak a bőrébe, átkarolták az idegeit, utat kerestek. A sok apró forradás valahogy megkoronázta. A szemét, száját, orrát átölelő ráncok, hegek, vonulatok, az időjárás sodrásának kitett dombok olyanok voltak, mint a repülőgépből látható, az igazságból, a haragból és megbocsátásból font táj.
*
Rafael Klein egész nap Budapest utcáit járta. Megfigyelte a rokonait. Hasonlított rájuk, és mégsem. Nem volt megelégedve velük, óvatos tekintetükkel, óvatos mérlegelésükkel, mellyel még a mosolyukat is kiporciózták, kifogyhatatlan, megalázó türelmükkel. Elnéző volt velük. Ott kint, illetve fent Izraelben, ahogyan ők mondják, az országban, helyére tette volna, bizonyos kapcsolatrendszerek szerint kezelte volna a dolgokat. Ez Magyarország volt, Európa, gálut. Megnyomorítottak voltak. Kicsit lenézte, kicsit megvetette, kicsit szerette őket. Nem akarta különválasztani ezeket az érzéseket. Ezeket csak ő ismerte, ők, az övéi. Olyanok voltak mint az apja, bár Rafi nem is tudta, hogy az apja ténylegesen milyen. Mások voltak, elképzelhetetlenül mások, és mégis, ott bent a sejtek mélyén, a kromoszómák gubójában, a sejtmag rendszerekben, a kromoszómaszerelvényekben, a nemzedékek végtelen sorában egymásba kapaszkodó utódkromoszómákban ott éltek az ősök, nemzedékek, lenyomataik. Elképzelhető-e, kérdezte, hogy az apja is, ha itt nő fel, ha itt élt volna, ha itt lélegzett volna, az apja, a hős, hogy ő is ilyen lenne, gurgulázó hangú, tekintgető, tologató, latolgató, simliskedő, érzékeny, könnyen szétomló… Hogy amazok pedig, a száműzetés striguláival megjelöltek, a megszabadulni képtelenek, a helykeresők, a lehajtott fejűek, a tollászkodók, a hunyorgók, hogy ha megfordítva történt volna, hogy ha ők nőttek volna fel ott.… Megzavarta a gondolat. Először úgy gondolta, kár az időért, matematikai tévedésnek tartotta, pedig a képletek, a képsorok, mint a számok, mindig ugyanazt eredményezték.
*
Felismerte. Ez így túlzás, de mégis. Felismerte azt, amit még soha sem látott. A járdát, a köveket, az út vonalát, a rakpart színét. Annyira felizgatta… Nem szólt, szenvtelen maradt. A kövek közötti tág résekben látni vélte a ruhafoszlányokat, a cipők talpáról lehullott bőrt. Tehát igaz. Nem kételkedett nagyanyja szavaiban és mégis. Ott volt a pad, a nagy kocka alakú kő, a háromszögletű, a lamed formájú repedés, a vérfolt, melyet lemoshatott az eső, a szűkölő reménykedés, a rezignáltság, a reszketés, az izmokat leblokkoló halálfélelem. Látta a nagyanyját fiatalon, meztelenül, ragyogó kék szemét, kavargó hajfürtjeit, nyúlánk combját, csípőjét, mely csak az imént adott életet. A géppisztolyok előtt felsorakozottak sorában állt a kövek szélén, a sarka a mélység fölé lógott, hogy egyenesen a vízbe pottyanjon, a csikorgó, helyezkedő, folytonosan őrlő, daráló, marcangoló jégtáblák közé. Ott, anyja tenyerei közé bújva, széles nevetéssel, rugdalódzva, mohón egy csecsemő fehérlett. Az volt az apja…
Hosszan, ujjaival tapogatódzva, letérdepelve, mintha szaglászna, vizsgálta a Duna partot. Leborult, mintha csókolgatná azokat a nyomokat. Testével körülölelte őket, rájuk borult, megáldotta őket szétterpesztett ujjaival. A lepusztult szélű kőlapokon lábnyomokat látott, bakancsokat, női cipőket, gyerekcipőket, csoszogó, didergő mezíteleneket, aztán mint a daráló, felperegtek a géppisztolyok. Látta, ahogy nagyanyja összetekert ruháit görgeti a szél.
Kármiélben, a tágas teraszon, a Shorashim felé kibontakozó öblös völgykatlan felett, a fiatal erdők hűvösében, a Libanon felé kékülő látóhatár előtt el sem hitte… Elhitte, de… Gyerek volt, játék volt, fekete-fehér, jó-rossz, hideg-meleg, álmosító, elandalító mese. Judit nagymama fikuszai és hortenziái közé lehetetlen volt becsempészni a rettenetet.
*
Még maradt volna. Zarándoklat volt. Neki az. Szent labirintusként kezelte a várost, az utcákat, a házakat, a reménytelenül sötét belső udvarokat, folyosókat, menekülésre termett hátsó lépcsőket. Templomba járt, naponta megköszönte az Úrnak, hogy a tömeggyilkosság éppen ott ért véget, éppen a nagyanyja mellett. Nem volt vallásos, de az imaházakat bújta, elmélázott, a talmudba temetkezett.
Megköszönte az Úrnak, hogy akkor ott, illetve itt Budapesten megmentette.
Semmi sem hiteles, gondolta Rafi, csak isten. Mert életet ad.
*
A kármiéli ház romokban hevert. Rendőrautók szirénáztak. Egymásba dőltek a falak, a lépcsők. A terasz, Judit nagymama fikuszai, hortenziái szanaszét szóródtak. Az odaátról kilőtt katyusák megölték Judit nagymamamát. Füstölgő romok, bútordarabok, terítők, szőnyegcafatok hevertek mindenfelé. Rafi berohant volna a romok közé, hogy megkeresse. Kérdései voltak. Még sok minden… Még tisztázatlan volt… Elintézetlen ügyei voltak még… Várni kellett… Judit nagymama már nem segíthetett…
*
Amikor Libanon felé röpült, olyan volt, fentről a Gálil, mint a Vénusz fésűje, a tenger ékessége. Domborúan hajló hátát bordák erősítették, a völgyekben apró gerincek meredtek, a hirtelen lezúduló lejtők sötétzöldek voltak, a lapályon nagy, széles táblákban feküdtek a kukoricaföldek. A láthatáron, mintha most vetette volna ki a szomjas óceán, magasodtak a Vénusz fésűjéhez hasonlatos hegyek.
(2006. augusztus)