2010. 1. szám » Nemes Béláné emlékei az életről

Nemes Béláné emlékei az életről

DOKUMENTUM

(Szegedtől Bergenig, Terezinig – 1944-45.)

1974. március 31.

Elhatároztam hogy leírom az én gyermek és felnőttkorom élettörténetét ami bizony sok sok nehézséggel, és megpróbáltatással volt, és kellett megküzdeni. Kezdem ott hogy mióta az eszem tudom és emlékszem kb. 5 éves korom óta mindig csak a háborút emlegették. Dárdán volt vendéglőnk és olyan kisebb szállodánk ahol is szüleimmel és 2 bátyámmal éltünk nagyon boldogan, és én sűrűn hallottam ott az emberektől a politikáról beszélni, fogalmam se volt hogy az mi, de ösztönszerűen féltem tőle. Egy alkalommal igen sok fiatalember gyülekezett össze a vendéglőnk előtt ültek ott a földön kis batyujukból elemózsiát szedegettek elő és jóízűen falatoztak, ahogy én megláttam őket rettenetesen elkezdtem sírva kiabálni hogy kitört a háború, szüleim ekkor nem győztek vigasztalni hogy ez nem háború csak sorozás megmagyarázták hogy minden fiatalembernek ezen túl kell esni hogy katona legyen, hogyha esetleg szükség lesz rá megvédjék a hazát.
Ez életem első emléke, és sajnos nem sokáig várt hogy a háború kitörjön. Közben édesapám elhatározta hogy miután nőnek a gyerekek rendes iskolába kell hogy járjanak. Szegedre jöttünk lakni, de nemsokára én 9 éves voltam az egyik bátyám 11 a másik 13 kitört az első világháború. Édesapám igaz hogy nem volt katona fiatalkorában de közbe besorozták, és pár heti kiképzés után kivitték a frontra Bukovinába. Én elemibe jártam és a katonák részére megtanultunk hósapkát és érmelegítőt kötni miután tél volt, és ott nagyon hideg. Megtanultunk még vászonból apró tépést csinálni amivel a sebesült katonákat bekötözik, mivel vatta vagy kötszer annyi nem volt amennyire szükség volt. A hósapka igen jó szolgálatot tett, megvédte homlokukat fülüket nyakukat a hidegtől és a megfagyástól miután csak a szemük és az arcuk volt szabad. Én is elhatároztam hogy kötök édesapám részére hósapkát, és érmelegítőt postán el lehetett névre szólóan küldeni tekintve hogy akkor még éjjel nappal úgy harcoltak hogy állandóan a lövész árokba feküdtek. Ez volt édesapám utolsó levele amiben értesített hogy a kislánya által kötött hósapkát és érmelegítőt megkapta. Utána nagyon sokáig semmi hírt sem kaptunk felőle, édesanyám a bánattól elkezdett betegeskedni, és az a nagyon csekély hadisegély amit akkor úgy neveztek még a legszükségessebb élelemre is kevés volt nem hogy orvoshoz tudott volna menni. Így telt múlt az idő hogy semmi hírt sem kaptunk édesapámról, míg egyszer csak megjelent egy férfi, és mondta hogy egy bajtársával együtt feküdt a kórházban mivel mind a ketten megsebesültek, édesapám súlyos fejlövést kapott, de miután tudta hogy ez az ember szegedi könyörgött hogy jöjjön el és hozzon hírt rólunk. Ő sajnos a nevét elfelejtette de az tudja hogy az illető a Fodor utca végén lakik, ezért bement ott a sarkon a fűszerüzletbe, és érdeklődött hogy nem e tudják hogy egy 3 gyerekes asszony akinek a férje a fronton van melyik házba lakik? Ők ismerték így jutott el hozzánk csak arra kért mutassunk fényképet csak akkor lesz biztos hogy ő e az. Sajnos valóban ő volt csak a gyönyörű hullámos fekete haja hófehér lett. Ezt a hírt hallottuk felőle utoljára, aztán szegény édesanyám lassan olyan súlyos beteg lett hogy 38 éves korától 10 évig ágyban fekvő beteg lett csak nagy segítséggel tudott székre felülni mivel orvosi megállapítás szerint gerincagy bénulást kapott, ezt abban az időben gyógyítani nem lehetett.
Aztán hosszú és keserves évek következtek.
Kisebbik bátyám elment tanoncnak miután tanulni nem tudott és nem is akart, a nagyobbik továbbtanult, ezért én lettem az élelem beszerző is meg úgy ahogy bírtam a háztartást is vezettem, főztem, mostam stb. Emlékszem jól még iskolába jártam (miután én is el akartam végezni a 4 polgárit) és nagyon nehéz volt valami kevés krumplihoz zsírhoz jutni éjszaka elmentem sorba állni hogy reggel mire elkezdik osztani az elsők között legyek. Ekkor én kb. 12 éves voltam. Aztán később bejött a jegyrendszer cukrot, lisztet stb. jegyre adtak, fejenként ki volt szabva hogy mennyit, akkor már valamivel könnyebb volt, persze kevés de biztosabb. Én még hozzá tudtam jutni tejhez is mivel mellettünk volt egy tejcsarnok fiók, és én annak a néninek aki vezette és kiszolgált segítettem mindenbe. Reggel korán már ott voltam és ő miután egyedül kellett mindent csinálnia, kiszolgálni, pénzt elvenni, kannákat ürítgetni nagy szolgálatot tettem neki így annyi tejet vajat adott persze pénzért, hogy lakott velünk szemben egy iskola tanárnőm öreg volt már szegény másképp nem jutott volna hozzá én vittem minden reggel el neki.
Mikor végre elvégeztem az iskolát én lettem a család fenntartó. Bátyáim igen keveset kerestek a kisebbik pincér lett, a nagyobb miután állást nem kapott érettségi után (közbe volt a 19-es forradalom és haza állított egy nagyobb puskával mint amilyen ő volt azt mondta az iskolában osztották ki, szegény édesanyám mikor meglátta elájult hogy nem elég hogy szegény édesapád elveszett most te is akarsz, de aztán hogy a puskával mi történt azt már nem tudom) a színházban a kórban énekelt. Lakott a házba egy énektanár Ekkert Eleknek hívták az nagy jövőt jósolt neki és szorgalmasan tanult is, ragyogóan szép hangja volt amikor most hallgatom a híres operákat, énekeseinket operákat énekelni azok még ma 50 év után is a fülembe csengenek mivel otthon is rengeteget gyakorolt. Így az ő keresetük igen kevés volt egy család eltartására ezért én is kereseti forrást voltam kénytelen keresni. Mikor a 4 polgárit elvégeztem azaz 14 éves voltam.
Miután a tejcsarnok központi igazgatója jól ismert az ottani segítségem által, elmentem ajánlkozni hogy nekem is adjanak egy fiókot először kineveték hogy ilyen fiatalon hogy gondolok egy fiók önálló vezetésére egyedül, de miután ismertek évek óta tudták hogy van már némi gyakorlatom próba időre felvettek, de miután nagyon fiatal vagyok (és így hosszú 2 varkocsba ahogy annak idején hordtam a hajam) tűzzem fel kontyba így idősebnek látszom amit én szívesen teljesítettem is. A próba idő leteltével felvettek és ott dolgoztam 3 évig, de rettenetes fárasztó munka volt. Reggel 6 kor kellett kinyitni vagy 200 liter tejet ˝ – 1 – 2 literenként szétmérni és mindenféle tejterméket mivel akkor még más üzlet ezeket nem árusíthatott. Azonkívül ezeknek az elszámolását elkészíteni naponta. Délben haza szaladtam mivel 2 óra ebédidő volt, és beteg édesanyámnak ebédet kellett adni aki olyan áldott jó lélek volt hogy 10 éves betegsége alatt soha egyetlen panaszszót sem ejtett ki, csak mindig engem sajnált hogy milyen sokat kell jóformán gyermek létemre dolgoznom, mivel a bolt 5ig volt nyitva és az ut a lakástól az üzletig ahol dolgoztam naponta négyszer ˝ orát vett igénybe.
Mikor haza mentem este mosogattam, főztem, másnapra is, és takarítottam vasárnap vagy ünnepnap mostam az egész családra. Sokszor elképzeltem magamban, én lennék a világon a legboldogabb ha a jó Isten csodát tenne és az édesanyám elébem tudna jönni, de ez csak kívánság volt. Miután ez igen fárasztó munka volt változtattam munkahelyet, és mellettünk volt egy pék üzlet ahol is a tulajdonosnak a lánya barátnőm volt oda mentem kiszolgálni ez sem volt sokkal könnyebb munka forró kenyereket vágni árusítani, de közel voltam a lakásunkhoz és napjába többször megnézhettem édes anyámat aki minden szó nélkül viselte el már csak olvasni tudott de azt végtelenül szeretett és mivel egyedül volt otthon felállni sem tudott, deréktól lefelé megvolt az egész lába bénulva és csak segítséggel állt fel és feküdt ágyba. Így teltek a hónapok évek amikor is 24 éves lettem és a kimerültségtől tüdőcsúcs hurutot kaptam, és orvosi tanácsra feltétlen levegő változásra kellett mennem. Volt egy nagyon fiatal orvos dr. Kallós aki néha meglátogatta édes anyámat minden ellenszolgáltatás nélkül arra az időre amíg én jobban leszek bevitette a kórházba hogy ne maradjon ápolás nélkül egyedül, mivel a fivéreim úgysem tudtak segíteni, és Pesten helyezkedtek el. Az édesanyám sajnos 2 hétre meghalt ahogy én a rokonokhoz elutaztam gyógyulásra, de nem tudatták velem, mivel tudták hogy akkor azonnal hazajönnék és továbbra is beteg maradnék. Két hónap múlva meggyógyulva jöttem haza és akkor tudatták velem a nagyon lesújtó hírt. Volt egy ismerős özvegy asszony aki egyedül lakott saját házába az vett magához de avval a kikötéssel hogy sem testvéreim sem rokonaim nem látogathatnak meg soha, az én számomra csak ő létezik én belementem mivel ez volt számomra az egyetlen megoldás ami biztos volt, én addig sem mentem soha sehova se mozi, se színház, se tánc vagy ehhez hasonló szórakozásba nekem soha nem volt részem így nem is hiányzott, dolgozni sem kellett sokat, volt segítség a háztartásban. Egyetlen hely ahová jártunk a temető volt és a templom mivel igen vallásos volt. Lett volna a rokonságába is szegény gyerek a testvéreinek is akit oda vett volna magához, de egyik sem ment mivel nyugodjon nagyon szekáns, önző, békétlen teremtés volt, de én alkalmazkodtam a szeszéjéhez és 4 évig így telt az életem. Azután férjhez mentem született 3 gyermekem nagyon boldogan és megelégedve éltünk 1944ig, igaz közbe több ízben volt szegény férjem mint munkaszolgálatos bevonulva Dorozsmán, Vásárhelyen, én ide minden nap ki tudtam menni hozzá aztán elvitték Overbácra ami elég nehezen volt megközelíthető de ott is a gyerekekkel (akkor még csak 2 volt) meglátogattuk 2 ízben is. Utána Bustyaházára vitték ahol megint elmentünk utána hogy láthassuk pedig nagyon messze van gyors vonattal 1 nap, de nem tudhattuk mikor látjuk viszont egyáltalán látjuk e még az életben. Sajnos az utána következő évek még súlyosabbak lettek.
Én vártam a 3ik gyerekemet és a házunkból kitelepítettek. Felszólítottak hogy 1 héten belül költözzünk el a lakást ki kell hogy pakkoljuk, miután az utcánkba egy férfi ki igényelte, helyet nem kaptunk holmink egy részét a házban levő kamrákban helyeztük el, és engem 2 gyerekemmel egy barátnőm fogadott be. 2 hét múlva kaptunk 2 család részére 9-ed magunkra egy kétszobás lakást amit akkor „gettónak“ hívtak vagyis miután sárga csillagot kellett viselni azért hogy zsidó létünk megkülönböztethető legyen ezt a területett nem volt szabad elhagyni, vásárlásra a közeli üzletekben egy óra volt engedélyezve, aztán kint járni tilos volt. A holmink jobb részét oda vittük és én akkor még azt hittem hogy ott fogjuk bevárni a háború végét.
Egy hét múlva azonban 1 reggel megjelent egy rendőrtiszt és összegyűjtött bennünket az udvaron (ez egy három emeletes ház volt a nagyállomásnál, hogy hányan laktunk benne nem tudom csak sokan) és a rendőr kiadta a parancsot hogy személyenként 20 kg csomagot lehet összepakolni, és elvisznek bennünket. Nálam akkor már napok voltak a szülésig. Felmentem a lakásba és elkezdtem pakolni 2 paplanra ráhúztam az összes dunyha huzatokat, és 2 párnára a párna huzatokat, szerencsére akkor még volt télről maradt sonka kolbász, tartogattam hogy az uramnak tudjak majd csomagot küldeni, én balga sokmindent másképp képzeltem. Mikor mindent összecsomagoltam amit gondoltam hogy a legszükségesebb (szerencsére velünk volt a nagyapánk és a férjem testvére is azokra bíztam a gyerekeket) és habár tudtam hogy a szülés ideje még nincs itt, de elhatároztam hogy bármiképpen de nekem világra kell hozzam itthon a gyerekemet. Elkezdtem jajgatni és igy kiküldtek egy fiákert 1 rendőrrel aki bekísért a szülészeti klinikára. Ott egy nagyon rendes főnővér megsajnált és elmondtam mi a helyzet szülési fájdalmat ugyan nem érzek de minden órás vagyok elvisznek bennünket és akkor nem tudom mi lesz velem. Azt a tanácsot adta üljek be egy kád forró vízbe és ha hűl engedjem mindig a forró vizet ez elősegíti a szülést ez volt d.e. 10 h én még este is a vízbe voltam de hiába. Ekkor más már nem volt hátra minthogy egy olyan injekciót kapjak ami előidézi a szülést. Erről tudtam hogy ez létezik, miután mikor Lacika készült a világra jönni ezzel segítették a szülést tekintettel hogy a gyermek szívhangjai gyöngültek és félő volt hogy mielőtt meglesz megfullad, ami valóban megtörtént volna mivel a köldökzsinór többszörösen a nyaka köré volt csavarodva. Már akkor megjósolta a Bába néni hogy ezzel a gyerekkel az életben soha nem lesz semmi bajom ami Hála Isten teljesedett is.
De folytatom tovább Pistikám megszületésének történetét. Mikor éreztem hogy a sok melegvízben ülés hiábavaló elhatároztam másképp, de minden áron az nap világra kell hozzam a gyermekemet. Elkezdtem mondani, hogy szülési fájdalmakat érzek (ami sajnos nem volt igaz) felvittek a szülőszobába de hiába vizsgáltak azt mondták ez lehetetlen miután a magzat még nagyon fent van, de miután én állítottam a fájdalmakat és jajgattam megunták és megadták az általam oly nagyon óhajtott injekciót aminek meg is lett a hatása mivel még az este egy egészséges 3 ˝ kg babám lett. Már másnap fel kellett keljek az ágyból mivel úgy volt hogy engem is elvisznek a téglagyárba ahol is a szegedi zsidó népek össze voltak gyűjtve még az ápoló nővérek is rettenetesen sajnáltak, volt köztük aki még meg is siratott. De miután csak másnap jöttek értem igy visszafeküdhettem még egy éjszakára. Másnap eljött egy teher hordó kocsi (nem mentőautó) és egy hordágyra tettek a babával együtt és elvittek zsidó székházban ott volt az a helység ahol az emberek holmiját értékét átvizsgálták és elvették.
Felvittek hordágyon ott volt egy szerintem nagyon rendes rendőrtiszt aki igen megsajnált, közölte velem hogy tudom e hogy elvisznek bennünket, és látta hogy egy bőröndbe a baba holmiján kívül csak egy nyári ruhába vagyok, mivel június 21-e volt, más nincs velem. A jegygyűrűmet a pénzemet ami akkor elég szép összeg volt és a töltőtollamat oda kellett adni. Ekkor azt mondtam hogy 2 gyermekemet is elvitték mikor én rosszul lettem, de az égvilágon semmi holmi nincs velük de rajtam valón kívül is minden a lakásunkon maradt. Kicsit hazudtam mivel a gyerekeknek összepakoltam a holmijukat hogy vigyék magukkal, de mikor a klinikán voltam szülés közbe eszembe jutott hogy téli holmit Lacika bundáját kucsmáját Sárika télikabátját stb. elfelejtettem becsomagolni.
A rendőrtiszt nagyon rendes volt megsajnált valószínűleg talán neki is lehetett gyereke, és azt kérdezte tőlem érzek e magamba annyi erőt hogy ha hozat egy kocsit el tudok-e menni becsomagolni? Azt feleltem igen erre abból az összegből amit előzőleg elvett tőlem vissza adott egy rendőrnek pénzt, és oda adta a ház összes kulcsait azok egy nagy karikán össze volt szedve a kapu kulccsal együtt és én már a lépcsőkön gyalog mentem le az emeletről és be ültem a fiákerba a rendőr mellé, és elmentünk a lakásunkra. Kinyitotta a zárakat hogy amit tudjak pakoljak össze, a szekrények be voltak zárva mivel szegény nagyapánk talán azt hitte visszajövünk és a kulcsokat elvitte magával de a rendőr felfeszítette sőt segített is mindenbe mivel adtam egy ruhára való anyagot neki és szegény uram borotváját igy mikor plédekbe be volt csomagolva minden kivitte egyedül, és mikor odaértünk már át sem vizsgáltak semmit csak egyenesen áttettük arra a stráfkocsira ami kivitt bennünket a téglagyárba, de előzőleg felmentem a kétnapos babámért amit addig a rendőrtisztnél hagytam. Meglepetésemre a baba egy szép tiszta ruháskosárba egy nagyon szép tiszta nagy párnán feküdt és egy gyönyörű világoskék díványtakaróval volt letakarva ezt persze az előző csoporttól akit átvizsgálták hogy mit visz attól elvették, és nekem mindenestől ide adta hogy így vigyem el a babát ezért is nagyon hálásan megköszöntem, hazajövetelem után érdeklődtem felőle és sajnálattal hallottam hogy ő sem él már. Ebben az emberben volt szív. Aztán kezdődött a borzasztó kálváriánk. Mikor ki értünk a téglagyárba a jó hittestvérek és a németek elvették a csomagjaimat és csak igen kevés töredékét adták vissza a gyerekek téli kabátját is csak Bergen Belsenben tudtam vissza szerezni ismerős család gyerekéről. Kiérkezésem után találkoztam a családommal akik velem együtt nagyon boldogok voltak csak most 30 év után beszéltem egy családdal aki mesélte hogy a Lacika fiam aki akkor 7ik éves volt mikor engem a rendőr beszállított a klinikára le borult és elkezdett ordítva sírni hogy sohasem látom többé az édesanyámat, elképzelhető az a boldogság mikor végre megláttuk egymást. Én 2 napos gyerekágyas semmiféle fájdalmat nem éreztem sem kétségbeesést, az volt a fontos hogy újra együtt vagyunk.
A téglagyárban összegyűjtött Szeged zsidósága szalmazsákon feküdt egy kis levesér, vagy vízér, órákon keresztül kellett sorbaállni ezt elvégezte az én 9 éves kislányom reám a 3 gyerek rendbetartása hárult különösen a 3 napos csecsemő szoptatása, és pelenka stb. mosása hogy egyáltalán életben maradt az a jó Isten különleges csodája, és én amíg élek hálás leszek a teremtőnek. Kb. egy hétig voltunk a téglagyárban aztán megkezdődtek a bevagonírozások közönséges állat szállító vagonokban amiben egy kis 4 szögletes ablak volt összesen. (A transzportokat 3 részben bonyolították le mi a középsőbe kerültünk az elsőt Ausvicba vitték, mi is oda kerültünk volna ha a véletlen segítségünkre nem jön. A határon részeg volt az indító, és a Kecskeméti vonatot küldte oda minket meg visszaparancsolt a Bp. felé.) De az indulás a téglagyárból az állomásig általában gyalog történt mindenki a kisbatyujával a hátán ki mennyit bírt el annyit vitt. Engem a betegekkel öregekkel stráfszekérre felraktak a gyerekeimmel együtt, az állomáson minden vagon mellett csendőr állt aki a bevagonírozást intézte, mikor meglátott a kis csepp kisbabával aki egy ruháskosárban feküdt rettenetesen megsajnált (úgy látszott emberi szív lakozik benne) és ő maga segítette fel a holmimat mivel én kocsin mentem sikerült két pehely paplant és a párnákat is megmentenem de ez volt a szerencsém mivel a sok felesleges huzatokat apránként lehúztam összetéptem és a baba alá tettem pelenka helyett. Össze voltunk zsúfolva vagy 40 egy vagonba és mindenki a kis motyóján ült éjjel nappal ami pár napig tartott, vizet ha megállt a vonat valamelyik állomáson úgy kellett könyörögni, ennivalónk az volt amit magunkkal vittünk, nekem ebben is szerencsém volt mivel volt velem vagy 5 kg dióbél s azt ettük apránként a gyerekekkel ebből volt tejem hogy a babát tápláljam, de nem 4 óránként mintahogy az orvosok annak idején előírták hanem ahogy megmukkant hogy ne zavarja a sírásával a többi társakat, hiszen be voltunk zárva mint az állatok, szükségünket is egymás előtt elvégeztük és az ablakon a vödröt kiöntöttük, igy értünk Strászhofban ahol is egy csomó férfi akik már előbb oda érkeztek segítettek a babát és a holmit bevinni a tábor helyére, de ez egyelőre a szabad ég alatt volt mint később reggel ahogy felébredtünk láttuk hogy egy elhanyagolt temetőbe vagyunk és régi sírokon feküdtünk, de olyan nyirkos párás volt a levegő ott tettem a babámat tisztába is az a csuda hogy mindnyájan tüdőgyulladást nem kaptunk, az volt a szerencse hogy a 2 pehely paplan velünk volt egész idő alatt meg a párnák amin feküdhetek a gyerekek.
Reggel aztán sorakozó volt kaptunk fekete kávét valami árpa keverékből és volt egy nagy helység tusokkal ellátva ahol meztelenre kellett levetkőzni és ott fertőtlenítettek bennünket még a kisbabámat is a karomba kellett tartani utána lefényképeztek bennünket egyenként a mellünkre számot kellett tartani mint a raboknak, és aztán vissza kaptuk a fertőtlenített holminkat felöltözhettünk és egy hatalmas hosszú barakban kijelölték a helyünket ahol is csak csupasz deszka volt ágy helyett a fekhelyünk, délbe hosszú sorokban egy kis levesért sorba állni. Aztán pár napig ott maradtunk mivel jöttek a gyárak megbízottai kiválogatni az egészséges munkabíró embereket, és sorba elvitték őket, az öregeket betegeket eltették láb alól valószínűleg Ausvicba. Mink egy páran sok gyerekes anyák és munka bíró öregebbek maradtunk utoljára mivel nem kellettünk senkinek. Végül is elvittek egy fegyver gyárba, gyönyörű szép helyre de egy nap után onnan is elküldtek mivel dolgozó ember kevés volt köztünk, csak sok gyerek meg egy 5 személyes család ahol is mind kicsit púpos emberek voltak, ha mi akkor ahogy voltunk először irányítva Ausvicba kerülünk már rég nem élnénk.
Végül is elkerültünk Glognicba csodás szép helyre egy tisztáson kicsi fabarakok voltak abban helyeztek el bennünket családonként de volt ott minden nemzetiségű deportált, még Holland is. Az egyik csinált kicsi fiamnak még egy bölcsöt is amiben akkor már nyugodtan lehetett nem mintha a ruháskosarat kinőtte volna hiszen mikor megszületett 3 ˝ kg volt és egy év múlva majdnem akkora volt és olyan sulyú, sajnos nem sokat fejlődött hiszen csak éppen hogy élt, attól a kis táplálékból amit tudtam adni neki. Glognicba a munkabíró emberek téglagyárba dolgoztak én mivel 3 apró gyermekem volt a konyhán dolgoztam ott meglehetős táplálékhoz juthattunk sőt még gyümölcshöz is. Nagyon rendes emberek voltak ott szép nagy kertek gyümölcsfákkal és délben az ebédet én és a társaim vittük a városon keresztül jó messzire és amerre elhaladtunk sok kapuba papírzacskóba volt becsomagolva gyümölcs, és a földre letéve hogy ha arra megyünk vegyük fel. De volt a barakunk előtt egy nagyon gyönyörű színes terméskőből kirakott patak, és a gyerekek ott fürödtek, abban is a gyerekek nagyon sok gyümölcsöt szedtek mivel a kertek közel voltak a patakhoz és ha fújt a szél belesodorta. Ez a patak kristály tiszta kék színű volt élvezet és gyönyörű volt nézni is.
Glognic a Szemering lábánál fekszik, és még nyáron is egyik oldalát hó borította a nyarat ott kellemesen töltöttük. De miután ezek a barakok fából voltak és jött az ősz valami kőből készült házban szállásoltak be itt halt meg szegény nagyapánk is nem volt beteg egy percig sem egyik éjszaka felkelt az ágya előtt összeesett ez volt minden. Ott temettük el fent egy hegytetőn volt a temető, de nem sírkereszttel voltak megjelölve a sírok hanem szebbnél-szebb színű terméskövek voltak egymásra téve nem is úgy nézett ki mint egy temető hanem mint egy mese ország.
Aztán egy napon bevagoníroztak bennünket és elvittek Bergen Belsenbe, az úton már felfordított vagonokkal találkoztunk amit bomba találat ért és ez volt a jó mivel ezekben élelmiszer volt, és mi hozzájuthattunk melaszhoz amit a cukorrépából sajtolnak ki és ott volt közelébe egy tóféle onnan meg szardíniás és élelmiszer dobozokat tudtunk kihalászni ez egy kicsit pótolta az élelmünket.
Megérkeztünk Bergen Belsenbe ott csoportonként vagy 100 an egy fabarakba voltunk bezsúfolva persze a legnagyobb télben is fűtetlen helység volt. Emeletes deszkákra voltak szalma zsákok téve ez volt a fekhelyünk és egyszersmind az egésznapi tartózkodásunk helye, én a három gyerekkel 2 ágyat kaptam, néha ha egy kicsit be akartunk fűteni egymás ágyából loptuk ki a deszkákat ugy hogy volt olyan ágy ahol csak egy volt a fejnél a másik a lábnál és az alatta levő ágyra szorult a közepe, egy kályha volt a barakba tüzelő nélkül, de volt ott rengeteg gyerek és asszony, de olyan pici baba mint az enyém csak ez az egy volt, de azt hiszem ennek köszönhetem hogy a többi gyerekem életben maradt. Mivel ő is egy fej adagnak számított, de enni nem evett még csak szopott, és délre kaptunk mindig kivétel nélkül (Karácsony vagy újév napján is) lórépát héjastol együtt apró krumplival egybe főzve és valami krumpliliszttel behabarva hogy ne legyen vizes ez volt egész ottlétünk alatt amíg fel nem szabadultunk. Ebből a masszából kivettem a krumplit megpucoltam össze törtem és ezt kapott később a baba is. Azonkívül ő kapott ˝ liter tejet egy nap, ˝ kg grízt egy hétre a többiből napi fejenként 20 dk fekete profontót 5 dk marmaládét 5 dk margarint 5 dk vursztot persze ezt csak találomra mondom mivel lehet hogy kevesebb volt és reggelire 3 dc árpaléből feketekávét, ez volt a napi adagunk. De mi kivételes lágerok voltunk, mert sajnos sok mindent láttunk mikor egyszer egy hónapba fürödni vittek bennünket. Ahogy mentünk voltak külön férfi lágerok gondolom politikai foglyok lehettek és dél időbe bedobtak egy kosár sárgarépát azon mód pucolatlanul és jóformán egymást taposták érte. Sajnos naponta autó számra vitték a halottakat szemünk láttára. A mi lágerunk is több nagy barakból állt, de aztán később mikor már minden munkahelyről télire oda csoportosították az összes megmaradt deportáltakat akkor a gyerekes anyákat külön egy úgynevezett Kinderhejbe helyezték el ez sem volt különb a többinél csak nem voltak emeletes ágyak. Mikor már pár hónap eltelt, és szerettem volna a babát tejbegrízhez szoktatni nem volt hol megfőzni, eleinte a Juponk aki szintén zsidó ember volt megengedte miután nála mindig égett a tűz, de aztán látta hogy én mindent észreveszek, mivel a németek nekik nagyobb fejadagot adott mindenből sőt még szalonnát is hoztak, és egy nagy éleskamra volt a lakásukban amit ők valószínűleg csereberéltek hisz mindazt amit elloptak felélni egy házaspár nem tudta volna így kitiltottak onnan de aztán úgysem tudtam volna odajárni mivel ez egy nagy terület és a gyerekeket egyedül nem hagyhattam.
Így két téglát felállítottam és a közepébe össze szedett gallyakat meg papírral melegítettem meg a tejet vagy főztem meg a grízt, de ez nagyon veszélyes volt mivel a tábor 4 sarkán és a közepén emeletes felügyelő katonák őrködtek villanyszóróval puskával, de télen hamar sötét volt, és nem hagyhattam a gyereket éhezni. Így is minden centire volt kiszabva a Sárikám pedig a főzeléknek csúfolt ebédet a világért sem akarta megenni inkább éhezett bármennyit könyörögtem hogy egyen mert ugy tönkre megy és éhen hal. Ez volt a legnagyobb bánatom. Aztán én kaptam diftériát a gyerekeket is beoltották ellene engem pedig bevittek a járvány barakba ahol is mindenféle betegség volt, de főleg hastífusz, volt ott minden nemzetiségű egyén, az volt a legnagyobb baj hogy én a babát minden körülmények között szoptatni akartam ha bármilyen kevés tejem volt mert addig védve volt minden bacilustól és addig semmiféle betegséget nem kap meg.
Ez sikerült mivel volt mellettem a Kinderheimban egy Szegedi nagyon jó szívű asszony akkor Fleischmannénak hívták aki addig amíg bent voltam vigyázott a gyerekeimre és miután ablak mellett feküdtem el is hozta, még este is beadta az ablakon hogy szoptassam meg, míg végre kimehettem és gyerekeim között lehettem újra. Lacikám is ott volt nagy beteg 2 oldali tüdőgyulladása volt. A barakunkba volt egy Szabadkai öreg gyerek orvos elvittem hogy vizsgálja meg, éktelen haragra gerjedt és azt mondta nem tud semmit tenni csak azt ajánlja hogy fektessem ruhástól együtt. Az volt a szerencsém hogy addigra már vissza vettem az eltulajdonított kis szőrme bundáját és sapkáját és abba feküdt a pehelypaplan alatt hetekig még mosdatni sem lehetett a hideg barakkban. De nemcsak ő nem mosdott hiszen a baba sem fürdött hónapokig az volt a szerencsém hogy volt összegyűjtött nagy tubus, több Alsol krémem amivel naponta lekentem az egész kis testét és így nem volt még egy pattanás sem rajta. Tisztálkodási lehetőség úgy volt hogy egy nagy helységbe be voltak cementbe építve lavórok és mindegyikre vízcsap volt rászerelve. Itt mostam hideg vízbe a baba pólyáit és pelenkáit valamint a gyerekek fehérneműjét minden reggel, szappant azt kaptunk én aztán ahova tudtam kiterítettem száradni. Mikor a pelenkák nem száradtak meg egészen a hónom alá tettem vagy ráfeküdtem hogy a gyerekemet tisztába tudjam tenni. De mindenki el volt ragadtatva hogy ha fürdőszobába lenne akkor sem lenne ilyen tiszta.
Ez bizony elég nehezen ment, mert mivel evvel kész lettem akkor órákig a hóban is appelt kellett állni sorba. Ez abból állt hogy még a betegeknek is ki kellett állni 4-es sorokba és várni mig a németek jönnek és naponta megszámolnak bennünket. Ha valaki bent maradt gyerek vagy öreg akkor nem volt meg a létszám sorba járták a barakokat és egy nagy kutyával és kancsikával képesek voltak kihajtani, de különösen ha nő volt a számláló. Volt egy németnek öltözött tiszt akiről csak később mikor elkerültünk onnan tudtuk meg hogy Angol kém volt. Mi csak Pipás Jupónak hívtuk de az nagyon rendesen bánt velünk. Lakott ott a Kinderheim melletti szobában egy szegedi zsidó nő özvegy édesanyjával és egy kislányával Vadász Erzsébet aki ott ápolónőként dolgozott, annak volt egyedül és Zsidó Juppónknak külön szobája, itt is egész nap égett a tűz miután így beszéltek hogy ezzel a pipással van jóba. Itt az édesanyja megengedte hogy megmelegítsem a baba ennivalóját de csak akkor ha a lánya nincs ott mivel az nem engedi hogy bemenjek. Ilyen szívtelen lelkek is voltak, persze haza jövetelünk után ezeket az embereket volt aki feljelentette engem is behívtak tanúnak én csak az igazat mondtam meg, a Németek nem engedték hogy a gyerekem esetleg éhen pusztuljon el miután napi ˝ liter tejet és hetenként ˝ kg grízt adtak csak éppen az a szomorú hogy akinek segíteni kellett volna az tagadta meg hogy segítsen, és sajnos hogy ilyen önző, saját kényelmére, és haszna miatt kénytelen a többség szenvedni. Persze el is ítélték őket a méltó büntetésüket megkapták. Így telt el a tél a legborzasztóbb körülmények között, de mi még állítólag minta lágerokba voltunk legalábbis annak nevezték mivel a Nemzetközi Vöröskereszt ha meglátogatja a lágerokat legyen ilyen is.
Nagyon közel voltunk Hanoverhez legalábbis úgy látszott mivel ott sűrűn volt légi támadás, és mi az udvarból láttuk a hatalmas tűzijátékot ami k.b. úgy nézett ki mintha az lett volna. A mi lágerünk felett csak elrepültek de semmi bántódásunk nem volt. Jött a nagyon várt tavasz a felszabadulás pontos időpontját nem tudom hisz azt sem tudtuk hogy milyen hónap vagy nap van csak egyik keservesebben telt el a másiknál. Míg aztán kiadták a parancsot hogy csomagoljunk elvisznek bennünket hogy hova fogalmunk sem volt. A csoportok kiindultak az állomásra én is össze csomagoltam és kiültem a motyómmal és a 3 gyerekkel a kapuba mivel az állomás messze volt én gyalog elindulni nem tudtam. Aztán az idősebbeket meg a gyerekeket igaz abból már nem sok volt mivel ott Bergen Belzenben nagyon sokan elhaltak, még azoknak a gyerekei is akik mind a két szülővel mentek és egy gyerek volt. Feltettek egy zsúfolt csukott autóra hogy a Sárikám folyton azt kiabálta hogy megfulladok mivel még kicsi volt, mindenki állt és azt a kis levegőt is elvették ami ott volt. Persze a csomagjaink nélkül vittek mindent ott kellett hagyni a kapuba. Megérkeztünk az állomásra ott már rendes vasúti kocsiba vittek tovább, de egyik állomáson át kellett szállni azonban abból a kocsikból csíkos ruhás lesoványodott férfiak úgynevezett „Heflingek” szálltak ki, akik alighogy kiszálltak a legtöbbje ott az állomáson összeesett és meghalt. Akkor már gondoltuk hogy flektifuszos kocsiba vittek bennünket tovább.
Többször megállt a vonat nyílt pályán velünk órák hosszat vártunk volt a kocsinkba olyan 16-17 éves 3 fiú is akik elmentek krumplit meg vörösrépát szedni, és (a krumplit) téglából csináltak tűzhelyet és szedtek ágakat azt meggyújtották és mikor parázs volt beletettük a krumplit és megsütöttük még a pici gyerekemet is evvel etettem és a céklát nyersen ettük hozzá. Utóbb már olyan sok krumplink összegyűlt hogy a pad alja tele lett. Ez a vonat 6 személyes kupéból volt és mind a két oldalán ajtó volt, és nagy háló amibe a németek csomagjaikat tették. Abba aludtak éjszaka a 2 gyerek, a baba a karomba mivel minden hely el volt foglalva. Egyszer csak lövöldözéseket hallunk és megállt a vonat a nyílt pályán méghozzá olyan helyen ahol az egyik oldalán a vonatnak gyönyörű zöldpázsitos nagy telep volt a másikon vagy 10 méterre le kellett csúszni a töltésről és ott volt egy nagy erdő. A vonat azért állt meg mivel repülőgépek keringtek felettünk és abból gépfegyverrel lövöldöztek és legelőször a mozdonyunkat semmisítették meg, aztán a vonatot lőtték. Borzasztó pánik keletkezett és föltéptük az ajtókat és menekültünk ki merre látott. Miután két ajtón is lehetett 2 oldalra menni aki a tisztást választotta azok mind meghaltak. Mi az erdőt próbáltuk megközelíteni még ma se tudom hogy csúsztunk le azon a meredek lejtőn, én a babával a gyerekeket meg az a 2 fiú vitte akik velünk voltak. Ők folyton szaladtak beljebb az erdőbe mikor a vonat és a tisztás felett keringtek a gépek én a babával a hasam alatt a földön fekve vártam hogy mi történik. Ez egy szabályos háború volt olyan mélyen keringtek a gépek hogy a fák koronáját súrolta és folyton lövöldöztek akinek szerencséje volt megmenekült. Nagyon sokan ott is előttem hátam mögött azonnal meghaltak. Közben a férfiak kutattak valami fehér rongy után amivel jelezzék kilétünket miután úgy mondták hogy egyik részén a vonatnak muníciós ágyukat szállítottak és ezért nem tudták megkülönböztetni kik vagyunk. Sajnos itt sokáig vesztegelt a vonatunk míg új mozdonyt kaptunk és folytathatjuk utunkat. A sebesülteket összeszedték és kórházba szállították. A gyerekeim is hál Istennek sértetlenül előkerültek.
Megérkeztünk hosszú vonatozás után Terezien Stadba. Ott egy ideig az udvaron vártuk az elhelyezésünket ugyanis a Drezden Kaszárnya volt számunkra kijelölve aminek egyik szobáját az én a 3 gyerekemmel és még két leánnyal kaptuk meg. Az én kicsi babám olyan pici volt és olyan súlyú mint kb 1 évvel azelőtt amikor is megszületett, de a fő az volt hogy élt és sohasem volt beteg pedig azon a kevés anyatejen kívül igen kevés pótlékot kapott mivel ott is csak reggelire fekete kávét ebédre vízbe főtt kását kaptunk hogy a gyomrunkat egyelőre ne terheljük meg. Minket még akkor nem is tudtuk ki szabadított meg, de már szovjet katonák közeledtek állítólag az volt a hír. Míg egy napon arra ébredtünk hogy vonulnak a németek a házunk előtt, de irtózatosan lövik az egész épület ablakait akkor már tudtuk hogy menekülnek de a bosszújukat még utoljára kitöltik rajtunk. Rettenetes volt a félelmünk hogy be is hatolnak és kivégeznek. Kimenekültünk a szobákból a folyósóra a kapu alá ki hova tudott az volt a szerencsénk hogy az épületnek vastag fala volt és a kaput jól be tudtuk zárni, de ők megállni nem is akartak autóval gépfegyverezték egész délelőtt amíg vonultak a városon keresztül. Ez megint egy rettenetes élmény volt részünkről. Így szabadultunk fel és megjelentek végre a szovjet katonák életnagyságban. láthattuk. Pár nap múlva megjelentek az otthoni hozzátartozók és hozták a hírt hogy ki maradt életben az otthoniak közül. Össze gyűltünk a nagy udvaron és felolvasták a neveket mondták hogy egy Neumann is (mivel akkor még nem voltunk Nemesre magyarosítva) de tudtam hogy Szegeden van még Neumann család így nem voltam biztos benne hogy az én férjem az és ők sem tudtak felvilágosítást adni. Nem is nagyon tudtam érdeklődni mivel akkor nálam már jelentkeztek a flektifusz jelei és nem volt sem erőm sem emlékezetem tovább.
Arra homályosan emlékszem hogy össze gyűjtöttek egy pár embert és sráfkocsin egy pokróccal letakarva meztelen elvittek egy tusoló helységbe ahol fertőtlenítettek és kopaszra levágták a hajam, aztán 2 hónapig súlyos beteg lettem ahol feküdtünk úgy nézett ki mint egy valami nagy terem fehér csempével kirakva sok nagyon sok beteggel ahol csak nyögést és haldoklást lehetett hallani én hetekig azt hittem kriptában vagyok a gyerekeimre sem emlékeztem enni nem ettem egy fekete hajú magas orvosnő kezelt volna, de orvosságot nem kaptunk aki túléli annak szerencséje volt. Egy Szegedi leány aki nem volt beteg de fehér köpenybe be tudott jönni az látogatta az anyósát és egy másik kórházba feküdt az édesanyja, az hozott hírt először arról hogy az én kislányom Sárikám is ott van betegen, de én akkor még annyira eszméletlen állapotban voltam hogy jóformán fel sem tudtam fogni hogy mit mond. Arra hogy nekem egyáltalán gyermekem volt nem emlékeztem, egy pólyás baba emlékei körvonalakba néha eszembe jutottak de hogy az az enyém azt már nem tudtam. Csak feküdtem és az ennivalót úgy ahogy behozták el is vitték igy teltek a hetek mig egyszer csak ez a leány aki bejárt hozott hírt szegény drága jó apánkról, a kezembe adott egy levelet hogy olvassam el, én a tartalmát akkor nem értettem de a cégjelzéses borítékot megismertem ami nekünk volt. Abban a drágám megírta hogy hallotta a visszajövőktől hogy élünk és ő minden nap reggeltől estig kint van az állomáson és vár bennünket hogy hazajöjjünk ezt én akkor még nem tudtam megérteni hogy lehetséges az hogy mi vissza kerüljünk.
Hiába mondták nem tudtam felfogni az agyam nem működött, azt tudtam hogy így vagyok, meg is kérdeztem hogy ez mindig így lesz? Vigasztaltak hogyha gyógyulok akkor vissza fogok emlékezni mindenre (bár fordult elő soknak hogy úgy is maradtak). 2 hónapig tartott míg lassan újra megtanultam járni. Lefogytam 40 kg. Aztán a Sárikám jobban lett megtudta hogy hol vagyok és egyszer csak beállított ugyancsak kopasz fejjel, az ő segítségével már tudtam a folyósóra is kimenni, és megjött az étvágyam is csak kevés volt az ennivaló így aztán ő hozott amit tudott hogy honnan vette azt még ma sem tudom, csak rettenetesen kívántam a zöldséget hozott salátát megmostuk és én azon mód ettem mint a füvet, az akkor nagyon jó volt. Ott volt Terezinben a sógornőm a férjével az amikor megtudta hogy én beteg lettem magához vette a két kisfiút, és ő sokkal hamarabb haza is tudott jönni, és hazahozta őket is. Pistikám egy éves korában majdnem olyan volt mint egy újszülött még a fejét sem tudta felemelni. Mikor a németek kivonultak Terezinből akkor a sógornőm valahogy bejutott egy kötöttruha gyárba ahol gyermek holmik voltak és onnan hozott bébiruhákat és az én Pistikámnak akkor volt először kezeslábas ruhája addig pólyába volt hogy meg ne fázzon, de ez a ruhácska is csak a pólyásoknak való volt a legkisebb miután majdnem akkora volt egy év után is mint mikor a világra jött. Két hónap után amikor már majdnem mindenki haza tudott jönni és itthon voltak az én drága férjem még mindig várt bennünket nap nap után az állomáson egy 4 kerekű kiskocsival ezt onnan tudom hogy akik hamarabb hazakerültek ismerősök azok mondták hogy az ő batyujukat is az én férjem húzta haza a városon keresztül, mivel már annyira le voltak gyengülve a sok éhezéstől és fáradtságtól hogy hazajönni is alig bírtak. Végre megérkezett a sógornőm a két kis fiammal Bpestre mikor ezt az apjuk meghallotta rögtön felutazott és az állomáson meg is találta őket, volt nagy öröm is meg szomorúság is mivel mi ketten Sárikával még ott maradtunk én még akkor voltam a legsúlyosabban azt sem tudtam hogy ők eljöttek vagy egyáltalán a világon vannak csak mikor lassan visszanyertem az emlékező tehetségem.
Aztán utoljára egy kórházvonattal amiben ágyak voltak hoztak haza a kislányommal Pestig. Ott egy pár napra kaptunk szállást. Közben a férjem ezt megtudta és értünk indult hogy hazahoz. Akkoriban vonattal nehéz volt utazni mivel ritkán közlekedett és még a vonat tetején is utaztak, így aztán teherautóval próbált feljutni, de szerencsétlenségére az autójuk összeütközött a szembe jövő szovjet katonák autójával és azok nyomba leszállították a fent ülő embereket hogy mi volt a szándékuk férjem nem tudta de nagyon megijedt és a kukoricásba kérezkedett szükséget végezni úgyhogy aztán nem is ment vissza, hanem árkon-bokron gyalog ért fel Pestre.
Mire ő felért mi már elindultunk haza itthon találkoztunk szerencsére. A kisbaba a sok vitamintól elkezdett szépen fejlődni de hónapok kellettek míg fel tudott először ülni, aztán kb. 2 éves volt mire utolérte az egy éves gyerekeket és elkezdett járni. Lacikát sajnos megviselte a kinti súlyos tüdőgyulladás és 1/2 évig a Svábhegyen (ami ma Szabadsághegy) kellett tartani állandó orvosi felügyelet mellett. Aztán szépen rendbejött, de orvosi tanácsra nem volt szabad itt az alföldön a nyarat tölteni így 5 éven keresztül a Mátrában volt és a másik 2 gyerekemmel együtt szépen fejlődtek. Aztán sajnos drága apánk beteg lett és én lettem a kenyérkereső. Hosszú 4 évi súlyos betegség után amikor is ötször műtötték közben jobban is volt de 53 éves korában itt hagyott magunkra. Sárikám másodéves tanárszakos egyetemre járt Lacika szintén másodéves vill technikus volt Pisti még általános iskolába járt. Én drága férjem munkakörét vettem át a Méh vállalatnál ami igen nehéz feladatot jelentett számomra tekintve hogy én amíg apánk egészséges volt csak a gyerekek nevelésével, és a háztartással voltam elfoglalva. Úgy fogtam hozzá a munkámhoz hogy azt nekem mindenképpen meg kell tanulni. Toll nyersbőr szakértő lettem anélkül, hogy egyáltalán fogalmam lett volna az áruról vagy a munkámról, de erős akarattal ellestem azoktól akik értettek hozzá. Úgy kérdeztem mintha én is értenék a minősítéshez és ahogy magyarázták közbe én megtanultam mindent. Az volt a szerencsém hogy számolni nagyon jól tudtam mivel a számlák rendezése is az én feladatom volt, azonkívül a külső vidéki telepeink által vásárolt toll és nyersbőr átadása feldolgozó üzemek felé, ez mind rengeteg munkával utazással járt. Hajnalba mentem a vonatra és este későn jöttem haza. Ez annyiban volt jó hogy 31 forint napidíjjal járt és ez is pótolta a fizetésemet. Nincs szándékomba sajnáltatni magam csak a valóságot írom meg. Télen a nyersbőr átadásnál hogy rendesen vegyék meg, egész nap fél lábszárig érő hóban estig kellett a szabad ég alatt tartózkodni mivel ott volt az átvétel minősítés mérés stb. ezt én jónak láttam a vállalat érdekében ha a jelenlétem előtt történik. Nyáron akármilyen hőség volt vagy az időjárás viszontagságai is alatt ez volt a feladatom.
Később 3 év nyugdíjazásom után újra visszamentem 2 évig, a kollégáim mondták, hogy bezzeg az utódom nem volt ilyen lelkiismeretes az beült az irodába és ott várta meg a számlákat. Mindegy volt, hogy az átvitel miképpen történik. Elképzelhető, hogy nagyon kimerültem, hazaérkezésem után csak egy pohár vizet ittam és rögtön lefeküdtem, de az én Laci fiam már akkor is olyan jó gyermek volt nem nyugodott bele hogy étlen legyek, készített kis falatokat és ahogy be volt csukva a szemem úgy rakta a falatokat a számba hogy egyek. Mindemellett nagyon meg voltam elégedve a sorsommal, csak drága apánk köztünk lett volna. Így is mikor még élt de az utolsó évet nagyon súlyos betegen feküdt az ágyba, az bántotta (minden zúgolódás nélkül töltötte a napokat) hogy nekem kell hajnalba felkelni és sárba, esőbe, hóba menni ki az állomásra egyedül télen a sötétben. Aztán jött a rettentő ellenforradalom 56ban, reszketés volt az életünk de talán ez volt a megváltás hogy drága apánk ezt már nem élte meg mivel ápr 1 meghalt és okt 1 -án történt minden. Egy reggel megyek az irodába végeláthatlan hosszú sorokba látjuk a Szovjet katonákat vonulni először nem is képzeltük mi történhetett hiszen már nyugalom és béke volt. Aztán közölte a rádió mi történt. Ismét kezdődött a reszketés a gyerekeinkért, és magunkért. Az utcán a tüntetések sorozata, mi bementünk az irodába munkaidő után azonnal haza, a gyerekeinknek nem volt iskola, de megtiltottuk a felvonuláshoz való csatlakozást is hát pár hétig tartott a zavargás és a hely rendre állítása is, míg a munka zavartalanul ismét megkezdődött de csak itt. Bpesten még novemberben is voltak zavargások, de miután a vidéki telepeink dolgoztak és a dolgozókat ki is kellett fizetni az áru összegyűlt, pénze a Vállalatnak nem volt, kénytelenek voltunk az árut Bp felvinni. Megpakoltunk egy nagy teher gépkocsit és mi ketten a gépkocsi vezetővel elindultunk, hogy a tollat értékesítsük.
Alig értünk azonban Bp felé már a Soroksári út elején azt mondta a Gajda (szegény nyugodjon, mivel már befejezte az életét) Boriska forduljunk vissza hiszen itt még háború van. A villamos vezetékek, úgy szintén a kisvonat a járda kövezete mind barikáttá volt megcsinálva a gyárak előtt gépfegyverek voltak felállítva szörnyű látvány tárult elénk. A házak vagy összedőlve vagy feltámasztva az emeletek egyik oldala leszagadva hogy a harmadik emelettől végig látszott még a fürdőszoba is. Erre azt feleltem ha már elindultunk gyerünk meglátjuk mi lesz. Első utunk a Méh Vállalat Missintéri irodájához vezetett itt egy ember a ker. oszt vezető volt bent az tartott ügyeletet, mikor meglátott majd elájult hogy mi hogy mertünk most feljönni mondtam áruban van a Váll pénze a dolgozókat elsején nem tudjuk kifizetni. Azt mondta hagyjam ott a súlyjegyzéket és mennyiért kívánjuk értékesíteni majd ha lecsillapodnak a viszonyok akkor az illetékes árufelelős elintézi. Most azonban nagyon siessünk a Tollfeldolgozó Vállalathoz és rakjuk le az árut ha lesz valaki egyáltalán ott és nagyon siessünk haza mivel délutánra ismét nagy felvonulások lesznek és megtörténhet hogy kiszúrják a kerekeinket és nem tudunk még haza se menni. Siettünk szerencsénk volt egyetlen ember az igazgató tartott ügyeletet az is nagyon meg volt lepve, de segített lepakolni, hogy minél gyorsabban hagyjuk el a várost. Vissza felé még rosszabb volt az utunk Mivel semmiféle jármű nem közlekedett így az autónk elé feküdtek az emberek hogy felszállhassanak és haza tudjanak jutni, persze hogy megálltunk és pillanatok alatt megtelt a kocsink és nyugodtan hazaértünk. Az emberek a szállásukhoz közel leugráltak a kocsiról. Ez volt egy borzalmas utunk. Aztán minden hónapba még sokáig feljártunk, de este 6 óra után kijárási tilalom volt úgyhogy a mostani Béke szállóba aludtunk étkeztük, és csak másnap reggel jöhettünk haza. Ez elég nagy megpróbáltatást jelentett számunkra mivel nagyon sietnünk kellett a szállóba mert nem egyszer puska ropogástól kellett valamelyik kapu alá beugrani. De hála az I. ezt is keresztül vészeltük. Igaz a Sárikám többször volt kísértésnek kitéve a kollégái barátai részéről hogy ő is disszidáljon, de ő kitartott elvei mellett hogy soha semmilyen körülmények között nem hagyja el hazáját, és a családját. Úgy éltünk és élünk ma is szeretetben és megelégedésben (mintahogy a közmondásban) „addig kell nyújtózkodni amíg a takaró ér“ én soha nem voltam az életemben igényes vagy elégedetlen amit a sors rám adott úgy kellett elfogadnom. A szegény apánk elvesztése volt a legnagyobb csapásunk, de a gyerekeimben minden kárpótolva lett. Szülőszeretők, szorgalmasak és becsületesek. Minden ismerős azt mondja én vagyok a legboldogabb anya a világon és ez úgy is igaz. Teltek az évek és én boldogan dolgoztam mivel tudtam, hogy van értelme az életemnek.1
Sárikám elvégezte az egyetemet tanárnő lett és Bp. kapott állást. Laci fiam a Miskolci Egyetemen végezte tanulmányait első elemitől kezdve egészen a vörös diplomáig kitűnő tanuló volt. Csak sajnos második egyetemista volt amikor is súlyos beteg lett amit az orvosok sem tudtak eleinte megállapítani hogy a tüdejének mi is a baja. Az egész betegségét én előttem titkolta szorgalmasan írta a leveleket és a látogatóival a Miskolci Egyetem városban tétette postára hogy biztos legyen a felől hogy én nem tudok meg semmit a betegségéről, míg egy napon a tüdő kórházból levél érkezett hogy igazoljam a munkahelyem, elképzelhető a kétségbeesésem rögtön telefonon felhívtam roppant csodálkozott hogy honnan tudom? Közöltem vele hogy a kórház értesített. Én tudattam Sárikával és ő is én is azonnal leutaztunk az én fiam borzalmas állapotba volt, miután nem ismerték fel a betegségét tüdőtöltést kapott ami inkább ártott mint használt és nem javult. Sárikám elintézte hogy pár hónap után a Budakeszi Tüdőszanatóriumba vigyék. Elutazott érte és mentővel vitték ki a vasúthoz saját felelősségére vitte el. Mentő várta Bp is. Sajnos ott sem volt semmi eredmény és pár hónap után hazaküldték. Itthon a tudtom nélkül bejárt a tüdőgondozóba míg később be is fektették ahol is hosszas vizsgálat után megállapították hogy műtétre van szüksége. Ugyanaz időben én készültem egy hajnali vonattal Szentesre utazni, és egy rossz lépés következtében az állomáson bokatörésem lett. Bevittek a sebészeti klinikára de mindjárt nem tudták gipszbe tenni miután pillanatok alatt feldagadt nagyon, és meg kellett várni míg lelohadt ez egy hétig is eltartott. Én azt sem tudtam hogy Laci fiamat műteni kell, de azt sem hogy ugyanebben az időben van ő is a földszinten abban az épületben. Csak egyszer egyik napon meglátogatott felöltözve mintha az utcáról jött volna. Közben engem aztán hazahoztak és itthon kellett feküdni, utána egy hétre tudtam meg hogy Lacika túl van a műtéten. Ez a boka törés jól jött miután utána 4 hónapig ki voltam írva, és tudtam a fiamat ápolni ha nem vagyok otthon utókezelésre újra 4 hónapra vissza kellett volna mennie a tüdőszanatóriumban. Anyagilag nem ért károsodás miután a vonatjegy biztosítva volt, és a betegségem alatt ki volt egyenlítve a táppénz. Végre 2 évi betegség után újra megkezdhette tanulmányait az egyetemen. Nagy boldogság volt részemről hogy ott lehettem a diploma kiosztásánál. Előző délután érkeztem Miskolcra részt vettem a délutáni búcsúztatásnál és este a fáklyás felvonulásuknál ahol is előre figyelmeztetett hogy másnap nehogy felkiáltsak akkor nem tudtam mire vélni ezeket a szavakat. Másnap délelőtt az Egyetem Aulájában rengeteg szülő jelenlétében kiosztották a diplomát minden egyes végzős hallgatónak. Előzőleg a rektor és a miniszter helyettes nagyon szép beszédet mondott hogy aki a tanulásban és a társadalmi munkában élen járt az vörösdiplomában részesül a bányászokkal együtt 700-an végeztek és ebből 7 en kaptak vörösdiplomát mivel csak ennyien érdemelték meg. A felsorolásnál az én fiamat szólították elsőnek nem tudtam a boldogságtól szóhoz jutni nemhogy felkiabálni mint ahogy előző éjszaka figyelmeztetve voltam akkor tudtam meg hogy az mit is jelentett hogy ne kiabáljak, de első gondolatom az volt ha ezt az édesapja megérte volna, milyen nagyon boldog lett volna. Utána ebédre kivitt Miskolc-Tapolcára este bál volt, és az én drága fiam mindenhova elvitt. A jó tanulás eredménye lett, hogy az Egyetem kisz szervezete által eljutott Leningrádba is. A kislányom elvégezte az egyetemet és magyar orosz szakos tanár lett. Felkerült Bpestre tanárnak. A kisebbik sok rosszat átélt fiacskám is lassan leérettségizett, így a nehezén úgy gondoltam túl vagyok. Ő mindenképp abban az időben színész szeretett volna lenni, és oda is jelentkezett de a követelményeknek nem felelt meg. Miután már máshova abban az évben semmilyen felvételre nem lehetett jelentkeznie (még szakmunkás tanulónak sem vették fel) elment 3 műszakos segédmunkásnak a húsárugyárba ez egyike a legnagyobb fájdalmas korszaka volt az életemnek mikor éjszakai műszakra kellett mennie este 10- reggelig télen abban a fagyos zimankós időben, de szerencsére ez az év is letelt, és elmehetett a Délmagyarországi Gázművekhez technikusnak. 3 év alatt elvégezte, és közbe beiratkozott a felső fokú villamos tagozatra is, így egyszerre járt ipari iskolába és üzemmérnöki diplomát is szerzett 3 év alatt. Közbe 23 éves korában megnősült ami nem tartott egy évnél tovább válással végződött. Laci fiam felkerült Bpestre és elkezdte a komoly kenyérkereső munkát. Sok nélkülözéssel kellett megbirkóznia miután kevés fizetése volt abban az időben egy kezdőnek még ha piros mérnöki diplomát szerzett, ami azt jelentette hogy egész tanulmányi ideje alatt kitűnő tanuló volt. Nagyon szorgalmas igyekvő volt úgy a tanulásban mint egyébb Kisz munkában de meg is volt a jutalma. Sárika leányom férjhez ment hála az égnek jó becsületes ember lett a párja. 3 hónapi házasság után a férjét kiküldték a Kínai Magyar Nagykövetségre Attasénak miután ott végezte tanulmányait ez az időszak megint részemre sok izgalmat jelentett miután ott is közben amíg ott voltak nem volt nyugtom a sok zavargások miatt amik ott történtek és az újság a tv vagy a rádió közölt. Egy nap Laci fiam azt mondta menj el itthon ne izgasd magad feleslegesen hátha nem is olyan nagy a baj mint amit te beképzelsz. Biztatás nem sok kellett és én elindultam Pekingbe a Kultúr forradalom kellős közepébe hogy személyesen győződjek meg a valóságról. Az út részemre nagy élményt jelentett. Repülőn még sohasem ültem. Mielőtt elmentem beteg voltam a sok izgalomtól kórházba is kerültem de az orvosok tanácsára elindultam miután részemre ez volt a gyógyszer hogy meggyőződhettem személyesen hogylétükről. Jól voltak 2 kis unokám akik kint születtek szépen fejlődtek. Odafelé az utam nem volt hosszú 2 nap és ismerős családdal utazhattam, sok élményben volt részem persze más körülmények között többet láthattam volna, de így is nekem egy életre szóló élmény volt. Láttam a Kínai nagy falat és a volt Császári kertet a nyári nyaralóval. 6 hétig voltam kint. Visszafelé már hosszabb volt az út majd 1 hétig tartott november végén Szibériában elég változó az idő és a repgépnek többször le kellett szállni míg Moszkvába értünk. Ott is megszálltunk egy remek hatalmas szállóban és 2 nap is kimentünk a reptérre míg a gép elindulhatott. Ez nekem csak jó volt miután így volt alkalmam ha egyedül is de a várost és a Metró állomásokat nagyjából megnézni. Ragyogó szépek az Állomások csillogó fény és festmény mindenütt, ahol megállt a vonat kiszálltam körülnéztem gyönyörködtem a sok szép szobrokba képekbe, és újra tovább mentem egész délután fillérekért a föld alatt voltam. Végre haza értem és pár hónap után a családom is megérkezett, és teljes volt üjra a nyugalom. Pistám a Felsőfokú élelmiszer ipari Isk helyezkedett el iskolái befejezése után, majd 3 évre kiment az NDK-ba munkára ez is gyarapította a tudását és a nyelvet is megtanulta valamelyest. Egy évben két hétre én is meglátogattam Kalmarstadtban ahol dolgozott, ez ismét egy nagyon kedves élmény volt számomra. Nagyon szép az út vonaton csak igen hosszú de sok szép látnivaló végig az Elba folyó mellett ment a vonat, és az én drágám várt Drezdában az állomáson. Dresdát és a Cvingert látni az is egy felejthetetlen szép hely és a város is nagyon tetszett. 3 év elteltével újra elfoglalta régi munkahelyét. László, aki végtelen szorgalmát mindig és mindenütt megbecsülték, a munka szeretete mellett nyelveket tanult németet, angolt, lehetősége volt 2 évre kiküldjék ösztön díjas Japán tanulmányútra ami neki is nagy öröm volt, és nekem is. Persze kezdődött újra a folytonos rettegés hogy vajon nem lesz-e baja betegség stb. az utazásainál és az egész ott tartózkodása alatt. Nagyon becsületesen betartotta amit elutazása előtt ígért hogy minden héten kapok tőle értesítést hogylétéről a 2 év alatt 94 levelet írt jóformán úgy referált mindenről mintha mellette lettem volna, és ez nekem igen nagy megnyugvást jelentett sajnos rossz idegrendszeri állapotom miatt. De az a tudat hogy fejlesztheti tudását és sokat lát, tapasztal, és ismét egy új nyelv lesz a birtokába ez nekem még az egészségemnél is többet jelentett. Nagyon nagyon nehezen letelt az idő amit napok számlálásával értem el, és ismét láthattam lefogyva, de egészségesen. Beutazta visszafele jövet Ázsiát, Indiát és még sok területet és hogy én is láthassam legalább azokat a területeket amerre járt, mindenről felvételt készített, és most azzal szórakoztat hogy levetíti időnként. Hála a teremtőnek akibe én rendületlenül hiszek, mire visszajött elkészült a gyönyörű öröklakása és most nagyon boldogan itt élek mellette. Mindig mióta az eszem tudom az volt a vágyam, Budán hegyen erdőbe fák között élni és ez most beteljesült mivel valóban fejedelmi életem van a gondolatomat még el sem mondom, és mindent teljesít azon van hogy azt a sok nélkülözést, és fáradtságot amit gyerekkorom óta átéltem most mindez pótolva legyen. Én is úgy érzem hogy a hátralevő életemben a gyerekeimben minden boldogságot megtaláltam amit egy anya az életben kívánhat, csak egy bánatom van hogy ezt az édesapjuk megélhette volna milyen boldog és büszke lenne rájuk. Kisfiam aki szintén megtesz mindent hogy boldognak láthasson mikor 1 éve kint volt szolgálati úton Lipcsébe engem is kivitt, nagyon boldogan emlékszem vissza az ott töltött 10 napra. Kislányom aki nagyon boldog és megelégedett feleség és anya a 2 drága szép kitűnő tanuló unokámmal és férjével, aki szintén családunk büszkesége

Gyermekeim és unokáim2 mind hozzájárulnak az én nyugodt boldog öregségemhez és szeretnék még nagyon sokáig gyönyörködni bennük csak sajnos telik most már nagyon gyorsan az idő két hét és 70 éves leszek. Még kimondani is sok hát még azt a sok viszontagságot átélni, de sohasem voltam elégedetlen a sorsommal még a legmostohább időben sem, és mindig azon imádkoztam hogy nekik jó legyen és azt gondolom és hiszem hogy nálamnál boldogabb anya nem létezik a földön.

Lábjegyzetek

Kb egy oldal itt személyes okokból ki lett hagyva, ahol a gyerekek jelenlegi (akkori) életét irja le.
2 Ez a három szó beszúrás a szerkesztőtől van, ami a kihagyott részt hivatott áthidalni.