2010. 1. szám » Solymár József: Fülembe csendül

Solymár József: Fülembe csendül

Lehet, hogy a takarékosság mián kezdődött el a nagy kutakodás a rádió archívumában mi jámbor hallgatók, csak ennek örülhetünk. Megszólalnak olyan szeretve tisztelt személyek, akiket élőként láthatni, mégis megismerhetni nem volt alkalmunk.
Egy ilyen nagy és elgondolkoztató élményem volt, amikor az egyik éjszakán Karinthy Frigyes énekét hallgathattam. Karinthy nemcsak beszélt, hanem dalolt is, mégpedig érezhetően nagy kedvvel. Rákóczi közkedvelt „honvágydalát” adta elő, valamely nem ismert színműből vagy netán operettből szakadt ki és kezdett önálló életet.
Hazafias dalokkal mindenkor jól el voltunk látva, így ezek közül kiemelkedni, de évtizedeken át közkedveltként fennmaradni – figyelemre méltó sikernek számít.

Karinthynak nemcsak kellemes bársonyos baritonhangja volt, de hallásával sem volt semmi hiba. Érezhettem volt, hogy ezt a dalt nem úgy véletlenül választotta ki, de baráti társaságban – talán kint a leányfalui üdülő kertjében nyárestéken, borozgatva – szívesen előadta. A 2009-es éjszakában hallgatva az immár térben és időben nagyon messziről jövő éneket, volt alkalmam eltöprengeni azon, vajon Karinthy számára miért nem volt kicsit sok a jóból, a csatakürtből, a tárogatósdiból, a honfibúból. Vajon egy nagyvárosi derék zsidó értelmiségi komolyan hiszi-e, hogy a Duna-Tisza partján szebben dalol a madár?
Azt mondtam magamnak, hogy mi sok évtized múltán mai szemmel próbálunk véleményt alkotni régi ügyekről. Mert eltűnt az időben bizony olyan események történtek, amelyek más megvilágításba helyezik a korább történteket. Vajon ily nyíltszívűen, ártatlanul, naivan dalolgatott volna a szarkasztikus életszemléletéért, időnként kegyetlen humoráról nevezetes Karinthy, ha tudja, mi történik nem sokkal halála után?
Aztán anélkül, hogy most pontosan megfogalmazott és kerekded válasz elkészítésére törekedtem volna, szépen hátratoltam ezt az ügyet is memóriám valamely rekeszébe, ahonnan talán soha elő nem került volna, ha… Ha nem kapom meg ajándékként egy a Don kanyarba vitt munkaszolgálatosok sorsát taglaló könyvet. Ez a könyv jobban felzaklatott, mintsem várni lehetett.
Nem tartozom a holokauszt tagadók, vagy annak lekicsinylői közé. Újra, meg újra végignézem a dokumentumfilmeket, kézbe veszem a szörnyű időket felidéző írásokat. Sem feladni, sem hamisítani nem szabad a történteket, mint ahogyan a következő évtizedekben történteket sem.
Kamasz fiúként éltem át a háborús éveket. Lehetnének tehát személyes élményeim, de nincsenek, vagy alig vannak. Szerencsés csillagzat alatt születtem. Családom tagjai, a környezetben élők s a falumban lakók, ha segíteni nem tudtak vagy nem mertek, de legalább a sajnálatot, az együttérzést nem tagadták meg az üldözöttektől. Így lassacskán kialakult bennem egy olyan emlékkép, hogy a zsidókat a Hitler megszállta Európa minden részében üldözték, és kollaboránsok mindenütt akadtak.
Nálunk is Eichmann volt a főnök, Endre Lászlóban, Bakyban legfeljebb lelkes együttműködőre talált, miként a csendőrök, a nyilasok is szabadjára engedték gyilkos ösztöneiket, de a nácik követelődzése nélkül nem történt volna meg az, ami megtörtént.
És akkor itt van ez a könyv, amely az orosz frontra vitt munkaszolgálatosok sorsát taglalja. Ebben a német beavatkozásnak nyomát sem találni. Ez, sajnos, a kezdettől a végéig magyar belügy volt.
A zsidó katonák az első világháborúban még mondhatni egyenjogúként halhattak hősi halált, de kaphattak előléptetést, kitüntetést. Aztán a Horthy korszak viszonylag konszolidált időszakában is katonai behívót kaptak még a zsidók, de később a politika már nem bízta rájuk a Hon védelmét. Az pedig „igazságtalan” lett volna, hogy ők csak lébecoljanak, gyarapodjanak, miközben mások a hazát szolgálják. Erre az ideológiára építve alakították ki a munkaszolgálat széleskörű rendszerét. Sajnos a magyar hadsereg törzstisztjeinek nagy része Hitler rajongója volt, és alig várták, hogy háborús érdemeket szerezzenek.
Már a munkaszolgálat szervezésénél megmutatkozik a gonosz szándék. Nagy gonddal válogatták a keresztény keretbe alkalmas személyeket, és „megfelelő szakképzésben” részesítették őket. A munkaszolgálatos századok általában 200-250 fővel szerveződtek, amelyre húszfős „keret” ügyelt.
Ezek a „hősök” eleinte még adtak valamit a látszatra. A fegyelmezés kezdetben futtatással, fekvőtámaszokkal folyt, de hamarosan a kikötés és a gúzsbakötés jött divatba. (Kíváncsi volnék, hogy olvasóink közül hányan tudják, hogy e két vad szadista eljárás között mi a különbség. Most el nem mondom; próbálják kinyomozni!)
A keretlegényekkel közölték: akkor jöhetnek haza, ha elfogyasztják a rájuk bízott állományt. Eleinte még „szemérmesen” távolabb vitték a kivégzendőket, de aztán irtották az állományt úton-útfélen.
A munkaszolgálatosként kihurcolt 50-60 ezerből alig 6000-en tértek haza. Nem tudom, hogy a haláltáborok esetén sokkal rosszabb volt-e ez az arány?!
Mivel afféle csökött és csökönyös íróember vagyok, akarva akaratlanul is kerestem a témát ezekben a visszaemlékezésekben. Két olyan mozzanatot mondok el most, ami azt bizonyítja, hogy a keret majdnem mindent megengedhetett magának. És a keret szórakozott.

Az első

Egymás mellé kerültek a besorozott harcoló katonák és a munkaszolgálatosok. Az egyik katonának eltűnt a cigarettája és egy zsidó munkaszolgálatost vádolt meg azzal: ő lopta el. Amikor pedig kiderült a zsidó bűntelensége, a katona bocsánatot kért tőle, hogy ártatlanul megvádolta.
A keret parancsnoka ezen oly mértékben felháborodott, hogy agyonlőtte a bocsánatot kérő honvédet, és ha már nála volt a pisztoly, az ártatlanul megvádolt zsidót is agyonlőtte. Ne maradjon nyoma a szégyenteljes esetnek.

A másik

történet az önként kéjjel ölt, nem parancsra költői igazság hitelességét tanúsítja. Egy bizonyos Juhász őrmester a Don partján a bunker behavazott tetejére mezítelenül zavarta fel a gonosz tréfára kijelölt munkaszolgálatosokat. Aztán kártyát adott a kezükbe, hogy úgy érezzék magukat, mintha kávéházban lennének.
Egy szökés alkalmával úgy akarták végrehajtani a század tizedelését, mintha a teljes több mint kétszáz fős létszám meglenne, pedig a szerencsétlenek már csak tizenhatan maradtak.
Mint korábban leírtam, a „keret” keresztény tagjait (így tartották számon őket) különös gonddal válogatták és készítették fel. Hősök voltak a páriákkal szemben, csak a front összeomlása után kerültek veszélybe.
Akadt közöttük tisztességes ember és olyan parancsnok is, akinek emlékezetére fát ültettek Jeruzsálemben.
Bizony, sok már régen asszimilálódott vagy asszimilálódó zsidónak, sárga karszalagosnak vagy fehér karszalagosnak kellett tudomásul vennie, hogy undorral löki ki magából a társadalom, amelyhez tartozott, és amelyben jól érezte magát.
Az egyik visszaemlékezés arról szól, hogy a frontra hurcolt zsidó munkaszolgálatosok a magyar határhoz érve, a marhavagonokban alkalmi dalárdára szerveződve, előbb a Himnuszt énekelték el, majd Rákóczi honvágydala következett, különös tekintettel arra, hogy Latorca partján a nóta más.
A keretlegények pedig dühösen rohangáltak és üvöltöztek, hogy azonnal hagyják abba, de fenyegetőzésüknek nem volt foganatja. A század csak énekelt, búcsúzott.
Így most egymás mellé került a két esemény. A zseniális író a rádióban dalol, a halálba hurcolt áldozatok a marhavagonban. A dal ugyanaz, és elhangzása között egy bő évtized, ha eltelik. És milyen drámai a különbözőség!
Vajon Karinthy naiv volt, vagy jövendőt megsejtő? A munkaszolgálatosok miért éppen ezt az édes bús dalt énekelték?
Ezen a ponton egyetlen szép kerek mondattal befejezhetném ezt az írást, de ide tartozik még egy nagyon régi emlék.
Ezelőtt majdnem nyolcvan esztendővel az én családom az elsők között fedezte fel és vette igénybe Hajdúszoboszló gyógyhatású vizét. Azért engedhettük meg magunknak a három, négy napos nyári kúrát, mert vasutas család lévén, lényegében ingyen utaztunk. A nagyalföldi faluban parasztháznál béreltünk szobát. Hazulról vittük a szalonnát, a kolbászt, a tojást, a zsírt, a vajat, a száraztésztát, talán még a zöldséget és a krumplit is. Én szoboszlói vendéglőt belülről éveken át nem láttam. A luxus az volt, hogy mi, gyerekek a fürdőben fagylaltot és málnaszörpöt kaptunk, apám pedig fröccsözgetett.
Nem a legkorábbi években, később rögződött emlékezetemben a következő jelenet.
A nagymedence szélénél, csupán derékig a vízben, egymás mellett pesti úriasszonyok ülnek szépen kifestve, ondolált hajjal, sok ékszerrel. Öt-hat hölgy, s csupán egy fiatalember van velük, aki feléjük fordulva benn áll a vízben. Talán arra ügyel, hogy valaki, egy fickándozó gyermek le ne pocsolja a hölgyeket.
A társaság eddig csak beszélgetett, de most váratlanul dalolni kezd. A hazafias dalt, amely akkoriban talán divatos lehetett, én csak akkor, és csak tőlük hallottam. Egy rövid részletét mégis megjegyeztem:
Viribusz unitisz, egység és erő,*
Most hulljon porba mind a pártütő,
Hát kéz a kézbe emberek,
Most másra nincs idő.
Kicsit még ringatták is a felsőtestüket, s látszott rajtuk, hogy átérzik a mondanivaló igazságát.
Mi anyámmal talán a fagylaltozásból jöttünk. Ő megállt odébb a medence partján és nézte őket, majd halkan csak ennyit mondott:
– Szegények…
Én pedig ott és akkor nem értettem, miért is lennének szegények ezek a látszólag jómódú, nyaralgató hölgyek. Nem kerestem mellőlük a férfiakat. Gyanútlanok, naivak voltunk? Nem hiszem. Megpróbáltuk elhitetni önmagunkkal, hogy másként van, ami már van, és másként lesz, ami lesz.
A fülünkbe csendülő múltra emlékeztető dalok – úgy tűnik – mindvégig velünk maradnak.

A szerkesztő megjegyzése:
Régen, régen divat volt: jeles emberek jelmondatot választottak maguknak. I. Ferenc József császár és király szívesen tüntette fel e latin bölcsességet hivatalos iratain. Horthy Miklós, aki a közös uralkodó tengerésze, később szárnysegédje volt, noha 1919-ben szakított a Habsburg-házzal, sőt lövetett IV. Károlyra, szívesen vette kölcsön és alkalmazta a hajdani híres uralkodó „Viribus unitis” jelszavát. A kis versike ma történelmi tréfának hat, hiszen, ki volt a pártütő? Horthy Miklós! Azaz az ő feje hull a porba – a hajdani dal szerint.