2011. 1. szám » N. Sándor László: Szolzsenyicin testámentuma

N. Sándor László: Szolzsenyicin testámentuma

 

Oroszok és zsidók kézfogása. Az író új könyve: „Együtt”

 

Az újságok nemrégiben hírt adtak arról a meglepő oroszországi rendelkezésről, amely szerint a világszerte elismert Nobel-díjas író: A. I. Szolzsenyicin hatalmas vihart kavaró műve: a Gulag arhipelago – ez a görög angol neve a szigetcsoportnak – kötelező olvasmány lett az oroszországi középiskolákban.

Oroszországban ezek szerint minden megváltozott: ő volt a legharcosabb antibolsevista író. Kevésbé ismert, hogy az író nézeteit mennyire alakultak át a kényszerű amerikai emigráció – pontosabban száműzetése – idején. Szolzsenyicint egyes kritikusai antiszemitizmussal vádolták korábban, mivel egyáltalán nem titkolta, hogy az oroszországi forradalmak felerősítették a zsidókkal szemben táplált előítéleteket. Õ azonban olyan forrásokra tett szert, amelyek élete utolsó szakaszában megváltoztatták nézeteit, és megírta mintegy másfél ezer oldalas monográfiáját az oroszok és az oroszországi zsidók „együttélésének” történetét. Ez a kétkötetes, több mint ezerötszáz oldalas írói hattyúdal első kötete magyarul az Együtt címet viseli. Az alcíme: Oroszok és zsidók a cári birodalomban. A második kötet: Kétszáz év együtt… Ez a huszadik századi szovjet „szocialista” forradalmak és a második világháborúban való zsidó részvétel krónikája, majd a zsidók tömeges „aliájának” a története. Ez utóbbi folyamatot azonban Szolzsenyicin nem támogatta, sőt kritikusan kezelte, mert ezáltal gyengíteni vélte az orosz kultúrát, társadalmat. Vitákba is keveredett saját antibolsevista barátaival. A vita halála után nem zárulhatott le, és nem is hozhatott semmiféle kiegyezést az író és egykori harcostársai között.

 

Senkinek sincs joga letagadni vagy eltitkolni a történelem kényes eseményeit, vallotta  egész életében Alekszandr Szolzsenyin, akit emigrációba kergettek a huszadik század végén a szovjet hatóságok. Figyelmen kívül hagyva mind  a Vörös Hadsereg egykori tisztjeként szerzett háborús érdemeit, mind pedig a világszerte kivívott írói rangot. A KGB nem méltányolta írói nagyságát, a politikai hatalom pedig a Nobel-díját, hajlott korát. Száműzték; nem tűrt ellenzéki lett… Aztán, lassan mégis csak változni kezdett a világ. És Oroszország is…

Az Egyesült Államok befogadta és elfogadta a hazájából kiebrudalt írót. Ma pedig, mint láttuk, életművének egyik legvakmerőbb terméke szerves részévé válta a klasszikus orosz irodalomnak. Sőt kötelező tananyag.

Száműzetése kezdetén már csaknem befejezettnek látszott a kivételesen gazdag életmű, és teljes nemzetközi elismertség volt az író háta mögött. Sok-sok szenvedés, megpróbáltatás üldöztetés, kemény kritikák, fenyegetések… A nagyvilágban lényegében befejezettnek tekintették a kivételesen nagy terjedelmű és kalandos írói pályát, amit tudóshoz illő szorgalom egészített ki. Joggal jegyezték világ szerte tekintélyes és érdemdús írónak és tudós történésznek. Egyszóval klasszikusnak.

Éppen a szenvedés edzette meg. Tíz év a Gulag börtönszigeten, ahol elítéltek („zekek”) népes serege dolgozott megerőltető és egészségkárosító körülmények közt. Háborús túlélők – köztük kitüntetett hősök – százai pusztultak el a rossz táplálkozás és a hiányos egészségi ellátás miatt, járványoktól fenyegetve. A börtönszigetről írt, korai önéletrajzi elemekkel keveredő riport alapozta meg Szolzsenyicin világhírét. És talán még fontosabb, hogy a szovjet rendszer éles kritikusainak megbecsülését saját hazájában. A Gulag archipelago riportkönyv, amely egy „zek”, azaz börtönmunkás saját élményeit állította szembe a szovjet hatóságok által megtévesztett Maxim Gorkijnak a börtönszigetet magasztaló riportkönyvével. Szolzsenyicin könyve vitairat lett és botránykő: tanúskodott arról, hogy Gorkijt alattomosan manipulálták, megtévesztették, rászedték a szovjet hatóságok, és élete legszégyenteljesebb hamisítását követte el.

Erről írta meg leleplező nagyriportját Szolzsenyicin annak idején a börtönszigetről, hol felmentve, hol elmarasztalva nagy írót, aki nem vette észre a csapdákat, a hamisításokat, a félrevezetéseket, s nem ismerte fel, hogy Patyomkin díszletek között elhitették vele a képtelenséget, amely szerint csupa lelkes önkéntes munkás építi az új hazát.

Bizonyára őt is villámcsapásként érte az akkor még ismeretlen tanú, Szolzsenyicin leleplező pamfletje, amelyben beszámolt fogolytársainak és sajátmagának egykori szenvedéseiről.

A Gulag arhipelagót természetesen felkapta a nyugati sajtó, az antiszovjet propaganda és Szolzsenyicin nevét megismerte a nyugati világ. Õ maga pedig fókuszába került  a félelmetes szovjet politikai rendőrhatóságnak, amely sem személyét, sem írásait nem engedte ki a látóköréből.

Nem méltathatjuk itt és most részletesen Szolzsenyicin hatalmas életművét. Csak futólag említjük a hétkötetes Vörös kerék című történeti munkát, amely megadta az író „tudós történész” rangját. A legrészletesebb, a leghitelesebb és a leginkább olvasható története ez a huszadik századi orosz forradalomnak. A hétkötetes regényfolyam 1922-ben fejeződik be, miután Szolzsenyicin megrajzolja az utolsó – komisz módon kivégzett – teljes cári család tragédiáját, és felfedi a szovjet első vonalbeli vezetők megbocsáthatatlan szerepét a tragikus eseményben.

Nincs lehetőségünk arra, hogy ezúttal kísérletet tegyünk a több könyvtárat kitevő szolzsenyicini életmű elemzésére és méltatására. Érjük be azzal, hogy a szovjet éra legvakmerőbb és a hatóságok által leginkább figyelt író volt a szovjet korszakban, s ez irigyelten népszerű nyugaton. Hős a második világháborúban, miután tüzértisztként harcolt. De fél-illegalitásban élt évtizedeken át… Ezzel szemben a legnagyobb figyelemmel kísért és tudós körökben legvitatottabb íróként tartották számon a Szovjetunión kívül. Fogalmazhatunk így is: oroszul író és hazájában élő tiltott szerző lett. Majd egy idő múlva Nobel-díjas is. Végül pedig száműzött „nép-ellenség”, öregkorára pedig – függetlenül attól –, hogy felbomlott a Szovjetunió, és ő „csak” orosz állampolgár lett sokmillió társával együtt… Eleven klasszikus ő maga, és tiltott gyümölcs szinte minden műve.

Végül az Egyesült Államokban írta meg legutolsó hatalmas vitairatát, amelyet hevesen bíráltak barátai és ellenfelei. Tárgya: az oroszul jevrejnek nevezett zsidó nép 200 esztendeje.  Magyar fordításban Együtt címmel jelent meg. Voltaképpen ezerötszáz oldalas szenvedélyes  búcsúlevél a oroszországi zsidó nemzetiségű nép hatalmas tömegeitől, amely új hazát keresett Izrael földjén.

Vitathatatlanul csupán annyi, a szerző utolsó nagy műve. Vitairat  a zsidó és az orosz lakosság együttes életéről, szenvedéseiről, a  Szovjetunióbeli zsidók aliájáról, azaz visszavándorlásáról a őshazájukba, a mai Izrael földjére.

Lássuk, hogy és miért keletkezett Szolzsenyicin ezen utolsó és talán legesleginkább vitatott nagy írói teljesítménye.

Amikor öregen emigrációba kényszerült, úgy nyilatkozott, hogy befejezte írói úját, többé aligha fog tollat. De csakhamar megszegte önmagának tett ígéretét. Azok az ismeretlen források, amikhez amerikai könyvtárakban hozzájutott, nem hagyták nyugodni. S a zsidó lakosság tömeges Palesztinába áramlásának híreit hallva, újra elkezdte a fáradságos adatgyűjtést, és ezerötszáz oldalas utolsó művében – melynek orosz címe Dvesztyi let vmesztye (magyar címe pedig csak ennyi: Együtt).

Idézzük magát Szolzsenyicint! Az Együtt című, immár magyarul is hozzáférhető, közel 1500 oldalas mű utolsó oldalán így foglalja össze, milyen elképzelés vezette az amerikai emigrációban utolsó művének megalkotásánál. Célja az volt, hogy „teret adhassak a kölcsönös megértésnek, valamint szóljak a múlt keserűségéről… helyt adjak az őszintén szabadulni kívánó és immár a jövőbe mutató valamennyi nézőpontnak. Munkámban a zsidó hangok erőteljesebben kapnak helyet… Nem határolhatjuk el magunkat az évszázadok történéseitől. A világ összezsugorodott, és bármilyenek legyenek is a politikai és földrajzi határok, ismét szomszédok vagyunk… Az orosz nép és a zsidók közös életéről munkámmal azt tartom szem előtt, hogy a két nép kapcsolatában megkeresem mindazokat az elemeket, amelyek megszabadíthatnak a keserű múlttól és elvezethetnek a jövőbe”.

Saját kommentárjában jelzi az író, hogy a lebilincselő munka forrását a különböző zsidó enciklopédiák, cári rendeletek, levéltári adatok adják. Megjegyzi az író: utolsó munkájának java amerikai tartózkodása idején készült, mert olyan forrásokhoz jutott – hazájából száműzve –, amelyekhez odahaza aligha tudott volna hozzáférni. Távol Moszkvától volt módja széleskörű és tárgyilagos tájékozódásra.

Itt jegyezzük meg, hogy az író életének java részét nem biblitoékákban töltötte. Az egykori frontharcosok, majd a kényszermunkások, csatornaépítők tömegét élte túl. Meglehet: azért kímélte meg a titokzatos Sors, hogy legyen, aki beszámol egykori frontharcostársainak kínjairól. Egész életét meghatározta a Gulag tíz éve és a hűség a bajtársakhoz.

A Gulag  arhipelago című pamflettel aratta első igazi nagy nemzetközi sikerét is az akkor még kezdőnek tekintett író, és ezeket követték folyamatosan megalkotott történelmi regényfolyamai és történelmi művei esszéi, történelmi tanulmányai. Mindenekelőtt a hétkötetes történelmi mű, amely azt mutatta be, hogyan szántotta fel az egykor virágzó Oroszországot a bolsevizmus „Vörös kereke”. Ez a hétkötetes hatalmas történelmi esszéje avatta tudóssá a világ értelmiségének szemében.

Szolzsenyicin bizonyára nem hitte, hogy az emigrációban készült írói hattyúdalnak talán ez lesz a legellentmondásosabb darabja. Õ mindenesetre azt mondja: „Mindkét népet – az oroszokat és a zsidókat – türelemre, kölcsönös megértésre és megbocsátásra szólítom”.

Ha meg akarjuk érteni ezt a felszólítást, szólni kell az utolsó Szolzsenyicin mű második kötetéről, amely az utolsó két évszázad részletes rajza, s benne a két világháború, valamint a huszadik század forradalmai, amelyekben bolsevikok játszották a vezető szerepet. Ezt követi Sztálin rémuralmának vége, majd a szovjet birodalom bomlása, és a „bolsik” vétkei e két évszázadban. Vitathatatlan a szovjet holokauszt, ahogy a szovjet zsidók megélték a Brezsnyev kort, amikor Romániára is kiterjedt az egykori „béketábor”, s az így-úgy zsidónak minősített polgárokat eladták Izraelnek… És kiebrudalták azokat is, akiknek eszük ágban sem volt elhagyni lak- és szülőhelyüket, azaz nem volt szándékuk áttelepülni az „őshazába”. A lengyelországi, baltikumi, ukrajnai atrocitások, amelyek már Sztálin halála után rázúdultak  a „legyőzhetetlen béketábor” tetemes részének zsidó lakosságára.

És ez az a korszak, amin Szolzsenyicin kesereg a nagy, soha véget nem ért vitában, az ő egykori antibolsevista harcostársaival, és a végén meg is hasonulva.

Miről is volt szó van szó? Lássuk, hogyan ítéli meg Szolzsenyicin emigrációs magatartását és írói megnyilatkozásait egy másik egykori politikai fogolytárs, egy másik „zek”politikai fogolytárs, vakmerő ellenálló! Aki megkapva a ki- illetve a bevándorlási engedélyt az Ígéret Földjére, és aki kivételes politikai karriert befutva az új hazában Izrael állam minisztere lett. Amikor Natan Saranszkijt nemrég Budapestre hívta meg a Hetek, ez a sajátos, demokratikus hetilap, magyar televízió közvetítette szenvedélyes beszédét.

Az egykori politikai fogoly-, bajtárs, zek-társ, Saranszkij még felrótta Szolzsenyicinnek, hogy a tömeges zsidó kivándorlási mozgalom iránt közömbös maradt, szenvedéseik nem olvasztották meg antiszemita szívét.

Tény, hogy Saranszkij és Szolzsenyicin párharca befejezetlen maradt. Most azonban alighanem új fejezet kezdődik ebben a szellemi duellumban. Szolzsenyicin tolsztoji fordulatot tett: megkövette a zsidóságot.