2011. 1. szám » Sági György: A teremtés

Sági György: A teremtés

 

„Egy döglött kutyát nem kelt fel az ember” – tartja egy régi zsidó mondás.

 

Isten így szólt Ábrahámhoz: „Tekints fel az égre és számláld meg a csillagokat, vajjon meg tudod – e őket számlálni?” És szólott hozzá: „Ilyenek lesznek a Te magzataid” (Mózes I. XV. 5.). Ábrahám megszámlálta, talán követte is a csillagok útját azon az éjszakán. Mivelhogy az a fajta ember lehetett, akinek egy távolról hallatszó szózat sokat jelenthetett. Csak a megfelelő hangsúlyt kellett ennek a hangnak megtalálnia. Hiszen Ábrahám hinni akart, mert hinni jó! Segíti, időnként pótolja is a cselekvést. Az is lehet, a hit maga a cselekvés, vagy annak látszata? Isten szózata utat talált kiválasztottjához, mivel ismerte azt a hangsúlyt, amelyre Ábrahám vágyott. Az első héber maga is az első héber akart lenni. Ehhez mindenek előtt szüksége volt Istenre. A hébereknek – utóbb – többször is szükségük volt arra az Istenre, amelyik ismerte ezt a hangsúlyt. Így találtak egymásra.

 

*

 

Stern József a nevében hordozta ennek az ígéretnek az emlékét. Dr. Lemberger Ábrahám főrabbi, Nyírbátor község izraelita anyakönyvi hivatalának vezetője által a hitközség születési matrikulumba bevezetett adatok szerint 1878. október 23. napján jött a világra. A bába neve is feltüntetésre került a hivatalos iratokon, Klein Sára személyében. A körülmetélés a születést követő hetedik napon a régi zsidó írott- és szokásjognak megfelelően nyolc napon belül, október hó 30 – án történt meg, Grünstein bizonyára szakszerű, a körülményekhez képest elviselhetően végezte el azt, kehelybe mártott ujjáról az újszülött szájába eresztve a fájdalomcsökkentő borcseppet, felvéve Izrael legifjabb gyermekét Ábrahám szövetségébe. Ellátva azzal a megjelöléssel, amely kifejezte Istenhez való megkülönböztető kapcsolatát. A jellel, ami nemcsak őt, de a másik felet is kötelezte sok éve már ígérete betartására. Mint azt történelmi ismereteink mutatják, váltakozó sikerrel. A szerződéses kötelezettségvállalás betartása nem tartozott Isten erősségei közé. A koma neve, vagyis aki a kis műtét közben ölében tartotta a szövetségbe frissen felvételt nyert fiúcskát, Weisz Dávidként került bejegyzésre. Minden a legszabályosabban, a vallási előírásoknak és évezredes tradícióknak megfelelően történt. Semmi sem utalt arra, hogy különleges események veszik ezzel a születéssel kezdetüket. Mint ahogy nem is történt semmi ilyesmi. Legalábbis ekkor. Utóbb sem nagyon. Ami meg később történt, az minden kicsi izraelitával – ahogyan később egy jó ideig mind gyakrabban nevezték őket – megtörtént, vagy megtörténhetett volna.

Az időközben mátészalkai illetőségűvé lett Stern József bár különösebben nem gyakorolta vallását, komolyan vette Isten kinyilatkozását. Alig huszonhárom évesen, 1901. május 3. napján állt a chüppe, a nem teljesen díszítetlen zsidó esküvői sátor alá a nála négy évvel fiatalabb Weisz Amáliával, hogy a helyi rabbi előtt örök hűséget fogadjanak egymásnak. Rajta a sajátos zsidó szokásnak megfelelően halotti ruhája, a hófehér kitli. A hagyományoknak megfelelően a zsinagóga udvarán felállított menyegzői baldachin négy tartóoszlopára felhúzott bársony alatt hétszer kellett a menyasszonynak megkerülnie vőlegényét. Majd  miután az, cipője sarkával egy erőteljes mozdulattal összetörte a damasztba bugyolált poharat, jelezve azt, hogy a házasság megköttetett, felharsant a mazel tov, a jó szerencse eljövetelét kívánó kiáltás a gyülekezet tagjai sorából. A házasságkötési tanúként megjelent Fischer Ármin és Kepecs Lipót, annak rendje szerint, alákanyarították szépen és pontosan kiírt nevüket az esküvői iratokba. Szilágyi Zoltán anyakönyvvezető, mint polgári tisztviselő a nevezett és előtte együttesen jelenlévő házasulókat, miután azok a tanúk jelenlétében személyesen külön-külön és együttesen kijelentették, hogy egymással házasságot kötnek, a törvény értelmében házastársaknak nyilvánította. Isten és ember előtt is törvényesítve a megkötött házasságot. Új szokásként, hiszen alig néhány esztendeje még csak annak, hogy a magyar állam úgy döntött, kiterjeszti joghatóságát az életnek azon területeire is, amelyet addig ki-ki csupán a maga vallása szerint, a zsidók rabbijuk jelenlétében gyakorolhattak. A közigazgatás képviselője előtt előzetesen megerősíteni azt, amit addig csak a közösség maga választotta szellemi vezetője előtt kellett. Jiddisül, vagy őseik héber nyelvén, amit ők és csakis ők értettek, a sajátjaik között, a saját szokásaik szerint, mint évezredektől fogva. Most már magyarul is, a magyar királyság megbízottja jelenlétében, azoknak sokszázados törvényei szerint. Új szokás és még nem látni, hova vezet. Az emancipáció évei, de ez sem Stern Józsefet, sem ifjú feleségét nem hozza izgalomba, sokkal inkább a másik személye. Az, ami majd a szertartás után következhet. Azért, hogy maradéktalanul teljesíthessék a törvényt a sokasodásról. A nagycsalád minden tagjának örömére. Hiszen sokan vannak, akik figyelnek a frigyre. A közeli hozzátartozók egy héten át szívesen látják vendégül őket, ahogyan a közösség bármely tagja házasságkötésekor megtörtént sok évszázad óta. Ne legyen más gondjuk, egy időre, mint párjuk minél teljesebb megismerése.

Vajon az újdonsült férj csak az Istentől eredeztetett törvénynek engedelmeskedett, vagy szíve jogán is kívánta a haszenét, az esküvőjét. Nem valószínű, hogy ebben Isten keze benne lett volna. Mint ahogy az sem, hogy bárki más nőt megérintett nászéjszakája előtt. Vallástalansága és zsidó tradicionalizmusa, egymást erősítő érzésként egyszerre volt jelen. A nő házasságon kívül nem érinthető. Nem azért, mert az Örökkévaló így akarja, hanem mert sem apja, sem nagyapja, sem annak – általa ismeretlen – ősei sem tették azt soha. Bármi kérdést feltenne a törvény értelméről azzal őseit tagadná meg és nem a hitét. Ez pedig lehetetlenség. Ilyet egyetlen felmenője sem cselekedett. Az ősök kézzelfoghatóak és biztonságot adnak. Ezzel szemben Isten megfoghatatlan, és mint ilyen, nem nyújthatja részére a bizonyosság biztonságát. Nagyon várta az esküvőt. Pénz híján semmi módját nem választhatta a nőhöz jutásnak, mint a házasságot. Jól figyelve történetünkre, sok évtizeddel később újra megláthatjuk, hogy a szokások által megszentelt viselkedés a génjeinkben elraktározódik és öröklődik tovább. Egy unokája, anyja segítségével, a leghagyományosabb zsidó módszert választja – már egy felgyorsult korban – a házasságot, annak érdekében, hogy állandó szexuális partnert találjon egyre erősödő és kielégítetlenül hagyott vágyainak. Ki tudja, ki tette ezt így először? Ki tudja, tette-e valaki másként is valaha? A posztmodernkor egyébként is hajlamos arra, hogy felszítson szenvedélyeket, semmit sem téve kielégítéséért.

Egyelőre még csak a zsidó emancipáció korában járunk, és ott tartunk, hogy Stern József teljes szívéből kívánja ezt a házasságot. Mennyire szerelmes, megítélhetetlen, de szexuális vágya szerelemmé varázsolná egyébként is az érzelmeit. Mint minden hétköznapi, nem szerelmi, zsidó házasságban. Mindenesetre az első gyermek, Sári, a többi testvér megfellebbezhetetlen tekintéllyel bíró igazi nevelője, alig egy évvel a házasságkötés után születik. Siet a világra jövetellel. Szerelemgyerek. Meddig tart ki a szerelem? Hányadik gyermek után vész el? Vagy nem veszhet az el soha? Ahogy a Tejesember énekli fennhangon öt lánya anyjának, az ismert zenés darabban: – Ez szerelem, mi más? – A szerelem pedig a szexualitást is átváltoztatja. Élvezetessé teszi. Így gyakran élvezik együtt, az ifjú férj és újdonsült felesége. Akkor is, amikor már nem ifjú férj és nem újdonsült feleség. Tizenhét szerelemgyerek születik. Tizenhét szerelemgyerek születik?

Mózes első könyve, a Genezis sorolja elő Ábrahám családját. Stern Józsefét vajon ki fogja, ahogy azt a Teremtés könyve teszi? Próbáljuk meg. Hátha nekünk is sikerül. Valahogy így: József, élt 24 évet, akkor nemzette Sárit. És élt József, miután nemzette Sárit, 60 évet és nemzett fiakat és leányokat. József összes napjai pedig voltak 84 év, azután meghalt.

József nemzette Sárit, Móricot, Adolfot, Juliskát, Rózsit, Ernőt, Fridát, Ilonkát, Irént, Mancit, Erzsikét, Andort, Olgát, Bözsit, Lilit, Magdát és Terézt. Ezek József gyermekei, szám szerint tizenheten. És Sári szülte Bandikát és még egy gyermeket (neve nem tudható, mert hírmondója sem maradt Auschwitz után, aki az ő teremtése könyvébe feljegyezhette volna). Aztán Móric nemzette Imrét, Adolf Mikit és Klárit, Ernő Sanyikát, majd az új asszonnyal Mityut, Gyurit és Andrást, Irén szülte Annikát, Manci Rogert, Anniet és Evelynt, Andor nemzette Tomit, Lili szülte Gyurit, Magda Ráchelt és Náchit, Teri pedig Gábort és Ágit. Ezek József unokái, szám szerint tizenkilencen. Eszerint a gyermekek minden bizonnyal nem ismerték az isteni parancsolatot a szaporodásról, vagy nem volt rá módjuk? Esetleg lehetőségük? Vagy nem szeretkeztek? Vagy szeretkeztek, de csak élvezetből? És az unokák? Õk tizenkilencen huszonöt utódot nemzettek. Ez jobb? Vagy ők sem ismerték az isteni törvényt? Vagy ők sem szeretkeztek? Vagy csak élvezetből? Ám ha élvezetből, akkor hol van Isten? Az élvezetben van benne? Talán valóban ott kellene megkeresnie annak, aki kíváncsi ezekre a kérdésekre. De ki találhatja meg? Aki szeretkezett már valaha az életben, az tudja, hol kell megkeresnie. Mégis, Auschwitz után zsidónak – akár nőnek, akár férfinak – lehet élvezetből szeretkeznie? Vagy csak a nagy néppé levés lehet az iránytű, amely megmutatja mit is kell tennie a közösség tagjának?

Amikor a legidősebb gyermek, Sári megszületett, a XX. század második évében Európa és vele az ismert világ még a „boldog békeidőket” élte. Mire a legfiatalabb, Teréz megszületett, már túl voltak egy világháborún, polgári forradalmon, tanácsköztársaságon, fehérterroron, konszolidáción és éppen a gazdasági válsággal ismerkedett a világ. Még ugyanebben az évben megszületett a legidősebb unoka, Imre, s mire a legifjabb is napvilágot látott, a Stern gyerekek már maguk mögött tudhattak még egy világháborút, felszabadulást, koalíciós időket, személyi kultuszt, 56-ot, újabb konszolidációt és egy egészen új világ beköszöntőjeként már tudni lehetett kiket rejt és mit jelent a szó: Beatles. Joggal feltételezhetjük, hogy az unokák többsége sokkal inkább ezt a szót ismerte az előbb felsoroltakkal szemben. Igaz, jó néhányan a családtagok közül már más országok eseményeiben számolták az idő múlását. De olyan is akadt, aki nem számolt semmit. Élt és ez számára éppen elégségesnek bizonyult. Vagy tán még soknak is. Mert nem kérte ezt a kegyet sem az isteni gondviseléstől. Hiszen nem voltak beszélő viszonyban. Isten talán még csak-csak szólt volna hozzá, de ő nem kívánt válaszolni. Hát akkor mivel érdemelte ki ezt a különleges adományt? Vagy büntetést? A születésével, mint minden Stern gyerek!

Stern József családja pedig e közben részben elpusztult, részben szétszóródott. Juliska, Frida, Ilonka, Olga és Erzsike néhány napos, vagy alig egy-két éves pici kisgyermekként haltak meg. Akik felnőttek, azok közül elsőként Andor maradt ott, megfagyva a nagy Don-kanyarban munkaszolgálatosként 1942. rettenetes telén. Fia 10 hónapos sem volt még, amikor utoljára látta. Látta? Sári és Irén egész családjukkal, férjeikkel, gyermekeikkel együtt Auschwitzban végezték, Móric Mauthausenben, a testvére karjai között, amikor utolsó falat kenyerét cigarettára cserélte. Az ő fia, Imre ugyan eljutott az új óhazába, de az élet nem fogadta különösebben a kegyeibe, a családtól külön, fiatalon halt meg. A háború utánra nem maradt Stern egy sem a szülővárosukban.

Akik megmaradtak, ki haláltáborban, ki gettóban, ki munkaszolgálatosként, ki pedig bujkálva élte meg a legkézzelfoghatóbban felszabadulásnak nevezett eseményt. Mindegyikük első útja hazavezetett. Haza, nevezem meg az országot otthonként, ahonnan elvitték őket. Haza, mondják ők, amikor a háború utáni első útjukat említik. Azonos hangzás, azonos tartalommal. De kinek a számára? Azután elsőként két unoka, Miki és Klári indultak el, új hazát keresni tizenkét és tizennégy évesen, az Isten meg a cionisták által Ábrahámnak, és az ő leszármazottainak ígért földre. Megtapasztalva az Exodus nevezetű hajó és utóbb világsikerű regényben és filmen mások által is át- és megélhető viszontagságokat. Félév után Manci és Magda vágott neki Európának, át osztrák és német vidékeken. Mindenhol néhány napot varrással töltve megkeresték az útra és élelemre valót. Hiszen a vérükben volt a bolyongás, mint egykor az apjuknak, maguk csak annak nyomdokain indultak el, hamarosan francia földre érkezve. Magda már gyerekkorában is csak egy célt ismert fennen hangoztatva: „Párizst látni és utána meghalni.” Meglátta Párizst, és ez elég is volt neki ebből a városból, hamarosan ott is hagyta. Kevésnek találta az ottani zsidó közösséget. Vagy inkább nem találta eléggé zsidónak. Vagy ő akart másképpen zsidó lenni? Palesztina felé indult, hogy mire 1948-ban Ben Gurion miniszterelnök bejelentette az új állam megszületését, ő már tapasztalt katonalányként, jó hangosan, hogy mindenki meghallhassa Magyarországon is, de azért jogos büszkeséggel mondhatta el: részese volt az ott vívott harcoknak! Manci Párizsban maradt, ott tartotta későbbi férje, Mosieur Rosenbluth, aki még a húszas években hagyta el Magyarországot. Akinek furcsán ismeretlen személye köré később, de annál gyorsabban szövődött legenda több szálból is. Mint híres ellenálló a francia földalatti mozgalomban a német megszállás idejéből, egyfelől valami német tábornok likvidálásáról, másfelől mint híres bigámista, aki időnként hosszú hetekre, hónapokra eltűnt, hogy azután egy pisztoly eldördülése után, amely saját kezében sült el, magát főbe lőve vessen véget létezésének, fény derüljön a másik életére is. A vasfüggönyön nekünk innen, de ami mégis csak Franciaországból döbbenetesen hatott a kommunista Lengyelországba szólította időnként a végzete. Egy másik családhoz, talán társhoz és talán gyerekekkel is. Hogyan tudta ezt konspirálni? Valaki azt a mesét szőtte a részére, hogy a francia ellenállás egykori harcosa volt.

Egy évvel a Rajk per után Adolf és felesége is nekivághatott az útnak új, választott hazájuk felé; megkapták a kivándorló útlevelüket Izraelbe. Gyermekeik, Klári és Miki, akik addigra a huszadik évüket is majd elérték, kintről már mindent elintéztek. Ernő első felesége és kisfiuk, Sanyika – őket Pécsről vitték el – nem jöttek haza Auschwitzból. Feleségének unokatestvére a férjét vesztette el ugyanott. A két túlélő a táborból már együtt érkezett haza, két évvel később megszületett első közös fiúk (aki, míg a holttá nyilvánítási eljárás be nem fejeződött, anyja – évek óta halott első férje – nevét viselte), nem sokkal később még kettő követte. Az 1956-os magyar forradalom utáni tavaszon, amikor jónéhányan márciusban újra akarták kezdeni a harcokat, ők valóban újra kezdték, az egész életüket. Egy, ki tudja hogyan, de mégis legálisan megszerzett kivándorló útlevéllel vonatra ülve a három kisfiúval, majd Genovában hajóra szállva, megérkeztek Izraelbe. Itt angol orvosoktól az előző évben, a Szuezi válság idején elhagyott házakban leltek szabad otthont. Ez valahol a tengerparton történt meg velük, akik sohasem láttak tengert, és sem élhető lakóházban sem laktak eddig soha még.

Rózsi, Bözsi, Lili és Teréz itthon maradtak. Bözsi idegeit túlontúl megviselte Auschwitz. Bár négy évtizeddel túlélte a vészkorszakot, a rendszeres orvosi kezelés egy időn túl mégsem segíthetett. Abban a marhavagonban ugyanis, amelyben két testvérével és azok családjával együtt elérkezett ahhoz a sínpárhoz, amelyről a leszállás Mengele rámpájához vezetett, határozta el, hogy megszakít minden – addig sem túl erős – kapcsolatot teremtő Istenével, hiszen az nem is létezhet. És így is tett. Amit elhatározott, ahhoz minden körülmények között ragaszkodott. Isten nevét nem vette később a szájára. Világképéhez nem tartozott többé hozzá. Aztán, az idő előrehaladtával a többi ember is mind kevésbé. Ehhez az élethez nem volt szüksége társra. Ehhez az élethez már senkire sem volt szüksége.

Sem ő, sem Rózsi nem ment soha férjhez. Csakhogy míg neki nem is igen voltak ilyen szándékai, és férfi sem nagyon, aki magáévá kívánta volna tenni, Rózsi túlságosan is válogatósnak bizonyult. Õ az egyetlen a testvérek közül, aki nem a szabó mesterséget tanulta meg; manikűrös lett. Bözsi, Teri és Lili 1945. után csak egy utat láttak lehetségesnek, túl az itthon maradáson. A születőben lévő rendszerrel és a mind több hatalomhoz jutó Kommunista Párttal való feltétlen és teljes azonosulást, majd még utóbb az egyesülést. Hitetlenségüket, amelyet apjuktól örökölhettek volna meg, így vesztették el szinte egyik napról a másikra és váltak az új rendszer rendíthetetlen hívévé és egyúttal a párt jegyeseivé. Lányok lévén, az aktus fájdalmasan is történhetett volna. Õk azonban örömmel adták oda magukat. Ettől váltak érzelmeikben és egyúttal cselekedeteikben is szabadokká.

 

*

 

Stern József szegény ember volt. Ennyi gyermek egy módosabb családnak sem lett volna kevés, hát még egy isten háta mögötti település vásári szabómesternek. Ott, abban a kisvárosban, ahol még együtt volt a család. Ahol nemcsak Stern József és gyermekei, de az ő testvérei és azok gyermekei is mind egymás közelében éltek, szám szerint ők sem kevesebben, mint unokaöccseik és unokahúgaik. Ahol az évek olyan végtelenül időtlennek tetszettek (no lám, itt is az idő, amely láthatóan oly fontos szerepet kapott e történetben), hogy huszonhét esztendő adatott a testvérek megszületéséhez. Ahol minden gyermek, de a legidősebb fiúnak vagy lánynak kiváltképpen folytatnia kellett apja mesterségét, városról városra, vásárról vásárra járó szabómesterként. Ahol még 84 évesen is dolgozhat az ember – ahogyan Stern József apja tette –, ha bírja, és ha gondoskodnak róla gyermekei. Vagy ha ő gondoskodik gyermekeiről, vagy unokáiról. Ahol azt is mondhatja egyikük az apjuknak, miközben ad neki egy pengőt, ha esetleg nem várnák ahova indulni készül, a fővárosban, a pályaudvaron, tudjon villamosjegyet venni.

Stern Józsefnek, a részére 1896. január hó 7-ik napján, a mátészalkai járásbírói hivatalnak az iparhatósága által kiállított munkakönyve tanúsága szerint is 1878. volt a születési éve. Izraelita a vallása, alacsony a termete, kerek az arca, barna a szeme, ugyancsak barna a szemöldöke, orra és szája együttesen rendesek, épek a fogai, gesztenyeszín a haja, szakálla nincs, különös ismertető jelei ugyancsak nincsenek, foglalkozása pedig szabósegéd. Törvény szerint kiadott leírása ennyi. Se több, se kevesebb. A Magyar Királyság, mint modernizálódására kész állam nyilvántartja. Tizennyolc éves, nagykorú magyar állampolgár. A monarchia alattvalója. Katonaköteles, jogaiban nem korlátozott személy. Aki családot alapíthat, gyermekeket nemzhet, vagy ha akarja, akár hölgyek társaságát is keresheti immár minden korlátozás nélkül.