2011. 2. szám » Fazekas Piroska: Ranschburg Jenő emlékére

Fazekas Piroska: Ranschburg Jenő emlékére

Fazekas Piroska

Ranschburg Jenő emlékére

Drága Kisfiam, András!

Gyere, mesélek neked valakiről, akivel sajnos már nem foglak tudni összeismertetni, pedig nagyon szerettem volna, vagy legalábbis jó lett volna eldicsekednem Veled…
„Ülj meg itten az ölemben, de ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, ugye fájt?”…nem fájt? Na Hála Istennek, hiszen nem is az volt a cél, hogy fájjon, csak azt akartam, hogy egy kicsit figyelj rám, mert még az is lehetséges, hogy nem is csak Neked akarok mesélni, hanem főleg magamnak, mert nekem bizony fáj, mert meghalt az a bácsi, akiről most mesélni akarok. Úgy hívták: Ranschburg Jenő.
Ugye milyen kedves dirmegős-dörmögős brummogós meseneve van? Nekem már gyerekkoromban is nagyon tetszett a neve, aztán amikor nagyobbacska lettem, olyan kiskamasz féle, akkor uramfia, egyszer csak találkoztam személyesen ezzel a bácsival, mert az én Édesapám, a te nagypapád, és akit te Bimbának szólítasz, filmrendező. Akkoriban kitalálta, hogy ezzel a kedves, dörmögős nevű Ranschburg bácsival megint csinálna egy filmsorozatot a Duna Tv-ben, éppen olyat, amilyet ez a bácsi már régebben is csinált egy másik televízióban, és azt nagyon szerették a népek, a gyerek és a felnőtt nézők is. Abban a filmsorozatban aztán nekem is jutott egy-egy kisebb szerep, vagy más tennivaló, és akkor találkoztam én ezzel a kedves Jenő bácsival, aki most sajnos meghalt, de akkor nagyon híres ember volt. Bölcs volt és tudós, értett a gyerekek lelkéhez, és tanította is őket jóságra, tisztességre, a szülőket pedig ara, hogyan kell a gyerekeket jóságra, vidámságra, tisztességre és más effélékre – szóval boldogságra – tanítani.
Ennek a bácsinak szerettelek volna egyszer megmutatni, mert én ugyanolyan büszke vagyok rád, mint amilyen büszkék énrám voltak az én szüleim, a te Édád és Bimbád – te nevezted el őket így, hiszen tudod, na például ez az elenvezés dolog is biztosan nagyon tetszett volna a Ranschburg bácsinak, mert ő biony tudta, hogy az miért szép, ha egy két és fél éves kisfiú, aki úgy ropogtatja az „r” betűt, mint a kanárimadarak külön elnevezi magának az egyik nagymamáját és nagypapáját, és úgy hívja őket, mint senki más .

Hirtelen távozott közülünk Ranschburg Jenő. Pedig olyan jó lett volna tanácsát kérni még, előadásait hallgatni arról, hogyan kell okosan, szeretettel, de határozottan nem csak egészséges testű, de egészséges lelkületű gyereket nevelni.
Istennek hála, amint kisfiamnak is elmesélhettem, Ranschburg Jenőt személyesen is ismerhettem.
A Magyar Televízió néhány évvel ezelőtt felújított formában újra indította a népszerű Családi kör című tévéműsorát, Családi album címen. A sorozat kis játékfilmeken mutatta be egy vagy több gyereket nevelő családok tipikus problémáit, Ranschburg Tanár úr pedig egy stúdióbeszélgetés keretében elemezte a filmen látottakat és tanácsokat adott hasonló szituációk kezelésére.
Magam fiatal felnőttként (vagy érettségiző diákként) hol játszottam ezekben a filmekben, hol pedig ügyelőként, asszisztensként a stáb munkáját segítettem. A sorozatot Édesapám, Fazekas Lajos rendezte, ő is ezen közös munka kapcsán kötött szorosabb barátságot Tanár úrral.
Személyes emlékeim nekem nagyon fontosak.
Ranschburg Jenő sosem viselkedett úgy, mint ismert ember, vagy holmi „sztár”.
Már jóval túl járt a hatvanon, jelenetei között mégis türelmesen várt, halkan beszélgetett. Derűje, mindig magától értetődő jókedve feledhetetlen számomra. Mentes volt minden nemű professzori allűrtől; mikor már többedszerre kínáltuk, elfogadott egy kávét vagy egy pohár üdítőt.
Olyan jó lett volna tanácsát kérni Andráskával kapcsolatban is.
Gyermekemmel nincs semmi különösebb probléma, korához képest feltűnően választékosan beszél, nyílt, kedves gyerek, de – így a dackorszak közepén – ha nem az történik, amit ő szeretne, gyakran ütöget minket. (Mondhatnánk úgy is, „előbb üt, aztán kérdez”). Szívesen meghallgattam volna, mivel lehet szelíden lefegyverezni egy ilyen kisembert. Édesapámmal készültünk is őt meglátogatni, de ez az alkalom sajnos már elmaradt.
Legnagyobb meglepetésemre a minap mégis üzenetet kaptam Ranschburg Jenőtől.
Mivel problémánk továbbra is fennáll az ütögetéssel kapcsolatban, elkezdtem böngészni Tanár úr honlapját, ahol korábbi válaszai (a legfrissebb még e hónap (március) elejéről származik) témák szerint sorba szedve találhatóak.
Néhány kattintás után megtaláltam a választ, egy anyuka a közelmúltban ugyanis éppen hasonló problémával fordult hozzá.
Többfajta megoldási kísérlet is létezik, egyfelől a legkézenfekvőbb az, ha elmagyarázzuk a gyereknek, hogy akit szeretünk, azt nem bántjuk, mert ezzel fájdalmat okozunk a másiknak. (Ez nálunk csak korlátozottan vált be). A másik a gyerek kezének lefogása, figyelmének másfelé terelése (ez sem mindig elegendő), a harmadik, a „levegőnek nézés”, vagyis az a módszer, melynek során úgy csinálunk, mintha a gyerek eltűnt volna. „Hová lett Andráska? Én nem látom, te látod Apa?”– kérdezgetjük egymást ilyenkor. András ebben az esetben csak akkor lesz majd újra láthatóvá, ha abbahagyja a hisztit és az ütlegelést.
Néhány napja találtam rá erre a levélre; a módszer működik. Megkaptam az üzenetet a túlvilágról. Köszönöm Tanár úr!