Gervai Sándor (Izrael)
Radnóti Miklós
Izraelben élt egy újságíró, aki az Új Kelet című valaha nagynevű, jelentős napilap munkatársa volt. A lap kezdetben Kolozsvárott jelent meg Marton Sándor szerkesztésében. Marton a kiválasztottak közül való volt, művelt, okos, tehetséges és izzó hitű cionista. Voltak barátai, a nagy erdélyi nemzedék aranytollú ifjai, köztük Tamási Áron, Zsolt Béla, s persze mások, akik vagy nem voltak zsidók, vagy ha igen, nem érdekelte őket a Szentföld…
Amikor Horthy hadserege bevonult a kincses városba, sokan a lap munkatársai közül kivándoroltak Palesztinába.
Az Új Kelet a holokauszt után jelentős fóruma lett az Izrael-eszmében bízó íróknak. Miután Izrael független volt a moszkvai-sztálini ideológiáktól, itt szabadon, függetlenül lehetett – és magyarul – írni. Itt merül fel bennünk a gondolat: a magyar sajtótörténet és szellemtudomány mindmáig tartozik a lapnak e korszaki feldolgozásával.
De van még egy ilyen nagyon nagy mulasztás. AZ Új Kelet 1956 utáni korszakának elemzése. Jeles írók, közgondolkodók, publicisták kaptak helyet a napilap hasábjain. Olyan magyar nyelvű oázisa volt ez a magyar betűnek, amely párját ritkította a világban. Magyar nyelvű újság Budapesten kívül Pozsonyban, Erdélyben, Ungváron és Noviszádon is megjelent, de ilyen színvonalon, színesen és érdekesen sehol!
Ennél az orgánumnál dolgozott egy ugyancsak Erdélyből jött újságíró, író irodalmi kritikus: Gervai Sándor. Cikkét Tel-Avivban megírta, ott meg is jelentette – és kész.
Még szerencse, hogy néhány írását Izraelben könyv-alakban is megjelentette.
Egy ilyen könyve „Anát istennő virágai” címmel jelent meg a Jeruzsálem Kiadónál 1959-ben. Ebből idézzük Radnóti Miklósról 1954-ben írt dolgozatát. Gervai merőben más látószögből írt a nagy költőről, mint az akkori magyarországi kritika, s ezt pontosan ezért tartjuk érdemesnek most közzétenni.
A háborús években Magyarországon két verseskötet aratott hatalmas közönség-sikert: Faludy György átköltései és Radnóti Miklós „Orfeus nyomában” c. a világirodalom mezejéről összegyűjtött fordításai.
Radnóti Miklós a „szegedi fiatalok” körében tűnt fel, akikben a harmincas évek elején a demokratikus Magyarország előőrseit és pallérozóit látták. Erről az irodalmi táborról nem állították azt, hogy feltűnően elzsidósodott, s zászlóvivői származásáról sem jelentek meg, a pletykával rokonságot tartó, leleplezések. Radnóti Miklóst sem számította senki a zsidósághoz, és ezzel a problémával ő maga is keveset foglalkozott. Tulajdonképpen még annyi ideje sem volt, hogy magához térjen, és számot vessen élete különös és végzetes fordulataival, és már ő is ott volt a mi Borba induló vagonunkban, és szívta komolyan: komoran és hallgatagon kis pipáját, amelyet – azt hiszem – egészen agyonverése pillanatáig nem vett ki többet a szájából – talán azért, mert úgy érezte, hogy nincs többé mondanivalója az élők és a jövendő számára. Legalábbis élőszóval nem akart közölni semmit. Új élményeiről versekben vallott.
Amikor Borba kiértünk, dr. Junger József, a Magyar Cionosta Szövetség fiatal alelnöke századába osztották be, aki Szál főhadnagy kedvence volt, és mint ilyen szakaszparancsnok lett. Ő, aki könyvekkel megrakodva „a fehér karszalag” iránt érzett gyanúja ellenére mindent elkövetett, hogy az adott körülmények között elviselhetővé tegye a költő életét. S valóban, mindaddig, amíg azon a bizonyos szeptemberi szombat délutánon, a „cservenkai ötezerrel” együtt Radnóti Miklós is el nem indult a bori Berlinlagerből, élete – viszonylag – tűrhető volt. Ez természetesen kizárólag annyit jelentett, hogy dr. Junger József elejét vette annak, hogy akárcsak egyszer is „kikössék”.
Írótásának, Tabi Lászlónak – aki ma ismert vígjátékíró és a „Luda Matyi” szerkesztője Budapesten, de akkor még a „Világvárosi Regények” szorgalmas munkatársa volt –, már nem volt ilyen szerencséje, mert a legelső alkalommal, rögtön a megérkezésünket követő napon, amikor a földmérés közben néhány csetnik megtámadta, és a viharkabátját elrabolta, Torma zászlós, gyávaság címén, kétszer két órára kiköttette azzal érvelve, hogy a mellének szegzett fegyvereket ki kellett volna ragadnia a csetnyikek kezéből.
Azok, akik nagyon akarták, Borban is bizonyos fokú kulturális életet teremtettek meg. Természetes, hogy Radnóti Miklós volt a középpont. Ennek részben hasznát is látta, mert aki valamilyen könyvet kihozott magával Borba, az erkölcsi kötelességének érezte kölcsönadni azt a költőnek. Így aztán egészen az elindulás napjáig, mindig el volt látva változatos értékű könyvekkel.
Radnóti Miklós költői munkásságát tovább folytatta Borban is. Érdeklődők, hívek és költőtársak köre vette körül, hiszen ott volt dr. Szalay Sándor, aki később a szociológia tanára lett a Budapesti Tudomány Egyetemen, Beöthy Ottó, a agyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, Szomolki-Lukács László, aki néhány hónapot Rákosi Mátyással együtt töltött a szegedi Csillag-börtönben, és Borban szabályszerűen meggyilkolták. Figyelemreméltó műfordító volt, sok szép verset hagyott hátra kéziratban, de sírját ma már aligha lehetne megtalálni. Őt is azok közé temették el, akiket a hónapok folyamán – szökési kísérlet közben – elcsíptek, és azután a munkaszolgálatosok parancsszóra felvonultatott tömegei előtt elrettentő példaként kivégeztek. Külön kis temető keletkezett így a Berlinlager közelében, amelyről Duschinsky Jenő, volt rákospalotai rabbi, a nagytehetségű szónok és szervező – aki néhány évig Cape Town hitközségének rabbija volt – részletes vázlatot készített, megállapítva neveket, és megjelölve a sírok helyét. Ha egyáltalán van útmutató és tájékoztató a besüppedt bori munkaszolgálatos sírokról, akkor ez kizárólag Duschinszky Jenő birtokában van.
Ott volt még Mária Béla is, aki Kassák Lajos lapjában tűnt fel először verseivel, és az a pesti értelmiség, akinek szemében ezek a költők fontosak voltak.
Véletlen volt-e vagy tervszerűen történt-e nem tudom, de tény az, hogy rengeteg gyáros, pénzintézeti igazgató, ügyvéd, mérnök és tanár-ember volt közöttünk, akik, mire Borban kiszálltunk, mind átvedlettek egyszerű gyári munkásokká. Ez a réteg egyáltalán nem kérkedett azzal, hogy milyen fontos társadalmi és gazdasági szerepet töltött be Budapesten a múltban, örült, hogy tudomásul vették a bejelentését, és nem firtatták igazi mivoltát. Még azt is jóra magyarázták, hogy mindenkit csak a fatáblába égetett számok után leltározták el, és nem emlegettek sem családi-, sem keresztneveket.
Radnóti Miklós is csak egy szám volt, és sem a német, sem a magyar tisztikarnak nem volt sejtelme arról, hogy ez a szám egy külön érdekes fejezetet jelent a modern magyar költészetben.
A legszebb és legnagyobb hatású verseit Radnóti Miklós Borban írta meg. Régebbi költeményei között csak erőszakos beleolvasással lehet kimutatni zsidóvonatkozású verseket, igazában a bori „eklogák” azok, amelyekben a zsidó tartalom, sors, sőt – váratlanul és meglepetésszerűen – a hivatástudat is, először jelentkezik. Először, de olyan elemi erővel, kiforrottsággal és szépséggel, amely méltó visszatükrözése volt annak a megaláztatásnak és fájdalomnak, amelyben Radnóti Miklósnak része volt Borban.
Radnóti Miklós egész fiatal életét a dolgozó magyar nép égető és megoldatlan problémái fölött való vívódás és elmélkedés töltötte be. A számára sem sokat jelentő családi kapcsolatokon kívül kultúrájának minden mozzanata a magyarságban gyökerezett, és ez az ő részére, legalábbis ahogyan ő elképzelte, hinni, tudni és érezni akarta, nem létezett többé „zsidókérdés”.
Ahogy nekem mondotta, az ő lelki apja: Arany János volt, szellemi mentora: Vörösmarty Mihály, s fantáziájának táplálói: a Szeged környéki magyar népmesék: fülében Bartók és Kodály dallami csengtek állandóan, és ha történelmet emlegetett, akkor az kizárólag a „Szegedi fiatalok” által újraálmodott és átértékelt magyar történelem volt, a dolgozó magyar nép történelme, a parasztságé és a munkásságé. S egyszerre, minden átmenet nélkül tapasztalnia kellett azt, hogy a keretlegénnyé torzult magyar paraszt teljes lelkesedéssel zavarja őt, és egyáltalán nem lát semmi különbséget közte és a mögötte álldogáló volt jesiva-növendék között.
Igazán akkor nyilallott a szívébe, hogy történelmi zsákutcába jutott, amikor egy péntek délután a Borban lévő Wienlagerben alkalmunk volt néhány óráig tétlenül lopni a napot, és ő akkor előhúzta a legújabb verseit. Mi közrefogtuk őt, és elkezdett olvasni. Ezek voltak a bori eklogák. Annyira figyeltünk rá, hogy észre sem vettük, amikor közénk rontott Császár főtörzs, s igen dinamikus megfogalmazásban számon kérte tőlünk, hogy milyen összeesküvést szövünk mi itt? Radnóti Miklós kezében volt még a papír, s hogy a további kérdezősködésnek elejét vegye, kijelentette, hogy a verseit olvasta fel nekünk, semmi összeesküvést nem szőttünk.
Császár főtörzs egészen meglepő, de a mi helyzetünkben magától értetődő kérdéssel csapott le Radnótira:
– Minek kell egy zsidó munkaszolgálatosnak verseket írni?
Radnóti Miklós erre önérzetesen ezt válaszolta:
– Főtörzsőrmester úrnak alázatosan jelentem, én magyar költő vagyok.
Császár főtörzs erre két olyan hatalmas pofont kent le Radnóti Miklósnak, hogy kis híján majdnem felesett. A papír kiesett a kezéből, leesett a sárba, és ekkor Szalay rátaposott, nehogy Szászár főtörzs észrevegye és széttépje. Azt a zamatos káromkodást, amivel Császár főtörzs kifejezte Radnóti Miklós magyarságára vonatkozó álláspontját – az izraeli sajtótörvény megtiltja közölni. A hatása azonban nem maradt el. Itt nemcsak egy dühöngő főtörzsőrmester önkényeskedéséről volt szó – ezt mindnyájan éreztük! –, hanem arról, hogy a nép egy meglehetősen korcs képviselőjén keresztül ugyan, de hangot adott a maga őszinte és hamisítatlan véleményének, egy igen sokszor megvitatott kérdésben.
Radnóti Miklóst nem akkor ölték meg, amikor fegyverrel végeztek vele, hanem ott, akkor, azon a péntek délutánon döfték belé a kést. Ekkor látta, hogy abból a zsákutcából, amelybe ő belenőtt és hozzátapadt, nincs számára kivezető út.
Ő nem szakadt el a zsidóságtól úgy, hogy egy bizonyos történelmi fordulat után visszatérhetett volna hozzája, mert hiszen nem is voltak soha szellemi, lelki, érzésbeli, kulturális kapcsolatai a zsidóság felé. ahogy ő hitte, ő már asszimilálódott, hanem szerves alkotó része volt a magyar irodalomnak. S látnia kellett, tapasztalnia kellett, hogy a valóság egészen másként dönt és ítél, és sorsa, élete semmiben sem különbözik egy Síp utcai kis jámbor fűszeres életétől. Mindketten ugyanarra mérlegre állíttattak, és mindkettejük sorsa ugyanaz lett.
Érezte ő is, a sors különös és bosszantó fintorát, amikor gondosan és lelkiismeretesen csiszolt, ősi magyar szavakkal teletűzdelt verseit, a sárga karszalagosok gyülekezete körében olvasta fel. Azokhoz szólt utoljára, akikről eddig nem énekelt, s hattyúdala a legszebb és legtökéletesebb alkotása – előzetes művészi programját meghazudtolva – ezeknek a zsidóknak a tragédiáját emelte művészetté…
(1952)