Kállai-Kovács Erzsébet
Mennyire fekete a bárány?
Most jelent meg Kállai-Kovács Erzsébet „Mindenki rokona” c. elbeszéléskötete. Az írások a kritikusok körében szép sikert arattak. A szerző mostani írása is ezek közé tartozik.
Ilus édesanyja rossz házasságot kötött. Az egész házasság nem is tartott sokkal tovább egy évnél. Az édesanyja máig sem tudta elfelejteni az őt ért sérelmet, kifosztottságot.
Ilus családja négytagú volt. Ilus édesanyja, Ilus, a férje Zoltán és a kisfiúk Józsika.
Zoltán építész volt. Felelős beosztásban dolgozott egy tervezőirodában. Még a kivitelezés ellenőrzése is a feladatai közé tartozott. Korán reggel indult munkába. Sokszor már sötétedett, mire hazaért. A két asszony a háztartást látta el, Ilus a kisfiáról gondoskodott, és ha maradt ideje, segített a férjének a műszaki rajzok előkészítésében.
Az édesanyja bírálóan, majdhogynem lebecsülően figyelte Ilus tevékenységét. Dicsérő szó nem hagyta el az ajkát. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Ilus gyakran hallotta tőle:
– Mint az apja! Az sem értett máshoz, csak az időlopáshoz! Ezt miért nem így csinálod? Azt miért nem úgy csinálod?
Ilus végezte a dolgát, ami nem is volt kevés. Nem válaszolt az édesanyjának, mert úgy tanították feleselni a szülővel tiszteletlenség!
Ilus inkább kiment a kertbe – ott mindig volt elég munka –, jól kisírta magát. Megnyugodott.
Az édesanyja, ha már sírni látta, elhallgatott. Akkor egy ideig békén hagyta. Ilus nem értette, miért jó az édesanyjának, ha őt sírni látja. Már arra is gondolt: szereti őt az édesanyja egyáltalán?
Egy hétvégén Zoltán hallotta, ahogy az anyja rászól Ilusra:
– Mint az apja! Már főzni sem hagy úgy, ahogy én megszoktam!
Zoltán ekkor rászólt az anyjára:
– No, de mama!
Ekkor csend lett. Azóta, ha Zoltán otthon van, anyja békén hagyja. – Bár többször lenne Zoltán otthon!
Ha kettesben – vagy egy ideje hármasban, a kisfiával – vannak, anyja addig hajtogatja a magáét az apjáról meg Ilus hasonlóságáról, amíg sírni nem látja a lányát.
Akkor elégedetten elhallgat, bólint egy nagyot, csak éppen, hogy nem mondja – most megkapta a magáét!
Ilus igyekezett visszatartani a könnyeit, mert a kisfia, ahogy növekedett és sírni látta őt, ő is rázendített. Ilusnak így vele kellett foglalkoznia, a mama pedig elhallgatott.
Beszélni még nem tudott Józsika, de mindent látott és – talán – értett is. Legutóbb, amikor a mama rákezdett a szokásos szekálására, a kisfia a nagyanyja elé állt, átfogta a lábait és az ölébe kéretkezett. Aranyos volt.
– Nekem akar segíteni! Ez most már biztos – gondolta Ilus. – A kisfiam az én lovagom. Mindig a nyomomban jár. Együtt játszunk. A legtöbbször együtt is alszunk.
De a nagymama nem találta kedvesnek, aranyosnak Józsikát, az unokáját, aki az ölébe kérte magát. Láthatóan bosszantotta, hogy a gyerek akadályozza abban a szándékában, hogy a lánya után menjen. Ingerülten rá is szólt a gyerekre:
– Menj innen, hagyjál! Mint a nagyapja, az is mindig belém fojtotta a szót!
Ilus ölébe kapta a kisfiát, nem szólt az anyjához, és a gyerekkel az ölében elhagyta a lakást. Fiát a háromkerekű biciklire ültette és sétálni mentek. Törte a fejét. Mit csináljon?! Panaszkodjon a férjének, szóljon rá az édesanyjára? Egyik ötletét sem találta jónak. De valamit tennie kell! A fiát nem hagyja! Kis emberkéjének szeretet, sok szeretet kell. Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Az édesanyja elutazik a rokonaihoz egy hónapra nyaralni. Ez alatt az idő alatt meghívhatja az apja rokonait és megkérdezi tőlük, ők hogyan emlékeznek az apjára. Hátha nem is olyan fekete bárány, mint ahogy az édesanyja mondja. Egy házasság megőrzéséhez vagy elrontásához legalább két ember kell. Egyedül nem lehet elrontani.
Az apai rokonok, akiknél Eleonóra, az apai nagyanyja élt, heten voltak. Szívesen fogadták a meghívást. Három felnőtt gyerek, Annus, az anya könyvkötő volt, Jani, a férje nyomdász. Annus édesanyja, Teréz néni és Teréz néni nővére Eleonóra nagynéni. Kétszobás lakásban laktak. Szűkösen, de békességben. Ilus őket hívta meg. Szeretetteljes öröm sugárzott az arcukról.
– De jó, hogy látunk téged! A kisfiadat meg még nem is ismerjük! – hangzott innen-onnan. – Tudjuk, hogy anyád elutazott. A férjed csak később érkezik haza. Hiába, a munka! Jó, hogy így egymás közt vagyunk. Anyád biztosan nem örülne nekünk.
A kényelmes elhelyezkedés után Annus gyerekei elmondták, melyikük mit csinál. A legidősebb lány, Panni, jogi egyetemre jár, Teri közgazdász lesz, még van két éve. Jancsi cukrásznak készül. Most végzi az inaséveit. Nagy tervei vannak, cukrászdát akar nyitni. Ahhoz nagy összeg kell. Már most gyűjti a pénzt. Ő a legtakarékosabb a családban. Szorgalmas gyerekek. Reméljük, szerencséjük is lesz, az igyekezet sokszor nem elég.
– Magunkról most már eleget beszéltünk – mondta Annus. – Rólatok szeretnénk hallani. Tudsz valamit apádról vagy a nagybátyádról, Kálmánról?
Ilus az apjáról csak azt tudta, hogy él. A nagybátyjáról azt hallotta, hogy teljesen szakított a bátyjával, sőt az édesanyjával is. Katonatiszt, jelentős beosztásban dolgozik, még a nevét is megváltoztatta.
– Mikor Sándor bácsi, a nagyapád – tudod ugye, hogy építőmester volt – tüdőgyulladásban meghalt, a vagyon, mert az volt, Nóra nénémre szállt. Volt két házuk. Az egyiket bérbe adták a helyi tiszteletesnek. Már csak ennek a béréből is meg tudtak volna élni. De volt még föld is, azon szőlészkedtek. Az is szépen hozott a konyhára. Kálmán akkor tisztiiskolába járt. Nóra néném ott maradt Sanyival, az apáddal. Az apád meg egyik baráti összejövetelt rendezte a másik után. Nóra néném nem akadályozta meg. Az apád még arra is rákényszerítette az anyját, hogy váltókat írjon alá. A pénz kifolyt az ablakon. A házakat, a földeket elárverezték. Kálmán hiába várta a jussát, neki már semmi nem maradt. Nem is lehet csodálkozni, hogy megharagudott az anyjára és a bátyjára.
Nóra néném az utcára került volna, ha mi nem fogadjuk be. Az apád pincérkedett, és nagy szerencséjére – anyád szerencsétlenségére – megismerte az édesanyádat.
Az anyád hozományából vettek egy vendéglőt. De apád azt sem becsülte meg. A sok mulatozás, vendéglátás egy év alatt megette a vendéglőt. Szegény anyádnak csak te maradtál. Se pénz, se otthon. Gondolhatod, milyen lelkiállapotban volt. A kétségbeesés határán.
Családi és baráti tanácsra elment gyárba dolgozni. Téged meg a nagyszüleid vállaltak. Jók voltak hozzád.
Apád, hogy miből élt, nem tudjuk, mert nem látogatott bennünket. Soha még egy üdvözlő lapot sem küldött szegény Nóra nénémnek. Nem is csodálkozunk, hogy szegény nénémnek még a szavát sem lehet hallani. Mintha elfelejtett volna beszélni. Reggel felöltözik – minden fekete rajta –, és sétálni indul. Az egész napját valahol a tereken tölti. Csak este kerül haza.
– Iluskám, téged kérdeztelek, aztán megint csak én beszéltem. Ne haragudj, de úgy gondolom, jó, ha tőlem tudsz meg mindent, úgy, ahogy volt. Nézd a gyerekeket! Ők jól megértik egymást. Egy család vagyunk. Ti és mi. A sok szomorúság ne válasszon el egymástól bennünket.
Ilus torkát a sírás fojtogatta. Még egy kis kétely is támadt benne – jól tette, hogy meghívta az apai rokonait? Eleonóra nagyanyja és Teréz néni nem jöttek el látogatóba. Fáj a lábuk, csak rövidebb utakra vállalkoznak.
Ilus szerette volna látni Nóra nagyanyját, és elhatározta, ha majd sétálni megy a kisfiával, végigjárja a tereket, egyszer hátha találkozik vele.
Egy ilyen séta alkalmával az egyik padon meglátott egy fekete ruhás nénikét, lehajtott fejjel csak a földet nézte. Mellette feküdt a táskája, és a járókelők némelyike egy-egy pénzdarabot dobott bele. Biztosan azt hitték, hogy kéreget.
Lehet, hogy ez az öregasszony a nagyanyja, akit magára hagyott a gyermeke? Nem, az nem lehet! Sietve azért dobott pár forintot ő is a fekete ruhás néni táskájára, hátha mégis a nagyanyja!