Sipos András
Exodus
„Ezek pedig az Izráel fiainak nevei, a kik Jákóbbal Egyiptomba menének…”
Ezek az Exodus első szavai. Pataki Éva is a Könyv szellemében indítja családtörténetét, mely a Czeislerek 20. századi többszöri exodusát eleveníti fel. Az özvegy Czeisler Éliásnak és Pollner Augusztának hat gyermeke született, akiket – férje halála után – Auguszta nevelt fel. Minden gyerek külön történet sok kalanddal, véletlennel és a történelem megszabta végkifejlettel. Három nemzedék sorsát beszéli el a szerző, s a következő nemzedékben ő maga is szerepel már, sőt felbukkannak gyermekei – a Biblia történetmeséléséhez hasonló végtelen lánc szemeiként.
Épp ez a narratíva teszi a könyvet letehetetlenné; mint az illatos kalács, fonódnak a Czeislerek sorsának szálai; néha kicsit elárul a szerző későbbi sorsukról, de csak épp annyit, hogy kíváncsiságunk ne lankadjon. Ahogy Pataki mozaikokból kirakja családja sorsát, a számtalan emlék, dokumentum, a történelem, a korabeli sajtó, elbeszélések keze alatt regénnyé formálódnak, igazi írói teljesítmény. Különleges érdeme, ahogy a kommunista mozgalomban szereplő családtagokat megjeleníti – érzékelhető az a tapasztalat, amire Mészáros Márta forgatókönyv-írójaként szert tett – a Moszkvából irányított nemzetközi ügynökök különös, krimiszerű életét.
A két legidősebb fiú – mert a magyar Parlament törvénybe iktatta a numerus clausus – Auguszta és a testvérek támogatásával Olaszországban végzi az orvosi egyetemet, hogy vissza se térjenek szülőhazájukba. Mindketten Amerikában folytatják a vándorlást, egyikük végképp eltűnik szemünk elől, a másik ’56-ban visszatér Ausztriába, hogy öccsét kimentse a várható pokolból. Akik pedig itthon vészelik át a vészkorszakot: a szerző nagyszülei és édesanyja, valamint a legfiatalabb Czeisler lány. S akiket elpusztít a szörnyű gépezet, a vallását megőrző testvért feleségével, aki nem menekültek el Mezőkövesdről, a szülővárosból. Ám iker lányaik dr. Mengele jóvoltából túlélik a KZ-et, de sorsuk napjainkra eltűnik Amerika rengetegében.
Tessék jól figyelni arra, ahogy a szerző elindul a család nyomában: egy tábla az autópályán MEZŐKÖVESD – indítja el benne a kényszert, hogy nyomozni kezdjen visszafelé. Mikor már nincs kit megkérdezni! Mikor saját emlékei sem segítik, hiszen ő már egy évtizeddel a tragédiák után született és csak halvány emlékei maradtak unokatestvérekről, nagybácsikról, akikkel talán ha egyszer találkozott életében. És itt indul el egyfajta – nagyon izgalmas – lélektani vonal is (mely érdeklődés von haus aus, szülei hagyatéka): a nagyszülei és édesanyja megélte üldözöttség, bujkálás lenyomata él benne tovább kényszeres formában. Képtelen úgy eljönni otthonából, hogy vissza ne térne, vajon elzárta-e a gázt, rendesen becsukta-e az ablakot. És ez olyan mellék-szál, melyben Pataki Éva dr. Virág Teréz tételeit igazolná a holokauszt traumáról, mely a túlélők leszármazottait napjainkig nyomasztják. És amely tünet felerősödése napjainkra egyre érthetőbb. Az újra nyilvánosan felhangzó zsidózás olyan régen elfeledett reflexeket hoz elő, melynek hatására sokan csomagolni kezdenek és kapcsolatot keresnek rég elszakadt rokonaikkal.
Szólni kell a magyar könyvkiadás immár akut nyavalyájáról: nem telik a kiadóknak szerkesztőre, aki gondozza a könyveket, ellenőrizze az adatokat, felhívja szerző figyelmét a szerencsétlen lapszusokra. Az Ami elveszett is tartalmaz néhány zavaró elírást. Pl. „a felvidéki Szikszóról” származó Pollner-Czeisler család szülőfaluja Csehszlovákiához kerül az első világháború után… Csakhogy Szikszó Borsod megyében található, Miskolc közelében és soha nem került a határon túlra. Egy másik: „Június közepén rendelték el a fővárosi zsidók gettóba költöztetését.” 1944 június 17-én jelent meg a rendelet a budapesti zsidók csillagos házba költöztetéséről. A házakba koncentrálták a zsidó családokat avval a nyilvánvaló céllal, hogy a vidéki zsidóság deportálása után azonnal folytassák a fővárosi zsidók kiszállítását. A kijelölt házak azonban még nem jelentették a gettót. Hiszen sok keresztény maradt a lakásokban, és a főváros területén szétszórtan elhelyezkedő épületeke köré – természetesen – nem vontak falat. Ez csak hónapokkal később, a nyilas-uralom idején valósult meg. A valódi gettó létesítéséről november 29-én jelent meg rendelet és a gettót december 2-án zárták le.
Az 1938. március közepén tartott ausztriai népszavazás és az azt követő Anschluss valóban sok magyar zsidóban felébresztette a menekülési ösztönt és ezután felerősödött a kivándorlás. Ám a szerző megfeledkezik egy másik, a köznapi életet sokkal erősebben befolyásoló tényről: nem sokkal az osztrák események után (május 5-én) kezdte a magyar országgyűlés a XV. tc. tárgyalását – ez lett az első zsidótörvény, mely különböző értelmiségi pályákon kamarák létrehozását tette kötelezővé és a kamarákban 20 százalékra maximálták a felvehető zsidók számát. Innen azután megnyílt az út a további megszorító rendelkezések, a „végső megoldás” felé. Az olyan újságolvasó, politikára érzékeny ember, mint Pataki nagyapja, biztosan tudta, a megszorítások nem állnak meg az értelmiségnél, a hozzá hasonló kereskedőkre is hasonló korlátozások következnek. És mégis: az Olaszországot második hazájának tekintő családjával – exodus helyett hazatelepült.
(Pataki Éva Ami elveszett – családregény. Atheneum kiadó, 2009. 405 oldal.)