2011. 3. szám » Fazekas Erzsébet: Nagyapa könnyei

Fazekas Erzsébet: Nagyapa könnyei

Fazekas Erzsébet

Nagyapa könnyei

1892. szökőnapján, február 29-én jött világra, így négy születésnapjából hármat, kegyes csalással, idegen napon ültek meg, emlékeim szerint, igen szerényen. 1985. Erzsébet-napján halt meg.
10 évesen már dolgozott, 90 fölött azt fájlalta, miért nem képes annyit elvégezni, mint amennyit szeretne. Szorgos munkával vagyont szerzett, amit elvitt az államosítás, ám ezen se siránkozott. „Legalább megvan az egészség!”, zárta le a veszteségről szóló témát. A politika számlájára írt mindent, különben se gyűjtögetett. A tárgy nem szép vagy értékes, csak használati volt számára. Unokája későn ébredt rá, milyen kár, hogy Nagyapa felhasogatta a 30-as évek polgári „kellékét”, a dombornyomású bőrrel húzott székeket. „Kiszolgáltak, kinek kellenek, ha billeg a lábuk. Jó lesz gyújtósnak”. Szívesen adta oda faragott ingaóráját, ha elemmel működő faliórát kapott helyébe. A kőris hálószobához csak azért ragaszkodott, mert megszokta az ágyat, a hozzá illő szekrényeket.
A kisajátítás után megmaradt házat az egymás nyakára építkező fiai rombolták. A virágoskert, a bokrok, fák letarolásával kialakított új telekre átnyúlt a durván visszabontott öreg-ház oldalfala 1 méternyire, így az előírások megsértése miatt a tanács bármikor visszavonhatta volna az új kockaházra kiadott lakhatási engedélyt. A 4 fiú mégis Nagyapára haragudott. Hogy nem csak neki, főleg nem annyi jutott, mint amennyi az öreg által összegürcölt javakból juthatott volna.
Utolsó 20 évében kicsit, majd nagyon nagyot hallott. Eleinte így védte magát Kisnagyi zsörtölődésétől. Egy ideig azt hittük, csak tetteti, annyira belejött, hogy elengedje szavait a füle mellett. Később látszott, zavarja, hogy nem hallja, mi zajlik körülötte. A nehezen elfogadott nagyothalló készüléket alig használta. „Minden zörejt fölerősít, a beszéd meg torz marad”, panaszolta. Többnyire nem kapcsolta be, így lassan kimaradt a társalgásból. Dédunokái megszokták, szólni se érdemes hozzá. Vajon fájlalta? Vagy lefoglalta mindaz, amit addig hallott, látott. Az emlékei. „Nagyapátok unalmas, magának való ember!”, mondogatta Kisnagyi, a pici, tűzrőlpattant menyecske, akiről nehéz feltételezni, hogy elég volt neki csak Nagyapa, hiszen olyanok voltak, mint a tűz és a víz. (Ha volt kivel, biztos megcsalta, döntöttem el felnőttként, látva, milyen túlfűtötten reagált a kétértelmű viccekre.) „A Dohány utcából azért költöztünk el, mert kerülgette őt a zsidó háziúr – bukott ki anyámból haragosan. Ha beteg volt, órákig ült az ágya szélén. Márpedig havonta beteg volt 1-2 napot. Hasfájás miatt föl se kelt. Sokszor emlegette, a bába is megmondta a faluban, úri-hintóba való, nem holmi számadó juhászi házba. Anyja a baracskai uradalom urasági kocsisához ment férjhez. Gyakran őt is fölrendelte a zsidó földbirtokos”, mesélte szégyenkezve anyám. Azóta kutatom benne, testvéreiben a nyomokat, de semmi talpraesettség, eredetiség nincs bennük. Csak a szürke kisszerűség, meg az irigység, no és az enyhe, illetve időnként fölerősödő antiszemitizmus.
Nagyapa vonalán leginkább német „vért” találni. Kanadában élő öccse szerint, nevük a német kőmező (Steinfeld) szóból torzulhatott az anyakönyvezés során.
Nagyapa egy évvel élte túl első unokáját, aki két nappal 50. születésnapja előtt jött világra. Őt nagyon megsiratta, istent káromolva: „Ha volna, nem engedné, hogy én kísérjem unokám koporsóját, akinek annyi dolga lett volna még. Kicsik a gyerekei, betegei tőle várták a gyógyulást. Én meg csak lopom a napot, dolgozni se bírok. Nemsokára segítséget kell hívnom, beemelni a füstölőbe a kolbászokkal teli rudat. A balta nem emelkedik már olyan magasra, ha a tűzre valót hasogatom. Gyümölcsfáim egymás után kidőlnek, ha törzsüket nem vágom apróra, olyan haszontalanul korhadnak el, ahogyan én töltöm napjaim” – törölte kézfejével könnyeit. 92 évesen csak azért volt kopasz, mert fiatal korától nullásgéppel nyíratta le erős sörtéit. „Ez illik egy henteshez, nehogy hajszálat találjanak az áruban a kuncsaftok!”
Korábban nem mesélt magáról. Vagy mélyre nyomták emlékeit a viharos évek, vagy nem kérdezte senki. Amikor a temetés után magnóval kerestem fel, hosszú délelőttökön idézte fel a múltat. Tény- és tárgyszerűen. Sosem panaszosan, magát sajnáltatva. A 80., majd 90. évét betöltve, egyre békésebb, elégedettebb lett. Mindent megértett maga körül, még a rendszert is. A 60-as évektől azt ismételgette: „A kommunizmusnak is megvan az előnye”. Pedig gyűlölhette volna a kommunistákat, a korszakot, hiszen elvették a hentesboltot, lovait, az automobilt, a napszámba kiadott földet. A kis virágos-, a nagy veteményeskert maradt meg, és a lakóház. Igaz, oda lakót költöztettek, pedig az 5 gyerekből 3 még velük lakott, és az egyik sebtében megnősült. Ám a tanács soknak találta 6 felnőttnek a 4 szobát – az egyiket kiutalták egy háromtagú családnak. Lettek hát kilencen az egyetlen fürdőszobára, konyhára. Mesébe illő, ahogy mégis kijöttek egymással. Még Kisnagyi se panaszkodott. Amikor 15 évnyi együttlakás után a betelepítettek saját házba költöztek, tán hálájuk jeleként, örökbe akarták fogadni az egyik unokát, hogy majd ráírassák a házat. Az ajánlattól anyámék úgy megijedtek, hogy többé látogatóba sem engedtek minket Ilonka néniékhez.
Nagyapa fiai meg erodálták azt, ami túlélte a háborút, az 50-es éveket. „Nem jönnek ki egymással a menyecskék”, jegyezte meg Nagyapa. A rombolás áldozata lett a ház dísze: az ólomkeretes üvegű, sokszögletű, balusztrádos lejáróval a kiskertbe nyíló veranda, ahol olykor húszan ültük körül az ebédlő-asztalt. Középen elfalazták a verandát, hogy legyen újabb külön konyha. Majd a vécéhasználat gyilkos vitái miatt, a ház tetőzetének megpiszkálásával, az egész verandát elbontották. Az ikrek, a kockaház építése alatt menetrendszerűen összevesztek minden döntés előtt-után, ezért, a találkozást is kerülendő, külön kaput nyitottak, feláldozva az udvart is.
Nagyapa, túl a hatvanon, állást vállalt. Kellett a nyugdíj-jogosultság, a fizetés. A Kaszinó konyháján rábízták a húsok előkészítését. Naponta ment a Margit szigetre. Ha lekéste az utolsó Hév-et, Rákosszentmihályig gyalogolt. Később egy közelebbi hentesboltban lett kiszolgáló. Tíz évvel később, portásnak állt. „Csak pihengetek, olykor a portán, olykor a zuhanyozó előterében, mégis fizetnek” – dicsekedett, vállalati fürdőgondnoknak nevezve magát.
Ekkoriban már nem leste a Szabad Európa rádiót. „Ezek is csak hazudoznak, akkor inkább hallgattom a Kossuth-ot. Olyan jókat mond Párizsból az a kedves hangú Hável.” Rákapott az újságolvasásra. Életében először lett előfizető. Leste a postást. Az apróhirdetésig végigböngészte a Magyar Nemzetet. Nem győzte mondogatni, irigyli unokáit, mert tanulhatnak, ingyen járnak zenére, sportra, és az egyetemen még fizetik is őket, hogy diplomát szerezzenek. „Mi bezzeg nyomorultul éltünk, még kenyér se jutott az asztalunkra.” Megmagyarázni nem tudta, miért nem volt kenyerük az 1800-as évek végén. Horvátország kopár hegyei közt éltek egy pici faluban. „A kert keskeny parcella volt a kövek közt, de azért kis káposzta, krumpli, kukorica, bab, árpa megtermett benne. Kis tengerit venni kellett a pálinkának. Volt egy jó fánk, 2-3 mázsa cseresznye is megtermett rajta. Olykor volt pár jószágunk is.”
Apja Gorski Kotar hegyei közt házalt, olykor Somogyba is átjárt a rőfösáruval. „Ahogy közeledtek az őszi fagyok, minden évben hazatért.” Amint kitavaszodott, hátára vette batyuját, maga mögött hagyva az újabb gyerekkel terhes asszonyt. „Nyomorultul éltünk, kenyérhez csak nagy ünnepen jutottunk.” Miért volt így? – kérdeztem volna (ha tudok horvátul) a távoli rokont, az ott élő 3-4 család tagjait, amikor a 70 évesen idő-utazásra vállalkozó Nagyapát elkísértem falujába. Neki is alig jutottak eszébe a 10 éves korában használt anyanyelvéből megmaradt szavak. Amikor Kanadába szakadt testvére, Uncle John, a 70-es években először látogatott Pestre, ugyanígy törte a fejét, végül magyarra váltottak. 40 éve nem találkoztak. Jancsi, a családi szokás szerint, amint betöltötte a tizennégyet, észak felé indult. Megállt Szigetváron, pár évig cipészinas volt. Pesten besorozták. Németországban egy lány kedvéért megtanult németül, majd a háború elől együtt szaladtak francia Kanadába. Ékszerüzletet nyitott, a vevőkkel angolul is beszélt. „Milyen nyelven álmodsz, számolsz, Jancsi bácsi?” kérdeztem, mire hosszas fejtörés után se tudott válaszolni. Bár egész jól tudott magyarul, kedvenc viccemet (Mi a különbség a demokrácia és a népi demokrácia között? Az, ami a zubbony és a kényszerzubbony között) nem volt képes megérteni.
„18 család élt Szedalcén, a 11 gyerekkel mi voltunk a legnépesebb. Mire jött az új, a legnagyobb napszámba járt, aztán őt már eltartotta a katonaság. Örököltük egymás ruháját. Cipő alig volt rajtunk. Az első párat akkor kaptam, mikor elkísértem apámat. Hitelre vásárolt egy pécsi nagykereskedőtől, a szezon végén elszámoltak. Másfél évig hordtuk a somogyi rőfösárut a delnicei járásban egy 300 kilométeres körzetben. 1908-ban jöttem föl Pestre. Nem kellett apámtól tanácsot kérni, jó lesz-e így, előbb-utóbb mindenki útra kelt a faluból. Egy szigetvári rokon hozott fel Pestre. Péter Németladon maradt mészárosnak egy vendéglősnél, két öcsém meg szabó lett.” Gyuri bácsi, a vén kecske, emlegettük a Somogyban letelepült szabót. Anyánk nagyon szerette őt, mi gyerekek is örültünk látogatásának, mert csúsztatott olykor egy-egy vörös hasú százast. Életvidám, vérbő ember volt. Anyánk neki sírta el, hogy apja kisemmizte. Pedig annyi történt, hogy a döntésre képtelen Nagyapa engedett a mellette élő négy fia követelésének, belement a ház, a telek fölszabdalásába. Gyuri bácsi persze nem szólt bele, de meghallgatta anyánkat, örök életre azt az élményt hagyva benne, valaki megérti őt, s mellette áll. Ahogy idősödtem, egyre kevésbé örültem Gyuri bácsinak. Összeállt róla a kép: az ügyes szabóujjaival megkeresett pénz nagy részét elverte: kártyázott, kocsmázott, nőzött. A behúzott nyakkal élő feleségét, hogy legyen oka szomorkodni, nevelési céllal, gyakran eltángálta. Erre a sorsra jutott az ő forró vérét örökölt lánya, ha mulatni, táncolni ment. Szerelmét elzavarta mellőle, úgy hírlett, a fiú ebbe halt bele, Mariska meg elmenekült otthonról. Első rossz házasságát követte a többi, lányát elvették tőle. Vénségére, mikor már sehol sem kellett bejárónőnek, visszakéredzkedett szülei házába. Lánya, sőt unokái se tudtak vele mit kezdeni. Gyuri bácsi bűnlajstroma élére, szememben, az apró célzásokból végül kisejlő nemzetiszocialista múltja került. Gyanúm tisztázására egyetemista koromban szedtem össze a bátorságom, anyám szerint a pimaszságom. „Voltak nyilasok Somogyszobon? Vittek el a faluból zsidót?”, kérdeztem, amin Gyuri bácsi meghökkent, majd zavartan magyarázni kezdte, ő igenis embereket akart menteni, őt csak a magyar érzés vezette. Azért írta a listákat, hogy a leventében pontosan tudják, kinek kell segélyt adni. Nem tetszett neki a téma, ezután csak akkor látogatta meg anyámat, amikor tudta, már nem lakom otthon. Anyám előtt persze tovább játszotta a hőst, hogy ő bizony beszélt bátyjával, Józsival, ne engedje, hogy az udvart is beépítsék, az istállót is lebontsák, de, mint mondta, szavainak semmi foganatja nem lett. Akárcsak Kisnagyi öngyilkossági kísérletének!
Nagyi szerette a teátrális megoldásokat. Nyilván kevés tablettát vett be, azt is úgy, hogy észrevegyék. Még időben kimosták belőle a halált. A pszichológus nem élt a családterápia lehetőségével, az érintett gyerekekkel nem tárgyalta végig, nem úgy kellene otthont teremteni, hogy lerombolják az öregekét. Így hát folytatódott a ház visszabontása. Kisnagyi viszont megmaradt, Nagyapa meg nem akart többet a házról beszélni. A múltról viszont annál szívesebben.
„1908-ban hoztak föl Pestre. Egy hónapja se voltam inas, amikor rám, a 16 éves, mezítlábas horvát sihederre bízták a hús feldolgozását. Tél volt. Teljesen elmerevedett a kezem a hidegtől, szinte ráfagyott a jeges húsra. A tulajdonosék konyhájában kaptam egy vaságyat, ez volt a szállásom, az otthonom! Nem volt senkim. Nem voltak barátaim, csak inas társaim. Tilos volt a városba menni, kimaradni. Egyszer próbáltam meg, pórul is jártam. Nem tudtam, hogy két fillér hídpénzt kell fizetni, át se tudtam kelni. A híd alatt éjszakáztam. Amikor 1911-ben Telcsékhez kerültem, a komája vásárolt neki. Később engem kért meg. Volt olyan, hogy hajnalban kellett a Vágóhídra menni, onnan a Madách utcai inas-iskolába, majd dolgozni, gyakran éjszakába nyúlóan. Mert a munka, az mindig megvárt. Viszont, ha volt borravaló, azt mindig le kellett adni a Telcsnek. Temetése után, 1913-tól már az asszonynak dolgoztam. Elvehettem volna, de nem érdemes beszélni róla, 6 évvel volt idősebb nálam. Amíg a Telccsel élt, alig volt pénzük, két disznóra alig telt. Velem gazdagodott meg. Három év után megvette a standot, házat. Berukkoltam, aztán elfelejtettem. Mire megjöttem, már volt valakije. Így mentem aztán a Hessné standjára.”
Kisnagyi pajkos mosollyal mesélte, Telcsné, a kövérkés zsidó boltos-asszony ajánlatot tett a bivalyerős, vörös szeplővel sűrűn telehintett jámbor Jóskának, ha okosan viselkedik, előbb ő, idővel a bolt is az övé lehet. Ám Jóska zavarba jött, nem élt az ajánlattal, „Mert világ életében mamlasz volt, semmilyen lehetőséget nem ragadott meg!” foglalta össze Nagyapa ’lényegét’ Kisnagyi.
„1914-ben sorozáson voltam, az ezredorvos alkalmatlannak mondott. Aztán 24 évesen, 16-ban mégis be kellett rukkolnom. A családomat katonaként láttam legközelebb. Évtized múltán jártam újra a faluban. Nem tudom, minek mentem haza. Hiszen anyám már akkor se élt, amikor Pestre indultam. Csak a mostohámat találtam ott, aki két saját gyerekét nevelte. Ősszel volt a sorozás. A Mária Terézia laktanyában, a 32-eseknél voltam. A Haller térre jártam lőgyakorlatra. Két hónappal később a frontra dobtak. Ugyanazt az utat jártam, mint amit a Két fogoly című könyvben szereplők tettek meg.”
Nagyapa, 70-80 évesen Rákosszentmihály közkönyvtárának darabjait falta. Soha életében nem ért rá olvasni. Szeretem, hogy végül föltámadt benne az éhség az újság mellett minden nyomtatott betűre. Különben is mosolygós, kedves öreg volt, állítólag babakoromtól imádtam az ölében lenni. Amikor kopaszra nyírt, sörtés feje búbját csapkodtam, ma is fülembe cseng, döcögve heherészett. Kedvenc unokája voltam, csak velem osztotta meg élményeit. Igaz, más nem is kérdezte.
„1916-ban Lemberg környéke már csupa temető volt. Csernoviczban voltunk tartalékban őszig. Akkor minden századból beosztottak a lövészárokba egy szakaszt. Nagyon rossz volt. Megrühesedtem, kivakartam a testem. Az orvos azt hitte fertőzés, hátraküldött gyengélkedőre. Egy sufniban voltam egyedül. Zvibak, meg feketekávé volt az összes ennivalóm. Oroszország határán, Bukovinában volt a kórház. Akkor kezdődött az offenzíva, hozták egyre a sérülteket. Három napra rá jött a kórházvonat, elvittek Debrecenbe, egy kollégiumba. Majd visszakerültem a századhoz, s rá egy hónapra beraktak a menetszázadba.”
„17-ben egy ideig tartalékban voltam. Kitört az orosz forradalom. Örültünk neki, végre vége. De nem így lett. Kivittek az olasz frontra. Sokáig maradtunk ott, túl sokáig. A Doberdónál dobtak be ezek a marhák. Piávénál kezdték az ellenoffenzívát. Augusztusban volt itt az ütközet. Aki akkor volt szabadságon, már vissza se jött, otthon is kitört a forradalom. Az élelmezési káplán mellett voltam ordonánc. Csak távolról hallgattam a piavei ütközetet. Úgy kerültem el, hogy este keresett a hadnagy, de az élelmezési tisztnél kellett maradnom. Ez volt a szerencsém, különben én is leúsztam volna a Piavén. Minden társam meghalt. Tűzharc közelében, igaziból, Kőrösmezőnél voltunk, a telet itt csináltuk végig. Olyan dekkungom volt, hogy a pokrócról le kellett rázni a havat, a lábam meg kilógott a pokróc alól. Mentünk az oroszok után. Társammal lehasaltunk a Prut partján. 20 lépésre voltak tőlünk, elsütöttük a puskánkat. Szaladtunk vissza, de hátulról kaptunk egy dum-dum lövést. Az a golyó, ha valamivel érintkezett, rögtön robbant. A hátizsákomat tette szitává. Egyik katonának a kezét vitte szét. Szentmihályon egy ácsnak nem volt váll-lapockája, őt ott érte. A lövészárkokat csak srapnellal lehetett szétlőni. Toporocnál sok bajtársam halt meg.”
Ha ő is meghal, ki termesztette volna azt a csupa-szaft őszibarackot, a nagykert göcsörtös törzsű, picurka fáin, amiből minden évben sürgetett legalább egyet, hogy július 31-re beérjen? Ez volt tőle a születésnapi ajándékom. Minden évben, ameddig vele, nála töltöttük testvéreimmel az egész nyári szünidőt. Ha akkor tudtam volna, milyen jó nekem! Anyám, az öregek hűséges cselédjeként vezette a háztartást, zokszó nélkül vállalt magára mindent, csak hogy ifjúsága imádott helyszínén lehessen újra.
„A katonaság alatt egyszer voltam szabadságon. Hogy nagyanyáddal mikor találkoztam? Hát Esztikét mindig ismertem. Nővére nevelte, standjuk volt a Rákóczi csarnokban. A Kender utcában laktak. Minden nap láttam iskolába menni, hazaérkezni. 18 telén megjöttem a háborúból. Nyáron elcsendesedett a 19-es háborúság is, látom, zárva vannak. Elmentem szólni, kinyitok helyettük. A Hessné standján lettem önálló. Hajnalban jártunk a Keletibe a batyusoktól bevásárolni. Ez volt a beszerzési forrás. Aztán volt sertésvásár, a bizományosok is kezdtek dolgozni. Nem szólt ő nekem, hogy vegyem el Esztikét, magamtól jöttem rá tavasz táján, hogy meg kell nősülni. Májusban tartottuk az esküvőt.”
Ötven évvel később, a májusi dátum előtt hónapokkal, Kisnagyi pedzegetni kezdte, aranylakodalmat akar. Új esküvőt, igazi lagzit: legyen templom, pap, étterem, és ő látja vendégül az egész családot. A füstölés, a hullott gyümölcs eladása utáni forintokat régóta erre kuporgatta. Mindig volt dugipénze. Nagy gondot fordított rá, hogy karácsonyra mindenkinek vegyen valamit. Ajándékai elegánsak, bőkezűek voltak. Diplomaosztásra irhabundát vett nekem. Sose volt még ilyen szép kabátom. Kisnagyi mindig elegánsan öltözött. A háború előtt volt kocsijuk, büszkén feszíthetett Szentmihály népe előtt, pláne, ha fia vezetett. Amikor az 50-es években bezárt a hentesbolt, ahová sokan a csinos kisfőnök miatt jöttek, az elsőszülött fiú autószerelőnek állt. Egy abroncson dolgozott, amikor a szelep kilőtt, szétroncsolva arccsontját, álkapcsát, fogsorát. Így az autó szó egy ideig tiltott volt a házban. Épp így tiltott lehetett volna a háború, az oroszok, vagy a szocialista állam emlegetése is, amely elvitt minden mást, ami a háború után megmaradt. Ám ezt a tragédiát is feldolgozták.
A hentesboltban álló hatalmas fagyasztószekrény gyerekkoromban már üresen tátongott, csak a pókhálók sűrűségében volt változás, meg olykor a mennyezetig tartó csempefal egy-egy darabja engedett el. A boltba szociális foglalkoztató költözött. Kisszövetkezet, majd vállalkozók jöttek. Fordulatnak számított, mikor elkezdtek bért fizetni! Az évtizedek alatt változtak az arcok. Meg az udvar hepehupás tégláit koptató lábak, amikor jöttek az ólak mellé épített pottyantóst használni. A budit nagy szippantós kocsi ürítette. Kisnagyi ritkán engedte, hogy a fürdőszobai vécét használjuk, lopva kellett az élvezetnek hódolni. „Gyorsan telik meg az emésztő, sokba kerül kiüríttetni”, mondta Kisnagyi. Ezen spórolt, a bundával meg nagyvonalú volt! Az arany-lagzival is. Felöltötte virágcsokorral díszített fekete szalmakalapját, az amerikai csomagból származó lila nylonruháját, s vonult a templomba. Nagyapa keményen izzadt a ritkán hordott fekete öltönyben. Csendes mellékszereplőként viselte el ezt a napot is.
Nagyapa, kérdeztem tőle, lehet, hogy alig ismerted Esztikét, mielőtt elvetted? „Hát hogy is lehetett volna másképp? Nem volt divat az udvarlás. Pláne a mi helyzetünkben. Idő se volt rá. Szóltam Hessnének, ő beszélt Esztikével. 22-ben kezdtünk a Rákóczi téren, 28-ban vettem a Dohány utcai boltot, hamarosan házat építtettem Budán, a Fadrusz utcában. Jól ment a bolt. Lehetett bírni a forgalmat, gyűlt a pénz. Vettem üzletet a Budafoki út 41-ben. Nemrégiben láttam ezt a címet az újságban, kiadnák kis hentesnek. Nagy kár, hogy pillanatnyi elmezavaromban, féltékenységből, eladtam a Dohány utcát, és nem a budafoki útra hurcolkodtam át, hanem kijöttem ide. Mihályon sok volt a baj. Anya mindig sírt, ha meghallotta a déli harangszót. Én meg vidékre jártam vásárolni.”
„Itt ért a második háború. Belövést kapott a padlás. Eltört egy nagy gerenda, leszakadt az előszoba mennyezete, esett rá fél méter hó, ami mindjárt olvadt is. Teknőt raktunk alá. A Lackó ács jött megcsinálni. Egy ágyúgolyó a műhelyajtót, a hűtőgépet törte össze. Az utcai kirakatnál találtuk meg a föl nem robbant golyót. A háború után bőr-, majd konzervgyárban dolgoztam. Amikor elvették a boltot, szinte megkönnyebbültem, hiszen 2 évig nem volt mit árulni. 40-45 kg húst kaptam, akkor is csak olyat, ami már sárga volt. 30 méter mélyen elásva évekig állhatott a sörgyár pincéjében. Beadtam az ipart.”
Nagyapa istállójában az 50-es években állami fuvarozóvállalat tartotta lovait. Fábry bácsi, a kocsisok főnöke, értett hozzájuk. Ki tudja, honnan vetette mélyre a sors, a sóder-, tégla-fuvarozásig. Mintha saját 6-8 lovát hagyták volna meg a keze alatt, oly jámboran viselték soha nem csípő, csak simogató ostorát. Szerető gondossággal csutakolta őket minden este. Nem volt egy hangos szava, pedig akkoriban a kocsisok káromkodásától, ostorcsattogtatásaitól voltak hangosak az utcák. A lovakat nem mindig gondoltam jámbornak. Egyszer, nagy unszolásra, hagytam magam föltenni az egyik hátára, ám amikor egy legyet elüldözendő hátrakapta a fejét, páni félelem fogott el. Máig emlékszem a zsigereimbe maró félelemre, mindjárt megharap, ledob, összetipor. Pedig szerettem a lovakat. A lovainkat. Boldogtalan voltam, amikor szamárköhögés miatt hetekig nem vehettem részt a reggeli rituálén. Bátyáimmal és a velük egyidős nagybácsikkal, anyám iker-öccseivel felcsimpaszkodtunk a fuvarba induló kocsira, majd mikor a Rákosi úton (nem az elvtársról, a patakról kapta nevét, bár ez nekünk teljesen mindegy volt akkor), vagy a piactér felé vezető keramiton a lovak, szerintünk, vágtába fogtak, eleresztettük a deszkát, lehuppantunk, egy kicsit még szaladtunk a sörények lobogását figyelve, majd hazakullogtunk reggelizni.
„Először a lakáskarbantartóknál dolgoztam. Maltert kevertem. Egy régi ismerős meglátott, nem hitt a szemének, hogy hentes létemre ilyen munkát végzek. Sírva fakad, én viszont örültem, hogy havonta kapok 4-600 forintot. Egyszer Zuglóban dolgoztam egy kőművessel. Gyalog jártam. Abban a hónapban 800-at vittem haza. Elég volt a pénz, mert télen, 3 hónapon át, minden nap volt hentesmunkám is. Minden alkalomra kaptam 100-150 forintot, kóstolót. Így tudtam eltartani a gyerekeket, míg az általános után el nem mentek inasnak. Az egyik tartja a szakmát, a másik izgága, váltogat, de mindegyik boldogul. Csak tanulni nem akartak. Bár nekem ajánlgatták volna annyit a tanulást, mint én nekik! De én sosem tanulhattam.”
Nagyapa, emlékeim szerint, mindig jó zsírosan étkezett, majd ivott rá egy-két pohárnyit a saját készítésű – a családtagok által mindig savanyúnak talált, az amúgy az örök ugratások tárgyát képező – ribizli-borból. A gyomrával sose volt beteg. Mással sem. Kétszer láttam ágyban feküdni. Egyszer tüdőgyulladást kapott, máskor orbáncos lett a lába. Begyulladtak a vénái, onnan kezdve lábszárát mindig fáslival tekerte be. De jól bírta az utazást is, amikor vonatra, buszra ült, hogy 70 évesen megmutassa születése helyét, a sziklás hegyekben megbújó falucskát, ahol, mint mondta „köveket, meg viperákat termett a föld”. Képzeletben visszarepült 50-60 évet.
„Apám 19-ben halt meg, nem tudom hány éves lehetett. Vele egy hónapban pusztult el az öcsém, az, aki velem jött inasnak. Jó volt visszamenni 1962-ben, csaknem 50 év után, megnézni apám sírját, és találkozni az új pappal. Gyerekkoromban nálunk kétévente csak egyszer volt mise.”
93 nyarat élt meg. A 93. tél már a sírjára hullatta havát. Temetésén nem sírt senki, pedig született „jó” ember volt. Kötelességtudó, jámbor, csendes, szerény, szorgalmas. Mindig tevékenykedett, kereste a munkát. Nem panaszolt fel semmit a sorsnak, megértette a világ változásait. Valamelyik fia, vagy legalább java korba jutott lánya megkönnyezhette volna!
Emlékét a fejfa, néhány fénykép és ez a pár oldal őrzi.