2011. 3. szám » Hrotkó Larissa: Karaim tegnap és ma. És holnap?

Hrotkó Larissa: Karaim tegnap és ma. És holnap?

Hrotkó Larissa

Karaim tegnap és ma. És holnap?

A karaim vallásetnikai csoporttartozása és tudományos múltja

A zsidó vallásetnikai kultúra olyan tarka, mint József köntöse. Szem gyönyörködtető mintáinak egyike a karaim (másként: karaita, törökül qaraylar) vallásetnikai csoportja. Elterjedt vélemény, hogy a karaim a judaizmus egyik vallási „szektája”, de létezik olyan felfogás is, amely szerint a karaizmus egy önálló felekezet, amelynek képviselői különböző népcsoportokból, többek között zsidó, arab, iráni, orosz, ukrán és görög etnikumból származnak. Némely kutató a kozákokat, a kazárokat, sőt a kunokat is említi a karaim etnikai összetételében. A tudományos problémát az okozza, hogy a különböző források egymástól függetlenül közlik a karaim csoporttal kapcsolatos adatokat. Talán azért, mert a karaim a világ legkülönbözőbb részein laktak, illetve laknak ma is. Az adatok összesítésének lexikonszerű kísérletei azonban nem bizonyultak elegendően megalapozottaknak.
Ami a csoport eredetét illeti, úgy a legtöbb kutató megegyezik abban, hogy a karaim alakulása nem az etnikai, hanem a vallási küzdelemhez kötődik, amit bagdadi Anan ben David (i. sz. 8. század, Babilónia) rabbinikus ellenfeleivel szemben a tudomány és a politika eszközeivel folytatott. A történelmi tankönyvekben találkozunk olyan tanítással is, hogy Anan ben David politikai becsvágyának meghiúsulása (i. sz. 745-ben) hívta ki az ellentéteket (ld., például, Jacob Allerhand „A Talmudtól a Felvilágosodásig” című könyvének „Karaiták” fejezetében.)
Professzor Dr. Julius Fürst összefoglalta Anan ben David követőinek 900 és 1575 közötti tudományos munkáit, amelyeket a karaim tudósok a rabbinikus dogmák ellen írtak. A „karaim” (bibliaolvasók) elnevezés először Benjamin ben Mose Nachavendi (9. század) írásában fordult elő. A karaim korai munkáit furcsa módon éppen Száadja al-Fajjumi szúrai gáon (882-942) kíméletlen kritikai munkássága őrizte meg számunkra. Száadja legnagyobb eszmei ellenfelei közé tartozott Jakob ben Josef ben Jakob al-Kirkiszani, az első rendszerező valláskutató, filozófus, a Kitab-el Azul el-Din, azaz a Hit gyökerei című könyv szerzője. Abu-Ali Hassan al-Levi al-Basri a Szefer Micvot szerzője, Ben Wasi, akit Ábrahám Ibn Ezra harmadik nagy exegetikai autoritásnak tartott, Sahl ibn Mazliah a Héber nyelvtan és szótár, valamint a Szefer Misné Tóra exegéta-szerzője, Josef Bahtavi és más karaim ideológusok, nyelvészek és vallástudók is kapcsolatba hozhatók Száadja vallásfilozófiájával. Sahl ibn Mazliah Anan ben David tanára hivatkozva hangoztatta, hogy a karaim feladata a nép tanítása és vallási felvilágosítása.
A karaim tudósoknak (masszorétáknak, többek között Áron ben Asernak) köszönhetjük a Tóra és a Proféták szövegeinek vokalizációját, illetve a T’nach felolvasásához elengedhetetlenül szükséges összekötő, szétválasztó és költői akcentusokat. A középkorban a karaim mozgalom tudósainak tekintélye igen nagy volt. David al-Faszi munkássága és baszrai Jafet ben Ali Tórahoz írt kommentárjai a korabeli szakértők szerint felértek Rási magyarázataival.
A „karaim” szó egy többes számú szóalak, amely a mozgalom híveinek Szentíráshoz való feltétlen ragaszkodására utal. A másik névformát – vagyis a „karaita” szót – a türk eredetű „kara” lexémából alakult, amelynek jelentése „fekete”, vagy „egyszerű nép”.
Az utóbbi állításhoz kapcsolódik az a vélemény is, hogy a karaitáknak nincs közük a zsidó valláshoz, illetve a zsidó etnikumhoz. Ezt az orosz nyelvészek a krimi és galiciai karaiták mai beszélt nyelvének elemzéséből állapították meg. Ugyancsak az orosz tudósok (többek között K. M. Muszajev a „Karaita nyelv nyelvtana. Hangtan és alaktan” című munkájában) hangsúlyozzák a karaim és a kazár etnikumok közötti szoros kapcsolatot.
A történetírás szerint a 18. századi Jeruzsálemben már nem volt karaita lakosság, hiszen a 10. századtól kezdődően a karaim folyamatosan elhagyták a szülőföldet. A 12. században az egyik nagy kivándorlás Spanyolország felé irányult, ahol a rabbinikus zsidók és a kasztíliai király üldözése miatt csak röviden időztek. Később Bizáncba, majd a török megszállás idején Krímben települtek le. A másik nagy ág Egyiptom felé vette útját, ahol a karaim Maimoni érkezéséig meglehetősen erősek voltak.
A 20. század 70-80-as éveiben a krimi és más ukrajnai karaim közül sokan alijáztak Erecbe. Izraelben jelenleg kb. 7000 (más adatok szerint kétszer ennyi) karaita él, elsősorban Ramle, Asdod és Beer-Seva környékén. Az izraeli karaiták azt állítják, hogy vallási csoportjuk Salamon király halála után alakult meg. A hivatalos vélemény azonban ezt nem támasztja alá, hanem a szadduceusok, az esszenusok és a kumrániak szellemi utódainak tartja őket. Az izraeli hatóság a karaitákat zsidóknak tartja és elfogadja a karaita aliját. A rabbinátus, ugyanakkor, nem tekinti érvényesnek a karaitákkal kötött házasságot, mert nem fogadja el a független karaita bet-din működését. Izraelben megindult a karaim erőteljes asszimilációja.

A karaim templom és más vallási intézmények

A mai valóság azt igazolja, hogy a karaim etnikum ragaszkodik a zsidó vallási gyökereihez. 2007. óta Szentpéterváron működik a Karaim Lelkészi Akadémia, ahol a türk és az orosz mellett a héber nyelv is szerepel a tantervben. Az Akadémia vezetőjét Chaham-nak nevezik, ami az országos főrabbi címének felel meg. Ezt a tisztséget jelenleg Gersom Kipriszcsi tölti be, aki maga is Szentpétervárban született. Családjának származását a kumráni közösség tagjaitól vezeti le. A mostani családi név egyértelműen krimi-türk eredetű, de azt is tükrözi, hogy a chacham családja egykor Cipruson élt. 1990-ben Kipriszcsi elveszítette az orosz állampolgárságot és Izraelbe távozott. Néhány évvel később visszatérhetett Szentpétervárra és több karaita egyesület, illetve tanintézet alapításában vett részt.
A chaham felső ruhája egy fekete mongol köntösre, a fekete alacsony szőrme sapkája (karaimka) inkább a kozákok fejfedőjére emlékeztet, de a köntösön egy sálszerű keskeny tálit (tálisz) is látható, valószínűleg a Tórában is említett cicit (4 Mózes 15, 37-41) miatt. Krímben és szerte Oroszországban a 19. század végén – 20. század elején még vagy 40 karaita közösség létezett, de az ősi karaim templomokból (kenasza, illetve kenessza) csak kevés maradt meg, hiszen legtöbbjük fából épült. A második világháború után Európában, állítólag, csak egyetlen karaim kenessza működött, és pedig a litván Trakajban, amelyet a Lengyelországi-Litvániai utam során volt szerencsém személyesen is látni.
A kenessza oltára délre néz. Az épület északi részében helyezkedik el egy ráccsal elválasztott keleties erkély a férjezett nők számára, amelynek külön bejárata van. A hajadonok egyáltalán nem járhattak a templomba. A nők jelenlegi vallási szerepéről, sajnos, nincs adatom, ám a vallási szekták dinamikájából ítélve a kenesszai jelenlétük ma is erősen korlátozott lehet. A női nem szigorú elkülönítéséről, amelyet némely magyarországi rabbi is megirigyelhetne, gondoskodott a karaita házak ajtóján elhelyezett két kilincs. A külön kilincs célja a férfiak rituális tisztáságának megóvása volt.
Ugyanakkor éppen egy nő – Kusulj Sz. I. – szorgos gyűjtéssel és áldozatos kutatómunkával alapította 1966-ban a Jevpatoriai (Krím) karaita múzeumot, amely ma is az alapítónő nevét viseli. Milyen furcsa találkozásokat hozhat egy-egy kutatás: Kusuljnak hívták az első karaitát, akit életemben láttam, és aki történetesen szigorú, de komikusan szétszórt matematika tanárom volt! A karaim kutatóknak köszönhetően Jevpatoriában ma is látható több kisebb-nagyobb kenessza. 2005-ben a női mikvét is sikerült helyreállítani.
A kenessza belsejét szőnyegek borítják be, az épület előtti kis udvarban egy szőlővel eltakart filagória áll. Kenesszába cipő nélkül lépnek be, a belépés előtt kötelező a kéz és az arc öblítése. Az imaidő reggel és este van, amikor is a hívők állva, vagy térdelve imádkoznak együtt. A szóbeli bűnbánat helyett a karaim a jótettekkel igyekeznek kikövezni a mennyekbe vezető utat, amely véleményük szerint a földön kezdődik.
1840-s években a T’nachot a mai karaim nyelvre is lefordították. A zsoltárok képezik a liturgia alapját. A Smát a karaim is imádkozzák, de a Smon Eszrét nem ismerik. Pészách – Hidzsi tambilarnin – és Sávuot – Hidzsi aftalirnin – a karaim két legnagyobb bibliai ünnepe. A karaim is böjtölnek, az elhunytak emlékének szentelt böjt végén egy Kurbant, vagyis az áldozathozatal napját tartják. A karaim vallási irányzatát az orosz hatóságok egy a pravoszláv ortodoxiához közelálló vallásnak tartják. Az orosz hatóságok eme véleménye alighanem hozzájárult a nácik által megszállt területeken élő karaim megmeneküléséhez.

A zsidó ármánykodás és a karaim megmentése

Még a 19. században a karaiták megkapták az orosz kormánytól az okmányt, mely szerint ők nem tartóznak a zsidósághoz. Egy évszázaddal később a nácik újra vizsgálták ezt a kérdést, amihez három ismert zsidó tudós véleményét kérték. Selig Kalmanovics, Meir Balaban és Ichak Siper az idő tájt már a gettóban voltak, de egymástól függetlenül és egyhangúlag kijelentették, hogy a karaim nem zsidók. Sapsal, a karaim akkori legfelsőbb vallási vezetője Berlinbe utazott és a kultuszminisztériumhoz fordult a hivatalos igazolásért. Amikor megkapta a papírt, a másolatokat minden karaita közösséghez eljutatta, hogy megmentse a hívők életét. A karaim többsége életbe is maradt, de az őket megmentett zsidó tudósok elpusztultak a lágerekben. Vajon igazat mondtak-e a zsidók? Többen feltételezik, hogy csak azért tagadták a karaim zsidó származását, mert tudták, hogy valójában zsidók. A tudományos körökben ezt a történetet egyesek arra használták fel, hogy megerősítsék: a zsidók mindent megtesznek a nem zsidók megtévesztésére.
A karaim eredetileg kertészettel, szőlészettel, állattenyésztéssel, szállítmányozással, kézművességgel és kiskereskedelemmel foglalkoztak. Családi életük erősen patriarchális volt, egészen a 20. századig engedélyezték és gyakorolták a többnejűséget, noha ez nem volt elterjedt. Az esküvő előtt a vőlegény borotválta a fejét, a mennyasszony hennával festette és göndörítette a haját. A férjes asszonyok, hasonlóan, például, a kirgizokhoz, sok copfot viseltek. A fiúkat születésüktől számított nyolcadik napon körülmetélték, és ekkor adtak meg hivatalos nevet is. A lányok a 14-egyedik életnapon kapták meg második nevüket, ám az első névadásban minden gyerek rögtön születés után részesült. A férfinevek között található Baba, vagy Babaj (apa) és Hodzsa (gazdag), a női nevek sorában szerepel Artinapa (aranyos nő), Bijim (úrnő), Marjam (szándék), Kizcsik (lányka), Hatun (nő).
A felnőtt nők öltözéke a vagyoni állapottól függött, de általában egy hosszú ruhát hordtak, amelynek felső részét egy rövid kabátka képezte. A kabátka alatt a mellet egy csipkeháló takarta. A ruha színe általában sötét (sötétkék, vagy sötétzöld) volt, de ünnepi alkalmakon világos, illetve tarka ruhát is hordtak. A férfiak öltözéke döntően fekete volt.
A karaim kedvenc ételei közé sorolható a bali-badem: egy mézes sütemény dióval. Korábban sok bárányhúst is fogyasztottak, de a sertéshús fogyasztása mindig is tilos volt. A vendégnek hagyományosan a koj-basetiket (főtt bárányfejet) kínálták, a kitűntetett tisztelet jeléül.

A karaim nyelvéről és irodalmáról

Az orosz etnológusok a „karaim” elnevezés alatt csak azt a türk eredetű nyelvet beszélő etnikumot értik, amely a litván Trakajban, ukrán Galicsban, Luckban és Krímben él. Szórványos karaita csoportok megtalálhatók még Lengyelországban és Romániában. A 11-18. században a karaim főleg a krimi hegyekben éltek a Bahcsiszaráj melletti Csufut-Kale (Kirk-Ekar) várban. Litvánia és Ukrajna területére a karaim Krímből települtek át a 14-15. században. 1397-ben Vytautas litván fejedelem 383 karaita családot hozott le Krímből Trakajba. A krimi karaim elvándorlása a 15. században folytatódott, aminek következtében Litvániában kialakult a karaim nyelv nyugati dialektusa.
Voltak merész történészek, akik állították, hogy a karaim egy zsidó csoport, amely még a babilóni fogság előtt, vagy ezzel egyidejűleg vándorolt ki Perzsiába. A türk nyelvet a csoport állítólag a kaukázusi tartózkodás alatt vette fel. Ávrám Firkovics, akit a kazárokkal kapcsolatban is említettem már a Remény oldalain, megjegyezte, hogy a nyelv, amelyen az orosz karaim beszélnek, nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek a csoport zsidó származását igazolták volna. A. N. Szamojlov állította, hogy a karaim nyelvjárás a kumánok, illetve kipcsakok nyelvével áll rokonságban. Mindez a karaim kazárokkal való rokonságára utal, amely véleményem szerint a Kazár kaganátus idején alakulhatott ki (ld. a Remény 2006. tavaszi számában).
A beszélt karaim nyelv az észak-nyugati türk, illetve kipcsak nyelvcsoporthoz tartozik, a vallási kultusz nyelve azonban héber volt. A karaim nyelvet már a 20. század előtt is a kihallás fenyegette, elsősorban a karaita lakosság számának állandó csökkenése, illetve nyelvi asszimilációja miatt.
Muszajev nyelvtani könyvében felfedeztem még néhány adatot, amely felkeltheti az olvasó kutató érdeklődését. A szerző kiemelte, hogy a türk kultúra kutatása számára a karaim nyelvű szövegek különösen nagy értéket képeztek. Pedig az eredeti karaim szövegekből igen kevés maradt az utókorra. Éppen ezért is volt olyan fontos a nyugati karaita szövegek Munkácsi Bernát budapesti kutató általi publikációja. A szövegek „Karäisch-tatarische Hymnen aus Polen“ (Karaita-tatár himnuszok Lengyelországból) címmel 1909-ben a „Keleti Szemlében” jelentek meg. 1930-1931-ben, a keleti kultúra iránti német érdeklődés fénykorában a Berlini Egyetem urál-altaji tanszékén V. Bang vezetése alatt tanították is a karaim nyelvet.
Az eredeti karaim nyelven kézírásban őrizték meg a Job könyv, Jeremiás siralmai és Énekek Éneke karaim fordítását. 1911-1935-ben Oroszországban és Litvániában több karaim újság és folyóirat is létezett, amely karaim nyelven jelent meg. Érdekesek a krími kiadású vallási könyvek, mint, például, az 1734-ben bibliai héber nyelven kiadott „Mekkabec”, amelynek 13-18. oldalán a krími karaim nyelvű fordítás is olvasható. 1831-ben, Konstantinápolyban jelent meg „Zecher rav” című könyv, amely karaim nyelven értelmezte a T’nachban található nehéz héber fordulatokat.
A zsidó erkölcsi fogalomtár egyik legfontosabb része a megemlékezés, illetve az emlékezés kényszere. Talán azért, mert az önmagára nem emlékező nép végképpen elveszítheti az öntudatot. Minden zsidó közösség története az általános és szüntelen zsidó emlékezéshez tartózik. Ebből a zsidóság senkit sem zár ki, hiszen ellenkező esetben elveszítené egyetemes szerepét.
Smá Izrael… Esitkin Iszrajel, Adonaj Ten’rimiz, Adonaj birdir. Birdir Ten’rimiz, bihiktir Bijimiz, ajruk’szi da lajik’dir adi dunjag’a degin.