Solymár József
Kávéházi humor – akasztófa humor
Fazekas Gyuri, a forradalom fenegyereke
Ha egyszer elszánnám magamat, és felsorolnám: kik ültek vendégként az asztalomnál, én kinek a lakásán fordultam meg, kikkel kocsmáztam, kiket nyilatkoztattam, alighanem beteges hazudozó hírébe keverednék. Vannak, akik már szobrot , emléktáblát kaptak azóta, és vannak olyanok is, akiknek emlékét legszívesebben kitörölnék. Voltak tartós egymás mellett élések, és voltak egyszeri összejövetelek. Az emlékezés szempontjából az utóbbi sem rossz, mert ilyenkor nagyon figyel az ember, és egymásra rakódó élmények nem homályosítják el a lényeget.
Figyeltem, amikor kellett, de azt jó meggyőződéssel elmondhatom, hogy nem dörgölőztem soha senkihez, még a kapcsolatok ápolásának illendő módján sem. Ezért volt furcsa, hogy oly fontosnak, megőrzendőnek érzem, hogy sokáig fennmaradjon kapcsolatom Fazekas Gyurival. Olyan ember volt ő, akire oda kellett figyelni. Sokan sokat írtak róla. Sára Sándor a második világháború résztvevői sorában munkaszolgálatosként iktatta, legfeljebb az anekdotás Gyurit fogadta be. Az ’56-os intézet sokórás életinterjút készített vele. Ő maga két kötetet jelentetett meg: az első a Miskolci toronyóra, a két világháború közötti törékeny békevilágról kellemes olvasmány. Fazekas Györgynek tehát nincs szüksége arra, hogy beszéljenek róla. Én érzem szükségét ennek. Ennek oka pedig, hogy Gyuri bá’ sajátos humorral áldatott meg, vagy ha úgy tetszik, veretett meg, aki humorérzékét a jeles történelmi pillanatokban sem veszítette el. Egyedi figurája volt a magunk mögött hagyott 20. évszázadnak.
Mivel a rendszerváltás kiteljesedését nem érte meg, sok minden megmaradt emlékeiből, de nem minden. Talán a legérdekesebb anekdotikus fordulatok rögzítetlenek lettek.
Már megismerkedésünk is emlékezetes volt. Engem akkor, 1955 végén vagy ’56 elején a Magyar Távirati Iroda mezőgazdasági rovatától átvezényeltek az ipari rovatba. Szántó Ica szülni ment, az ő munkaterületét, a könnyűipart kellett átvennem. Korábban a hosszú idő utáni első borversenyt tudósítottam. Most 1955-ben a divatintézet mindenese, a később megpattant Barna elvtárs mellém intette Orsika bárókisasszonyt, aki manöken volt, és felszólított, hogy tapogassam meg blúzának selymes anyagát. A számomra teljességgel ismeretlen munkaterületen nem volt könnyű napról napra összekaparni az érdekesnek vélt híreket.
Nem sokkal később Höböjő, rovatunk kedves figurája, megkérdezte, nincs-e kedvem vele tartani. Az újságíró szövetség székházában egy érdekes emberrel van randevúja. Höböjőnek Horváth B. Jenő volt a becsületes neve, és a korábban Kis Újságnál a cikkeit jelölte a három betűvel, HBJ. Szignóját aztán a hírgyár névtelenségébe is magával hozta.
Amíg a Naphegy tetejéről, az akkor Sztálinról elnevezett Andrássy útra átvergődtünk, megismerhettem későbbi barátom addigi életrajzát. Apja Fazekas Sámuel a Miskolci Reggeli Újság főszerkesztője volt. Ő pedig aranyifjúként itt tanulta meg a mesterséget. Innen ragadta ki a háború, és került munkaszolgálatosként az orosz frontra, majd fogságba. Egy flekktífusz túlélése után jelentkezett, hogy kész harcolni a fasizmus ellen. Szovjet tisztként, mint a hadsereg propaganda csoportjának tagja tért haza. Már akkor jellemző volt rá, hogy egy orosz tiszt barátságával Sátoraljaújhelyről Miskolcig az utat egy fiákeren tette meg. A háború befejeződése után előkelő helyet kapott a hazai újságírásban. És töretlen volt a karrierje a Szabad Népnél bekövetkezett újságíró sztrájkig. Amikor Nagy Imre első pünkösdi királysága után Rákosinak sikerült újra megkapaszkodnia, a Szabad Néptől el kellett kerülnie.
Az én apám, a nyugdíjas állomásfőnök úr azidőben gyakran mondogatta, hogy a Szabad Népnél nagyon rafinált fickók dolgozhatnak, mert úgy tesznek, mintha támogatnák a rendszert, de valójában ezek bőszítik a népet. A lázadásban három-négy idősebb munkatárs mellett részt vett két fiatal és Köves Bandi, a költő, valamint Szilvási Lajos íróbarátom, akit akkoriban riporternek próbáltak befogni. A Nagy Imréhez húzók egyik vezéregyénisége Fazekas György volt. Rákosi már nem volt annyira erős, hogy letartóztassa, bebörtönözze, netán felakasztassa őket, be kellett érnie a lázadók eltávolításával. És helyükre hozta két megbízhatónak vélt hívét Matusek és Kukucska elvtársat. Az utóbbitól valaki meg is kérdezte, hogy ez most a neve vagy a foglalkozása?
Nem nehéz kitalálni, hogy az újságíró klubban az a fickó várt ránk, akiről H. B. J-vel beszélgettünk. Én közben át-átpislogtam a szomszéd asztalhoz, ahol Sarkadi Imre ült az újságíró Korolovszky házaspárral. Sarkadi időről időre bemutatott egy attrakciót. Anélkül, hogy a kezét használta volna, szájával emelte fel a talpas pálinkáspoharat, és döntötte be a féldeci cseresznyét. Aztán egy csepp pálinka ott csillogott az író vörös orrának hegyén.
A mi beszélgetésünk csöndesen folydogált, amikor Illés Béla jött be a klubba. A Kárpáti rapszódia, majd a Vígszínházi csata szerzőjét a magyar szabadságharchoz csatlakozó nem létező Guszev kapitány kitalálóját, akiről utcát is elneveztek, én korábbról ismertem. Egy, az újvárosházán megtartott író közgyűlés alkalmából az ebédnél a meghívott ifjoncok igyekeztek valamelyik jeles személlyel egy asztalhoz kerülni. Mivel szokás szerint elbambultam, lemaradtam a jobb helyekről, és ha nem akartam éhen maradni, be kellett érnem Illés Béla társaságával.
A kopasz őrnagy kitett magáért. Bemutatta, hogy neki mi mindent szabad. Egyebek közt azt mesélte el, hogy neki a felszabadító Vörös Hadseregben is volt tisztiszolgája. Egy alkalommal azt mondta Ivánnak vagy Koljának, hogy úgy megenne egy szelet friss húst. Iván vagy Kolja pedig elment, és rövidesen egy fél disznóval a vállán tért vissza. Az őrnagy elvtárs megcsóválta kopasz fejét. Levágatott egy szükséges darabot, és meghagyta a legénynek a többit, vigye vissza oda, ahonnan szerezte. Az pedig a parancsot teljesítve el is ment a megfaragott fél disznóval, és hamarosan visszaérkezett egy demizson pálinkával. Mivel innen már nehéz lett volna visszapergetni az eseményeket, a pálinka maradt, és megivásra került. Hát efféle bátor hadkalandokkal szórakoztatott bennünket Illés Béla.
A kopasz őrnagy, aki Fazekassal együtt szolgált a szovjet hadsereg propaganda alakulatában, jött egyenest a mi asztalunkhoz, hogy réglátott katonatársát köszöntse. A fogadtatás azonban váratlanul barátságtalan, mondhatni goromba volt. Még most is fel tudom idézni a szóváltásukat, legalábbis annak elejét.
– Mi az Béla, most megismersz? – kérdezte Fazekas üdvözlés helyett.
– Miért ne ismernélek meg? – kérdezett vissza Illés Béla.
– Mert legutóbb a Váci utcában találkozhattunk volna, ha te is úgy akartad volna. Ám amikor megláttad, hogy szembe jövök, leálltál egy női fehérnemű bolt kirakatánál, és tanulmányozni kezdted a bemutatott portékát. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy érdeklődést tanúsítasz az intim női holmik, a kombinék, a melltartók és a selyembugyik iránt.
– Úgy látom, még mindig szereted a tréfát. Vicces fiú vagy te, Gyuri.
– Én egyáltalán nem viccelek. De úgy látom, te is érzed már a büdöst, és szokásod szerint kezdesz helyezkedni.
Így ment ez egy ideig, és végül is Illés Béla, aki talán eredeti szándéka szerint mellénk telepedett volna, leforrázottan eltávozott.
Nem sokkal a leírt esemény után, én egy fájdalmas és kibogozhatatlannak tűnő nagy szerelem elől menekülni próbálva, elvállaltam egy tartós helyettesítést az MTI szolnoki szerkesztőségében. Ott értem meg 1956 nagy napjait. Aztán jó fél esztendő alatt dőlt el, hogy becsuknak-e vagy sem, de végül áthelyeztek Miskolcra, egy öttagú szerkesztőség utolsó emberének.
Nem volt tehát személyes kapcsolatom 1956 nagy napjaiban Fazekassal. Ő sokkal kalandosabb utat járt be, amelynek fontosabb állomásairól a gaz ellenforradalmat leleplező írásokból lehetett értesülni. Egyértelmű volt, hogy Nagy Imre legszűkebb környezetéhez tartozott. Aztán megírták róla, hogy a forradalom néhány napját a budapesti rendőr főkapitányság Deák téri épületében töltötte, és földijének, szegről-végről rokonának, Kopácsi Sándor rendőr főkapitánynak a tanácsadója volt, majd november negyedikének tragikus hajnalán egy géppisztolyt a vállán lógatva ment be Nagy Imréékhez, csatlakozva a jugoszláv nagykövetségre.
Én éppen Pesten voltam azon a napon, amikor Nagy Imrét kivégezték. Az MTI székházába Szirmai István társaságában Kádár János személyesen hozta el a szűkszavú közleményt. Úgy intézkedett, hogy a rádió tíz órai híreiben olvassák fel, a lapok pedig kommentár nélkül félreeső helyen, másnap reggel közöljék.
A reggeli újságokkal együtt utaztam Miskolcra, és a Tisza pályaudvaron volt alkalmam végignézni, hogyan reagálnak az emberek a gyászos és felháborító hírre. Látszólag sehogy sem reagáltak. Hacsak azt nem mondjuk reagálásnak, hogy lehajtott fejjel, szótlanul ki-ki elkullogott dolgára.
Évek teltek el, amíg Fazekas Györggyel újra találkoztunk. Kádár úgy gondolhatta, Magyarországon már ne legyenek mártírok, így Fazekas a börtönből szabadulva némi nyomdai segédmunka után helyezkedjen el a Kirakat nevezetű belkereskedelmi szaklap szerkesztőségében. Ahol leginkább ultizott.
Aztán újra találkoztunk, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ennek történetét szükségesnek látom röviden elmondani. Vidéki vendégszereplésem idején, az MTI hírek megfaragása mellett bőven maradt időm arra, hogy dolgozzak a megyei lapnak, és a helyi rádiónak. Az egyik olvasószerkesztő, Péteri Pista kedvelte a dolgozataimat, és jóvoltából hamarosan a lap népszerű tárcaírója lette. Aztán Rákosi még egyik utolsó húzásával a Hazafias Népfront országos főtitkárává a hűségesnek vélt Dávid elvtársat, a megyei pártbizottság első titkárává tette. Korábban Dávid felesége, Egri Aranka volt a megyei lap főszerkesztője, akinek Péteri Pista hasznavehetetlenségéről volt alkalma meggyőződni. Így esett, hogy a megbocsátás jegyében visszahelyeztek Budapestre. A népfront havilapjához.
A szerkesztőbizottsági üléseken ott ült az újságírás első vonalába tartozó Illés Sanyi, Bajor-Nagy Ernő. A minden pletykát tudó Dömötör Laci, akit egy Kádár és Ortutay között támasztott nézeteltérés miatt csaptak el. Fogalmam sincs hogyan, ki által, de börtönévei után meghívást kapott ebbe a csapatba Fazekas Gyuri is.
Aztán történt egy váratlan fordulat. A titkosszolgálatok felől érkezett Darvasi István megkapta a kormány közelinek alapított Magyar Hírlap főszerkesztői posztját. Sikerült egy olyan rangos, de hasznavehetetlen csapatot összehoznia, hogy jószerivel a napi megjelenés is veszélyben volt. Ebben a kínos helyzetben, váratlan húzással, megmentőként Fazekas Gyurit hívták meg olvasószerkesztőnek. Ő pedig azt intézte el, hogy Péteri Pistát ugyanebbe a funkcióba emeljék. Aztán ők ketten közös erővel agitáltak, hogy főmunkatársként csatlakozzak a csapathoz. Nem kell alkalmazkodnom senkihez, azt írok, amihez kedvem van. Elmentem, de a nagy önállóságból semmi nem lett. Megpróbáltak besorozni a belpolitikai rovatba. Így fél éves vendégszereplés után vettem a kalapom.
Időközben hármunk barátsága jócskán megerősödött. Megalapítottuk a ZAK-ot, a Zuglói Alkoholisták Klubját, amelynek ülésein Gyurink kiélhette anekdotázó kedvét. Barátságunk akkor sem lazult, amikor a Magyar Hírlaptól elköszöntem. Gyuri pedig nagyon várta, hogy hatvan évesen nyugdíjba mehessen, és megszabaduljon a napi robottól. Úgy vélte, hogy kapkodni fognak érte, és válogathat a jobbnál jobb ajánlatok között.
Nagy csalódás volt, hogy amikor eljött a nyugdíjazás, a nagy kapkodás pedig elmaradt. Pontosabban egyedül én kapkodtam érte. Ekkor már a kiskereskedők heti közlönyének voltam a szerkesztője, egyedüli mindenese. Gyurinak szerződéses állást szerettem volna ajánlani, de nem sikerült. Korábban ugyanis egy semmiresejó-manuszt akartak rám sózni, és én azzal védekeztem, hogy jobb cikkenként fizetni, mert a biztos pénzt kapók elkényelmesednek, ellustulnak. Hát ezt olvasta a fejemre a főnök.
Gyuri nagy kedvvel vett részt az átalakulásban. Kérte, hogy ő készíthessen interjút Kovács Pál alelnökkel, a Qint eszpresszó tulajdonosával, amúgy mellékesen a zseniális magyar kardvívóval. Kiderült, a vívás mesterének az a sajátos szokása, hogy soha semmiről nem mond véleményt. Ő csak kérdez. De ezek a kérdések szúrtak, döftek. Máskor Gyuri egy artistából mutatványossá lett férfival csinált riportot, aki a tiszteletére bemutatta élete utolsó szaltóját.
Egyik riportját érdemes volna beemelni Budapest helytörténetébe. Született egy rendelet, amely a főváros egész területéről kitiltotta a lovas kocsikat. Aztán kiderült, hogy a külső kerületekben 130 tüzelőanyag kereskedő még így szállítja a fát, meg a szenet a családi házakba. A határozat meghozatalánál nem számoltak azzal a következménnyel, hogy a fűtés sok-sok család számára problematikussá válhat. Mivel a maszek tüzelőanyagosok számára a teherautó vásárlás tiltott volt, nagy kínnal sikerült kidolgozni egy bérleti konstrukciót.
Gyurival együtt vettünk részt az utolsó pesti fuvaros ló búcsúztatóján. Talán érdemes megemlíteni, hogy a kocsis rokonszenves cigány férfi volt, aki nagy csókokat cuppantott elárult lova homlokára.
Amikor feleségem külországban járt üzleti úton, Fazekasék vacsorázni hívtak, és egyetlen alkalommal ott is aludtam. Éjszaka a Bobónak becézett feleség körbeszurkál cédulácskákkal. Mondd meg Gyurinak; nem mondd meg Gyurinak – állt az éjszaka érkezett üzenő cetliken.
Nem tudom meddig, de mindenképp több mint egy esztendeig tartott ez az együttmunkálkodás. Aztán Gyuri bá’ közölte, hogy elszerződött máshová, méghozzá a Szovjetunió című folyóirathoz olvasószerkesztőnek. Ne csodálkozzak, ez a lap új profilt kap. Sztevanovity Zorán zenész édesapja, Miljutyin lesz a főszerkesztő, és majd ők ketten, együttesen…
Kértem Gyurit, hogy azért néha tisztelje meg az én lapocskámat is, de nem vállalta. Ez a változás meglazította a korábbi szoros szálakat. Aztán darab idő múltán felhívott, és meghívott a Dohány utcába, egy álló pultos ivóból éppen akkoriban átalakított kisvendéglőbe.
Beszélgetésünk elején eldicsekedett a sikerekkel. Az újságíró szövetség korábbi elnöke, Siklósi elvtárs, aki most a lapkiadó vállalat élén áll, nagyon érti a csíziót. Országos verseny indult a diákság számára Ki tud többet a Szovjetunióról címmel, és ezt még a Szovjetunió pártfőtitkára is megdicsérte. Messze voltunk még a Varsói Szerződés felmondásától, de így se nagyon értettem, miért jó az nekünk, ha örömet szerzünk egy ruszki pártfőnöknek.
Fazekas György nem érte meg a rendszerváltást. Úgy gondoltam, egyike vagyok élményei örökösének. Beszélgettünk mi nagyon komoly kérdésekről is. Amikor rákérdeztem, hogyan történt a felelősségre vonás, azt mondta:
– Imre bácsi úgy döntött, hogy ő következetesen végigviszi. De nem akarta, hogy mi is vele haljunk. Valóban, a legemlékezetesebb pillanatokban is szükség van statisztikára és extrastatisztikára is.
1956. október 23-án, amikor a parlament előtt összegyülekezett tömeg Nagy Imrét akarta látni, hallani, Gyuri ment érte az Orsó utcába, majd a parlamenti ablakban álló szónoknak Gyuri fogta az egyik lábát, hogy ki ne zuhanjon. Így utólag eltöprengek, miért kellett Nagy Imrét ablakba állítani, amikor a tér felőli oldalon a beszélni akarók számára jókora erkélyt is terveztek. Talán a mögötte lévő termet akkor még a Gerő vezérelte csapat birtokolta?
A törzsgárdához a jugoszláv nagykövetségen Gyuri november 4-én csatlakozott. Aztán a távozáskor ő vette észre, hogy az értük küldött autóbusz sofőrje nem tud magyarul. Javasolta, hogy ne vegyék igénybe a több mint gyanús házhozszállítást, ám Nagy Imre másként döntött.
Amikor belőttek a követség ablakán, és a jugoszláv kultúrattasé halálos sebet kapott, a tanácskozást egy védettebb helyiségben folytatták. Nagy Imre Fazekast kérte meg, hogy gondoskodjék a már nem fiatal Lukács Györgyről. Gyurink kapott a házigazdáktól egy üveg Cézás konyakot. (Akkor még nem sikerült a franciáknak biztosítani a név védettségét.) Ezzel vonultak le a pincébe. Az italt Gyuri megpróbálta nyugtatóként alkalmazni, és a nagytekintélyű filozófussal együtt kiürítették az üveget. Lukács György nem szokta az italt, és a közös poharazásnak katasztrofális következményei lettek. Ezeket Gyuri nem részletezte, de ez volt az egyetlen alkalom, amikor kikapott Imre bácsitól.
Amikor az oltalomkérőket, az ígéreteket megszegve, Szinaja román nyaralóhelyre vitték, őrizték őket nagyon, de eleinte úgy bántak velük, mintha vendégek volnának. A jégszekrénybe nemcsak ételt, de finom italokat is tettek. Gyuri ekkor panasszal fordult a gondnok elvtárshoz: – Többségében családok jöttek, de vagyunk ketten magányos legények. Azért ránk is gondolhatnának. Nem lehetne elintézni, hogy csinosabb őrnagyelvtársnők jöjjenek takarítani?
Gyuri fanyar humorával sok társat, rabtársat segített abban, hogy elviseljék az elviselhetetlent. Kávéházi humorának sajátos formáját valósította meg.
Nem közismert, nem is nagyon propagálták, hogy annakidején Leonyid Brezsnyev, a Vörös Hadsereg legifjabb tábornoka is részt vett hazánk „felszabadításában”. Talán azért hallgattak erről, mert nem ő irányította a hadműveleteket, neki csak részfeladatok jutottak. Ő vezette azt az agitációs csoportot, amely az emlékezetem szerint Új Szó című, a lakosság számár magyar nyelven megjelentetett agitációs lapot is kiadta. Ennek a lapnak dolgozott szovjet tisztként Illés Béla, Fazekas Gyuri és még néhányan. Amikor a Front elérte Miskolcot, Fazekas Gyuri hazaérkezett. nagy öröm volt ez számára. De átmenetileg gondja is támadt Brezsnyev elvtárssal. A főnök ugyanis szemet vetett Gyuri nővérére. A tábornok elvtárs nem géppisztollyal hódított, de a helyzet egyre kínosabbá vált. Gyurinak sikerült elvágni a gordiuszi csomót. Megkereste egy régi babáját, egy segédszínésznőt, aki elfogadta az ifjú tábornok udvarlását, az ezzel együtt járó ajándékokkal együtt. Így immár nem volt akadálya a szovjet főtiszt boldogságának.
Aztán tovább dübörgött a történelem mindenen átgázoló acélkereke, avagy még szebb képzavarral élve: elzúgott fejünk felett az idő vasfoga. Amikor a Kreml urai Hruscsovot megpuccsolták, Brezsnyev lett a párt főtitkára, a Szovjetunió első embere. Mivel Kádár János az esemény hírére sajnálkozását fejezte ki Hruscsov lemondása miatt, az új diktátor nem sietett Magyarországra látogatásával. Végül is ennek is eljött az ideje.
És egyszer csak megcsördült Gyuri telefonja. Hivatalos hang közölte, hogy Brezsnyev elvtárs tervezett magyarországi látogatása idején találkozni óhajt egykori háborús munkatársaival. Majd rákérdezett: – Ön-e az a Fazekas György, akit Brezsnyev elvtárs esetleg ismerősként látni óhajt?
– Én vagyok, de sajnos van egy kis probléma.
– Miféle probléma lehet? – Furcsa módon az elvtársak nagyon rosszul informáltak voltak. Gyuri mondta el a jugoszláv nagykövetséget, a romániai kirándulást, a több éves börtönt.
– Most akkor mit csináljunk? – hangzott el a tétova kérdés a vonal másik oldalán.
– Ha javasolhatnék valamit, ne találjanak meg az elvtársak.
Így is lett. Gondolom, a miskolci segédszínésznőt nem is kerestette Brezsnyev elvtárs, mivel az közben jócskán megvénülhetett.
Sajnos már mi sem vagyunk olyan fiatalok, mint amikor megismerkedtünk és összebarátkoztunk Fazekas Gyurival. De sebaj, egyszerűen emlékezni is jó egy olyan kiváló emberre, mint amilyen ő volt.