A válasz kifejtése előtt tudni kell, miként lettem én zsidó. Nem azért, mert az anyám az volt. A macesz miatt. Anyai nagyanyám ugyanis, emlékeim szerint 1960-tól, minden évben, széder előtt, kapott egy csomagot. Mégpedig Amerikából!
Akkoriban, hatévesen, biztos voltam abban, hogy Joint az amerikai nagybácsikám – merthogy feladóként mindig ez a név állt a kartondobozon. Később azt is hittem, a dobozban kanabiszt küldenek Nagyinak, hadd tekerjen belőle füves cigit, jointot.)
De nem. A feladó nem nagybácsi, hanem a világhírű amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint Distribution Committee volt. A dobozban pedig nem fű, hanem macesz lapult – szó szerint, lapjával, gondosan tízes kötegekbe sztaniolozva.
– Mi az a macesz – kérdeztem Nagyit, aki azonnal kivett egy lapot a pakkból, letört belőle egy darabot, és a számba nyomta.
– Kovásztalan kenyér – tördelte tovább a számtalan lyukkal és barna foltokkal agyontűzdelt lisztvíz valamit, amelynek szilánkjait gondosan beseperte egy hatalmas pléhbögrébe, majd az egészre forró tejeskávét öntött.
– Miért kapunk mi a Jointól maceszt? – köptem ki a nyálamba olvadt darabot. Nem ízlett.
– Mert zsidók vagyunk – válaszolta, de olyan hangsúllyal, hogy a részletekről eszembe se jutott tovább kérdezősködni.
Attól kezdve minden év szédere táján, amikor megjött a jointos csomag, eszembe jutott, hogy zsidók vagyunk.
*****
– Mi az, hogy zsidó? – állt elém vagy húsz éve az akkor kilenc éves fiam.
– Egyél maceszt. – Mentem volna máris egy jó nagy pléhbögréért, törtem volna bele neki maceszt, öntöttem volna rá forró tejeskávét. De valahogy sosem volt nálunk macesz.
– Egyébként meg, a zsidó olyan, mint te. Nézz utána – menekültem a válasz elöl. Eszébe se jutott tovább kérdezősködni.
*****
Akkor mégis hogyan lett zsidó a zsidó fiam?
Szinte az orrom előtt, észrevétlen. Tudni kell, hogy Anyámék semmi mód nem élték meg zsidóságukat, hovatartozásunkra csupán az évente Nagyinak küldött maceszos doboz figyelmeztetett – no meg jó néhány antiszemita atrocitás, amelyről természetesen nem számoltak be. Szóval, illegális zsidóként éltek, legalábbis Anyám és Nagyanyám.
Apám tudniillik goj volt.
Házasságom során saját családom nem kapott jointos pakkot. Így hát macesz helyett identitászavarom lett, s ebben az állapotomban egyáltalán nem foglalkoztam zsidóságommal, zsidóságunkkal.(Eltekintve az atrocitásoktól, amikről most nem beszélek.) Meg is lepett, amikor a fiam közölte, valami szarvasi táborba akar menni az egyik osztálytársával.
– Én zsidó vagyok! – közölte, amikor hazaért. Szarvas két hét alatt elintézte azt, amit én nem tudtam, nem akartam.
***
Feleségem apja megjárta Buchenwald bugyrait. Negyvenkettőben, tizenhét évesen vitték el, félhalottként negyvenötben került elő. Író ember lett, igazán jól tudott mesélni – korosztályok nőttek fel a könyvein. Ám zsidóságáról, a buchenwaldi évekről, hiába kérlelte, nem mesélt a fiamnak.
Senkinek.
Egyetlen menórát, zsidó tárgyú könyvet, mogen dovidot sem láttunk a lakásában.
Mindenről írt. A zsidóságról soha.
Csak ült, feküdt évtizedeken át. Sanaxos álmában és ébrenlétében folyton a démonaival küzdött. És vesztett.
***
– Láttam a Ben Hurt – közölte a fiam. Tizennégy éves volt ekkor.
– Na és? Miről szól?
– A zsidókról. És rólam.
– Jó. Akkor nézd meg a Hegedűs a háztetőn-t is.– Egészen biztos voltam abban, hogy válaszommal letudtam fiam zsidóvá nevelésének feladatát.
*****
Fiam tizenhat éves lehetett, amikor az amerikai maceszcsomag helyett megérkezett hozzánk egy valódi amerikai nagynéni, Éva. Férjével jött, az 1956-tól Portlandban Leslie-vé lett Lacival látogatta meg a családot. Elmesélték, hogy ötven éve rendszeresen járják Amerikában az iskolákat, és zsidóságra tanítják a gyerekeket.
Mentek, és küldetésszerűen meséltek. Nálunk főleg a fiamnak, mégpedig tanóra szerűen. Nem csupán az általuk megjárt poklokról, Auschwitzról és Dachauról szóltak a történeteik. A szombatról, a tréfliről, a Széderről. Arról is, hogy hosszú évek munkájával létrehozták az Oregoni Holokauszt Emlékközpontot.
A fiam komoly kurzust járt ki velük.
*****
Nejem egykori évfolyamtársnője egy bóherhez ment feleségül. Majd később a bóher rabbivá lett, és az asszonyka a férje oldalán Izraelbe költözött. Sanyi nejével – meghívásos alapon –később egy német kisváros hitközségének rabbija lett. Ezt követően egy nagyobb városban telepedtek le, ezután hazajöttek. Ám ma már Svájcban élnek. Szóval, mindig mentek-jönnek.
Valamelyik látogatásuk során, alig, hogy beléptek az ajtón, a rebe a zsebébe nyúlt, kivett belőle valamit, majd a fiamhoz fordult:
– Hozz mérőszalagot, ceruzát, két kis szöget, és egy kalapácsot.
Megkapta. Én meg csak bámultam, hogyan méricskél, majd szögel fel valami kis tokot az ajtófélfámra. A fiam ott állt mellettem:
– Legutóbb én szóltam a Rebbének, hogy hozzon mezűzét nekünk – mondta, és elkezdte magyarázni, hogy valójában minden ajtófélfára kellene egy, akkor igazán kóser a ház. Meg, hogy a tokban egy pergamenre írt ima, a Sma Jiszroél van. És ha kérhetné, minden megérkezésnél csókoljam meg.
*****
– Megyek Taglittal Izraelbe. Jövőre leszek huszonhét, utána már nem lehet – közölte a fiam, és elviharzott Anyámhoz, összeszedni zsidóságát igazolandó papírokat.
– Tudtad – kérdezte egy héttel később –, hogy a te nagyapád kántor volt? – Valami számítógépes programmal rajzolt családfán, a Bichlerek, a Perlek ágabogán át elvezetett magamhoz.
A Szochnutnál mindent rendben találtak nála. Utazhatott Erecbe!
Hazaérkezve szinte kipával a fején szállt le az El-Al gépéről. És közölte, csakis zsidó lány lesz a felesége.
*****
– Megyek poszttaglitra az IKI-be – mondta a fiam az izraeli útját követő héten. Később azért elmesélte, hogy az IKI a Paulay Ede utcában lévő Izraeli Kulturális Intézet, a poszttaglit pedig annak a csoportnak az összejövetele, amelynek tagjaként körbeutazta Izraelt. Aztán már nem csak poszttaglitra járt az IKI-be, hanem tagja lett a miNYanim-nek, ami egy zsidó vezetőképző program neve – magyarázta. Hát képezték.
Péntekenként meg elkezdett járni, ahogy ő mondta, a zsinibe. A zsinagógába. Később, mivel a program kurzusa nemzetközi volt, elutazott Lengyelországba, majd egy szemináriumra – legnagyobb örömére ismét – Izraelbe.
– Madrih lettem – közölte néhány hónap múlva. – Én vihetek egy taglit csoportot Izraelbe.
És vitte. Gondoltam, mire hazajön, pajeszt is növeszt.
De nem tette, viszont két héttel az útja után, egy mohel közreműködésével, a zsidóságáért adott magából egy kis darabot.
*****
A következő évben héber nyelvtanfolyamra járt, madrihként újabb csoportot kalauzolt. Aztán, idén januárban elém állt:
– Megyek hébert tanulni. Ja, és alijázom is.
Most Haifán ül az ulpán nyelvóráin. Én meg, széder előtt bementem a Síp utcába, és vettem egy doboz maceszt:
Kosher for passover.
Valamikor hazajön.