A reménytelenség lépcsője többnyire aluljáróban van. Tövében régebben egymás mellett aludtak a hajléktalanok, rongyos pokrócaikat magukra húzva, sokszor a fejük sem látszott, ami alatt cipőjük szolgált párnaként, de nem a kényelem kedvéért, hanem, hogy le ne lopják a lábukról, amíg alszanak.
A lépcső az aluljáró legpraktikusabb helye. A tövében húzódó vízelvezetőbe kisebb szükségleteit végezhette, aki fel tudott kelni kartonágyáról, ha nem szögezte oda a gyengeség, vagy a kannásbor. Ülni is lehetett rajta a kis műanyagpohárral, meg a kis kartonnal, amin jól olvasható, többnyire nyomtatott betűkkel azt adta a világ tudtára tulajdonosa, hogy éhes, beteg, gyerekei is éhesek, nincs pénze gyógyszerre, és így tovább. Akik már felkeltek összehajtogatták az éjjeli szállásul szolgáló kartonokat, és a ráterített pokrócra ülve beszélgettek, néha kártyáztak, a többiek aludtak, vagy csak néztek maguk elé. Nem voltak ideges, kapkodós emberek, a stressz ritka volt az ő világukban. A korán kelők a felszíni téren kisebb csoportokba verődve iszogattak, vagy csak napoztak, ha az időjárás engedte. A szorgosabbak újságot árultak, és valaki mindig ült a közeli csemegebolt bejáratánál, ahol kéregetni sem nagyon kellett, az oda ki-betérő vásárlók hajlamosabbak voltak az adakozásra, mint a metró felé siető, munkába igyekvő emberek. Mindig volt valaki, aki egyik csoporttól a másikhoz sétált, útközben kiürítette a bolt előtt ülő „ügyeletes” kis poharát, aki erre meg se rezzent, összeszokott csapat voltak.
Történt egyszer, hogy az átlagnál optimistább hangulatban sétálva át a téren, leszólított egy hajléktalan (bámulatos szimatuk volt, többnyire észre sem vettek), és vázolni kezdte a helyzetét, hogy mennyi ideje nem evett. A legjobbkor próbálkozott, beinvitáltam a boltba, hogy akkor vegyünk együtt valami élelmiszert neki. Kezébe nyomtam egy kosarat, és miközben magam is vásároltam, bíztattam, hogy válasszon magának valami reggelire valót, majd a pénztárnál kifizetem. Nem kérette magát, a hűtőpultból kiemelt egy rúd szalámit, hozzá egy jókora darabot a legdrágább sajtból, egy félkilós margarint és már nyúlt egy kétkilós kenyér felé, amikor rákérdeztem, hogy nem pazarlás-e mindez, nem sajnálom tőle, de ennyi mindent két hét alatt sem tud megenni, és hűtőszekrény hiányában csak kárba menne. Azt mondta, ne aggódjak, nemcsak magának veszi, hanem a kint lévő társaságnak is, nem fog kárba veszni a sok finomság. Kínos helyzet volt, tetszett a szolidaritása, ugyanakkor nem volt nálam annyi pénz, hogy ennyi mindent vegyek neki, ezért kompromisszumos megoldásként adtam neki egy ezrest, hogy inkább intézzük külön a vásárlást, mert sietek, ami egyébként igaz is volt. Fél szemmel távolról azért még láttam, amint visszateszi a szalámit, a sajtot, meg a többi árut a helyére, majd a kosarába tesz két üveggel a legolcsóbb borból, és fizetés után zsebre téve a tetemes visszajárót, hátra sem nézve távozott a boltból.
Régi szép idők, mondanám most, ha lenne kedvem nosztalgiázni, ma már nekem sincs nélkülözhető ezresem a jótékonykodásra, és a hajléktalanok is eltűntek a környékről, zavarta a turistákat a látványuk. Az aluljárót azóta bekamerázták, a rend szigorú őrei párosával felügyelik hogy az arra közlekedők nyugalmát ne zavarhassa meg senki, és azt olvastam, a téren hamarosan visszaállítják a felszíni közlekedést, ahogy azt egy másik, közeli aluljárónál tették. Ha nem lenne a metró, talán az aluljárót is betemetnék, hogy még a lépcső se emlékeztessen a nyomorra, mert amit nem látunk, az nincs.