2012. 3. szám » Baracs Dénes: Magyar zsidó tudós a belga csillagokig jutott

Baracs Dénes: Magyar zsidó tudós a belga csillagokig jutott

Frühling János professzor a trónteremben

Magyarország történelme olyan folyamat, amely anélkül, hogy előre meghatározná, a lehető legmeglepőbb módon alakítja mindazoknak
a sorsát, akik Európa közepén e nagyon szerencsétlen geográfiájú országban születtek” – mondja a 75 éves Frühling János professzor, aki ezen a tavaszon búcsúzott kiemelkedő pályájának utolsó szakmai pozíciójától, a belga királyi orvostudományi akadémia örökös főtitkárának tisztségétől, méghozzá nem is akárhogyan. A testület ünnepi ülést rendezett az onkológus gyógyító-kutató munkásságának méltatására, és a grémiumot megtisztelte jelenlétével Fabiola belga anyakirálynő – a néhai Bauodouin király özvegye – is.

Annak, aki 1937-ben olyan családból érkezett, mint én, az idők változásával idők változásával akár több keserű poharat is ki kellett ürítenie. A II. világháború nyitó akkordjai idején születtem, majd eljött 1944-45 a holokauszt magyarországi hullámaival, amelyekből meg kellett menekülni. Ez sikerült, hiszen különben nem lennék itt, de aztán a faji gyűlölet után a szociális következett, több évi sztálinizmussal. És ha az ember apja gyakorló kapitalista volt, majd 1949-ben, a fordulat évében az utolsók között sikeresen disszidált, az akkoriban nem volt a legjobb ajánlólevél olyasvalakinek, aki mint én, már hétéves korában elhatározta, hogy gyakorló orvos akar lenni” – fogalmaz az az ember, akit tudós belga kollégái is „a János” néven aposztrofáltak hosszú pályafutása során.

Magyarországi tanulmányai fölött így mindig ott lebegett a bizonytalanság. Bejutott ugyan az orvosi egyetemre, de hamarosan, mint mondja, szociális okokra hivatkozva kirúgták, majd viszszavették. Ezt nem akarta még egyszer kockáztatni: 1956-ban, amikor erre lehetősége nyílt, elhagyta az országot: édesapját még életben találta Bécsben, de ő hamarosan elhunyt. Több száz menekült magyar diákhoz hasonlóan az amerikaiak nagylelkű támogatásának köszönhette, hogy orvosegyetemi tanulmányait Bécsben fejezhette be, az USA ugyanis szerény ösztöndíjat biztosított 200 humán és 200 egzakt tudományos szakon tanuló fiatalnak. Az volt az egyedüli feltétel, hogy ne ismételjenek évet.

Ez nekem, a végig kitűnőnek nem volt nehéz. Közben megismertem későbbi feleségemet, Arlette-et: ő francia anyanyelvű belga lányként Bécsben germanisztikát tanult. 1961-ben én még az utolsó előtti évnél tartottam, amikor ő már megkapta a diplomát, ekkor összeházasodtunk . Õ egyedüli gyerek volt, én Ausztriában egyedül éltem. Apja felhívott, Belgiumba hívott. Te ott is politikai menekültként élsz, itt is megőriznéd ezt a státuszt, tehát nem vesztesz semmit, mi viszont visszakapjuk egyetlen lányunkat. Számomra Belgium a francia nyelvet jelentette a német és az angol után, azt feleltem, szerezzen olyan állást, ahol a klinikai gyakorlat mellett kutatni is lehet. Ha egy apa vissza akarja kapni a lányát, nem ismer lehetetlent: 49 éve, 1963. június 12-én, az Institut Bordet, a brüsszeli onkológia izotóp osztályán Euratom ösztöndíjjal kezdhettem meg orvosi pályámat” – meséli a professzor.

Amikor aztán a fiatal onkológus 1968-ban megkapta a belga állampolgárságot, lakóhelyén elment a községházára a személyi igazolványáért. A tisztviselő figyelmesen áttanulmányozta papírjait, majd megkérdezte: „Uram, Önnek minden magyarországi iratán a János, viszont minden ausztriain a Johann keresztnév szerepel. Melyiket kívánja használni?” „Én választhatom meg? Akkor legyen János” – emlékezik ma akkori válaszára Frühling professzor

Kollégái számára azóta is ő „a János” volt, ha pedig azt kérdezték tőle, honnan a Frühling név, így válaszolt: „Szüleim az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek.” Belgiumban, amely a történelem egy bizonyos szakaszában e monarchiához tartozott, ő válhatott a franciaajkú orvosi akadémia első olyan „örökös főtitkárává”, aki nem ott született.

Abban az időben tért vissza Belgiumba 20 évi amerikai tudományos kutatás után Albert Claude, a későbbi Nobel-díjas. „Három éven át ő volt a tudományos igazgatóm. Ettől a hallatlanul érdekes, nagyon szigorú embertől nagyon sokat tanultam. Főleg azt, hogy mindenütt fel kell tenni a kérdést: Mit, miért és hogyan akarunk elérni? Amikor pedig azt találtam kérdezni tőle, hogy ha végzek, mi lesz a státuszom, a következőt felelte: A státusza legyen az én dolgom, magának egy dolga van: többet és jobban dolgozni, mint mások. Mind a mai napig igyekeztem követni ezt a tanácsot.”

Tehát elindulhatott a szamárlétrán. A Bordet-intézetben tanársegéd, adjunktus, 1969-től az izotóp laboratórium vezetője, majd 1983-ban, noha nem is pályázott a posztra, kollégái őt jelölték orvos-igazgatónak. „Nem akartam lemondani a gyógyításról, azt is folytattam: ez napi 14 órás munkát jelentett, mert közben vezetni kellett a kórházat.” Párhuzamosan bontakozott ki tudományos és oktató karrierje is. 1983-ban lett először óraadó egyetemi tanár, 1993-ban már évi 110 órát tanított, 1995-től az orvosi akadémia levelező, majd rendes tagjává vált.

Szakterületem, a nukleáris medicina, amely 1963-ban még gyerekcipőben járt, 30 év alatt a klinikai gyakorlat egyik legfejlettebb ágazatává vált. Szorosan kapcsolódik a komputertechnikához, a hematológiához, a kardiológiához, alapos ismeretet feltételez minden rákfajtáról.

A külső sugárterápiát sem adtam fel. Kiszámítottam: 1963-tól 2006-ig 175 ezer beteggel volt kapcsolatom. Különösen fontosnak tartom az orvos és a beteg közötti személyes kontaktust, beszélgetést” – mondja Frühling János, aki egyaránt kezelt nagyhercegnőt és közembert, és büszke arra, hogy az utcán sokan felismerik, köszöntik volt betegei közül. A Bordet intézetben számos magyar kereste fel, gróf Festetichtől az analfabéta utcaseprőig. „Az anyanyelvű érintkezés hihetetlenül fontos: ha a beteg nem tudja magát korrektül megértetni, már baj van” – mondja a professzor.

Frühling János 2002-ben érte el a nyugdíjkorhatárt, ekkor – mint mondja, „sajnálatosan korán” – el kellett búcsúznia a kórházi munkától, viszont aktív szerepet vállalt a tudományszervezésben. 2000-től a francia ajkú Brabant tartomány orvosi kamarájának alelnöke, majd elnöke lett, 2005 januárjában pedig a 155 tagú belga orvosakadémia örökös főtitkárává választották: ő volt az első ezen a poszton, aki nem belgának született, ő őrködött azon, hogy az intézmény betöltse hivatását, figyelemmel kövesse, terjessze a legújabb tudományos vívmányokat.

Nem voltam Nobel-várományos, de talán engem tartottak a legpragmatikusabbnak”. Annyira gyakorlatias volt, hogy maga kezdeményezte az 1841-ben született intézmény szabályainak korszerűsítését. Ezen belül azt is, hogy az örökös főtitkár megbízatása is csak 75-ik életévéig tartson. Utódját már megválasztották, ő
a munkát elvégezte, a feladatot átadta.

A belga orvosi akadémia által tiszteletére rendezett ülésen Frühling professzor nemcsak a gyógyító technológia csodálatos haladásáról beszélt, hanem aggodalmairól is: arról, hogy világszerte, Franciaországtól Belgiumig és Magyarországig a legnagyobb gond a jövő orvosi nemzedékeinek sorsa. Romlik a képzés minősége, még a helyesírás is, kivéve talán a számítógépek kezelését. „A komputer azonban, mondja Frühling János, túl nagy szerepet kap a személyes kapcsolat rovására, és világszerte kevesebb pénz jut a kutatásra és a szociális ellátásra.

A belga egészségügyi rendszer a világ tízegynéhány legjobbja között van, de óriási gazdasági nyomás nehezedik rá, túl drágának tartják a hitelminősítők. Mindenki gyors ütemben halad a kétsebességű orvosi ellátás felé, amelyben a gazdagok maguk fizetik meg a legjobb gyógyszereket, ellátást, a többieknek pedig kevésbé
jó gyógyszer és kezelés jut.

Milyen szerepe volt pályájában az indulásnak? „Édesanyám nevelt, ő hegedűművésznő volt. Úgy hozzánőttem, mint egy kis koalamackó: neki vittem a kitűnő bizonyítványokat, mert csak ezzel köszönhettem meg, hogy a holokausztot az ausztriai munkatáborban vele együtt túlélhettük. Azzal fejeztem ki hálámat, hogy az ő fia első lett a Rákóczi gimnáziumban, a pesti egyetemen és Bécsben is. Ha úgy vesszük, ez egyfajta dac bennem, Belgiumban is meg akartam mutatni társaimnak, mit érünk mi magyarok. A Belgiumba érkezett menekültek közül kilencből lett professzor a francia nyelvű egyetemeken; ilyen elitje egyetlen bevándorló csoportnak sincs.” Persze pályáját az is elősegítette, mondja Frühling János, hogy a belga társadalom rendkívül tisztességes. „Ez egy kicsi, nagyon demokratikus, liberális állam, ahol mindenkinek joga van a sikerre.”

A magyar kapcsolathoz tartozik, hogy már ismert tudósként 1979-től rendszeresen tartott előadásokat Magyarországon, konkrétan segítette a az itteni onkológus szakmát, kollegáit, és a nyolc másik belgiumi magyar professzorral együtt javaslatokat tett a nehéz helyzetben lévő hazai egészségügy átfogó reformjára is. Az MTA 2001-ben külső tagjává választotta, és a szülőhaza magas állami kitüntetéssel is elismerte hozzájárulását. Más kérdés,, hogy a belgiumi professzorok javaslatait hiába küldték el öt magyar miniszternek is. „Egy sem válaszolt” – mondja csalódottan Frühling János, aki szomorúan látja, hogy, a magyar egészségügy helyzete két évtizede romlik. Az is bántja, hogy manapság Magyarországot Európában „egyfajta rosszfiúvá kiáltották ki”, rajta kívánnak példát statuálni„– miközben más, erősebb európai országok mulasztásai következmények nélkül maradnak.

Összetett pályafutását Frühling János sajátos öttusához hasonlítja: klinikai gyógyítás, tudományos kutatás, oktatás, orvosigazgatói majd orvoskamarai, akadémiai munka. A holokauszt Budapestről Brüsszelig, a királyi akadémia örökös főtitkári tisztségéig eljutott túlélője az ünnepélyes búcsúztatás után is, időnként benéz az akadémiák palotájába, de már ritkábban: hetvenöt évesen ezentúl több időt szentelhet családjának, feleségének, fiának, aki ismert nemzetközi ügyvéd és két unokájának. Pontosan úgy, ahogy előre megtervezte. Tudományos alapossággal, gyakorlatiasan, mint mindig. (MTI)