2012. 3. szám » Boksányi Nándor: Az első pofon

Boksányi Nándor: Az első pofon

 

 

„Az első pofon a legnagyobb, a többit lassan megszokod…”, mondja a dal, de ez nem igaz, én a többit sem tudom megszokni. A pofonok nagyságában persze vannak különbségek, de nekem egyformán fájnak.

Az első igazi pofont hétéves koromban kaptam az iskolában a szigorúnak, de igazságosnak tartott igazgatótól, Groska elvtárstól.

Isten volt ő az iskolában, annak ellenére, hogy a népi demokráciában elvileg mindenki egyenlő volt, de akkor, gyerekfejjel, ez az ellentmondás nem foglalkoztatott. Suttogva mertük kiejteni a nevét, és ha feltűnt a folyosó végén, a fal mellé lapulva mertünk csak menni, és sokáig féltünk hátranézni, hogy elment-e már. Mégis szerettük, mert szigorú volt ugyan, de igazságos, ahogy az egy istenhez illik.

Történt egyszer, hogy hárman fiúk, én és egy testvérpár (ikrek), útban hazafelé az iskolából, évődni kezdtünk egy osztálytársnőnkkel, aki mindhármunknak tetszett. Hétéves korban persze nem a ruháját dicsértük, vagy a szeme szépségét, ahogy illett volna, hanem lökdöstük, a haját cibáltuk, míg végül az egyik testvér lekapta a sapkáját, és feldobta egy fára. Nagyon elcsodálkoztunk, hogy a sapka fennmaradt, őszintén szólva erre nem számítottunk, mi csak udvarolni akartunk. Egy darabig tanácstalanul álltunk a fa körül, aztán vállat vonva hazamentünk; végül is nem történt nagyobb baj, a kislány sem pityeredett el, talán még tetszett is neki a vagányságunk.

A lány apja azonban másként látta a dolgokat (nyilván, hiszen neki kellett leszedni a sapkát a fáról), másnap megjelent az iskolában, és bepanaszolta a három csirkefogó rémtettét az igazgatónál. Lehívtak minket az irodába, leültettek a folyosón, és vártunk. A direktor először a lányt hallgatta ki, aki nem tudott a segítségére lenni, a játék hevében nem látta, ki vette le a sapkáját, még kevésbé, hogy ki dobta fel a fára. Ekkor jelentkezett a két testvér, hogy vallomást szeretnének tenni. Bementek az igazgatóhoz, én meg fellélegeztem, most már nem lehet baj. Nem kellett soká várnom, a testvérek hamar kijöttek, és leszegett fejjel gyorsan elsiettek. A többi már formaság, gondoltam, amikor behívtak az irodába, megálltam az igazgató előtt, és közben már a délutáni focicsatára gondoltam, amit az ikrekkel fogunk vívni a közeli játszótéren.

– Ki dobta fel a fára a sapkát? – jött a kérdés, és én nem egészen értettem, hiszen a testvérek már mindent tisztáztak, tehát némileg meglepődve válaszoltam, hogy nem én voltam. Ekkor kaptam a pofont, életem első pofonját, és nem tudom, mi volt a nagyobb, a fájdalmam, vagy a meglepetésem.

– Ne hazudj! – dörögte isten fölém tornyosulva –, újra kérdezem, ki dobta fel a fára a sapkát?

– Mondtam már, nem én voltam.

Durr, második pofon, és ismét a kérdés: – Ki dobta fel a fára a sapkát?

Nem értettem, de ekkor már némileg megfélemlítve, halkabban rebegtem, hogy: „Nem én voltam, igazgató bácsi”.

Menetrendszerűen érkezett a harmadik pofon, én pedig végképp nem értettem mi történik, és az igazságba vetett hitem kezdett megrendülni.

– Nem én voltam – motyogtam magam elé, de az igazgatónak tökéletes hallása volt, és már jött is a következő pofon (írnék fülest – taslit, maflást – a stílus változatosabbá tételéért, de az nem fejezné ki az ütés valóságos erejét, a nép egyszerű gyermeke valószínűleg csendőr apjától tanulta a fegyelmezést).

– Hazudsz, az ikrek megmondták, hogy te voltál, és ők ketten mondták ugyanazt, tehát biztosan az igazat mondták.

Ez logikus volt, legalábbis az igazgató elvtárs számára.

– Addig pofozlak, amíg be nem vallod –, folytatta Groska úr, akinél az igazság mindennél előbbre való volt.

Ezzel nem tudtam mit kezdeni, ez sok volt nekem. Gyerek voltam, de hülye nem, jobbnak láttam kapitulálni.

– Én voltam – mondtam, mire az igazgató mosolyogva megsimogatta a fejem.

– Na látod, nem is volt olyan nehéz, most menj vissza az osztályba, és többé ne csinálj ilyet.

Nem is csináltam, hasznos volt a lecke, végighazudtam a gyerekkoromat, egy életre megtanultam, hogy ha igazat mondok, azért pofon jár.