Weiss és Fekete kapcsolata gyakorlatilag akkor kezdődött, amikor megszülettek. Szüleik azonos házban laktak, a <<boldog békeidők>> szellemében néha még kedélyesen köszöntek is egymásnak, és amikor a két asszonyság egyszerre hozta világra gyermekét, valami barátság-féle is megindult a két család között. Aztán kitört a háború, nehéz idők jöttek, lett más gondjuk az embereknek.
Az öreg Weiss a század elején a környék közkedvelt zöldségese volt, a valaha jobb napokat látott Fekete-család feje pedig házmester. A háború után látszólag továbbra is békés harmóniában éltek egymás mellett, senki sem gondolta, hogy az ifjú házmester lelkében valójában ádáz viharok dúltak. Seprűjére támaszkodva órák hosszat nézegette az állandó sürgés-forgást a bolt körül, ahogy a <<zsidó>> buzgólkodik, és tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. – Nyüzsögj csak – gondolta magában, – jön még a kutyára dér. Erről a fenyegetésről valójában nem tudta mit jelent, de szerette ismételgetni, mert jól hangzott, és utálta a kutyákat is. Nem értette, hogyan barátkozhatott
valaha ezzel az uzsorással, de őszintén szólva azt sem tudta volna megmondani, hogy mi a baja vele. Mindegy, intézte el a dolgot magában, mindennek oka van, a kutyákkal sincs bajom. Ezalatt a gyerekek, akik még mentesek voltak minden faji előítélettől, rabló-pandúrt játszottak az udvaron, legfeljebb az volt fura, hogy mindig a kis Weiss volt a rabló, és a házmester fia a pandúr, de ez bizonyára véletlen volt.
Telt-múlt az idő, a gyerekek felcseperedtek, az öreg Weiss átadta a boltot a fiának, és az ifjabb Fekete is megörökölte apja seprűjét. A dolgok nem sokat változtak, a bolt a nehéz idők ellenére is jól ment – enni mindig kell -, Fekete pedig ugyanolyan lelkesen támaszkodott a seprűre, mint az
apja. A baj akkor kezdődött, amikor a házmester megnősült. A kis szolgálati lakás ugyanis szűknek bizonyult az ifjú pár számára, és a helyzet csak romlott, ahogy az unalmát evésbe fojtó házmesterné hízni kezdett. Az évek teltek-múltak, Feketéné csak terebélyesedett, és most már ketten méregették a szorgos boltost, akinek nemcsak szép üzlete volt, hanem tágas lakása is a harmadik emeleten.
– Mamlasz vagy, mindig is az voltál – szapulta élete párját az immár terjedelmes házmesterné, – már az apám is megmondta, hogy jobbat érdemeltem volna, de én nem hallgattam rá.
– Nagy kár – mondta volna a házmester, ha meri, de nem merte, így kizárólag búsan nézett maga elé.
Az asszony a választ évekkel később hallotta meg.
– Azért a végén mégiscsak jól jártál velem. Weiszék barátját, a Grün Ferit, deportálták a családjával együtt, a gyárát, meg a házát pedig elvették…
– Mit mondtál ? – kapta fel a fejét házmesterné.
– Igen, mert ha az ő felesége lennél, akkor most mint zsidó, te is barakkban laknál, és sírnál egy ilyen szép kis lakásért, mint a miénk.
Meg nem lennél ilyen kövér… – de ez utóbbit, természetesen, megint csak gondolta.
– Várj csak, az életben először talán mondtál valami hasznosat. A Weissék ugye szintén zsidók?
– Igen.
– Ugye nekik is van szép, nagy lakásuk?
– Igen, miért?
– De egy mihaszna alak vagy, hogy ez nem jutott eszedbe hamarabb. Most rögtön írsz egy névtelen levelet, hogy van itt egy pénzéhes zsidó, aki kihasználja a rászoruló szegény embereket…
– Várj, ezt nem értem, ő csak élelmiszert ad el.
– Igen, az emberek éhesek, enni akarnak, és ő ezt kihasználva cukrot, lisztet ad el nekik.
– Már értem, de miért pénzéhes?
– Miért, talán ingyen adja?
Így történt, hogy Feketéék feljelentették Weisséket, akiket aztán elvittek valahová, ahonnan egészségesen addig nem sokan jöttek vissza.
A házmester és felesége abbahagyhatta a seprést, boltosok lettek, és végre lett szép, nagy otthonuk, amiről mindig is álmodtak.