Fekete Béla, ex-házmester, elégedetten dőlt hátra a kényelmes karosszékben, amiben Weiss szokta esténként kipihenni az egész napos munka fáradalmait. Boldog volt, életében először, maradéktalanul, igazán boldog. A szűk házmester-lakás után ez a háromszobás polgári otthon valóságos palota volt, de nem ez tette boldoggá, hanem, hogy végre a felesége is elégedett volt. Ilyen még nem fordult elő, amióta összeházasodtak.
– Látod Béla, van igazság a földön. Nem volt normális, hogy az a zsidó ilyen jól éljen abból, amit lopott, míg az egyszerű, szegény munkásember megszakadt a munkában, és aztán lakhatott egy odúban.
– Mikor dolgoztál te életedben… ? – akarta kérdezni a házmester a feleségét, de aztán idejében észbe kapott. – Ne rontsuk el a napot felesleges kérdésekkel, élvezni akarom a pillanat örömét.
A pillanat reggelig tartott, Fekete arra ébredt, hogy felesége a hálószoba nagyszekrényének nyitott ajtaja előtt toporzékol dühében.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el – üvöltötte magából kikelve, – teli vannak pénzzel, és sajnálnak egy rendes méretű ruhát venni maguknak. Itt ez a sok rongy, és egy sincs, amiből ne spórolták volna ki az anyagot.
– Drágám, Weissné sovány volt, talán azért kicsik a ruhák – próbálta csitítani a férje.
– Te csak ne védd azt a fukar perszónát, könnyű neked, amikor a Weiss ruhái mind passzolnak rád.
Ebben volt igazság, Fekete tehát visszavonult, amúgy sem lett volna más választása. Ettől eltekintve azonban nem volt okuk panaszra, a boltot kiadták egy másik zsidónak, a talált családi ékszerek árából pedig bőven telt új ruhatárra. A rend helyreállt, ismét békesség költözött az otthonba, amikor durva, ünneprontó berregés hasított bele a levegőbe.
– Micsoda népség, ilyenkor zavarni az embert – gondolta a házmester, és úgy döntött, nem mozdul, majd megunják, de a csengetés egyre erőszakosabb lett, sőt már dörömböltek is.
– Nyisd ki zsidó, tudjuk, hogy itthon vagy, hiszen kijárási tilalom van ! – visította egy vékony hang kintről.
Fekete megdermedt, de amúgy sem gyors elméjének nem volt ideje reagálni, mert a következő pillanatban egy csizmás láb berúgta az ajtót, és négy bőrkabátos, géppisztolyos suhanc nyomult be az előszobába.
– Szóval bujkálsz, bibsi. Azt hiszed, megszökhetsz előlünk? De mi éberek vagyunk. Valaki bejelentette, hogy kifosztod az éhező embereket. Szerencse, hogy vannak ilyen becsületes polgárok, mint mi, most elbánunk veled!
– De én…
– Kuss, büdös zsidó, akkor szólj, ha kérdezlek ! Mi a neved ?
– Én…
– Mondtam, hogy kuss ! Mind ilyen szemtelenek, de most majd kiderül, hogy tudsz-e úszni.
Fekete fellélegzett, úgy tűnik, nem olyan nagy a baj. Ezek összekeverik a zsidóval, akit ő jelentett fel, de mivel engedély nélkül költözött be a lakásába, talán jobb, ha nem ellenkezik. Most elviszik valami fürdőbe, nyilván belökik majd a vízbe, hogy jót röhöghessenek rajta, emiatt nem fog itt hősködni. Vizes lesz a ruhája, nagy dolog, nem az övé. Ekkor nézett ki a felesége a szobából.
– Na nézzenek oda – kiáltott fel az egyik suhanc, – itt van a párja a jómadárnak. Micsoda kövér disznó, látszik, hogy jól megy nekik. Na gyere te is, Ica !
– Nem vagyok Ica – tiltakozott a házmesterné.
– Dehogynem, mangalica… – röhögtek kórusban a fegyveresek. Fekete is mosolygott magában, <<nem olyan rossz fiúk ezek, mindenesetre humoruk az van>>.
A kis menet megindult a Duna-part felé, hamar odaértek, nem volt messze. A srácok még mindig vihogtak, sehogy sem tudták abbahagyni.
– Mangalica, hahaha, mangalica, mindjárt megszakadok.
Mikor megérkeztek, a főnöknek kinéző szép szál legény közvetlen a partra állította az immár megszeppent házaspárt, és társaival néhány lépéssel hátrább léptek.
– Fegyvert vállhoz – hangzott a vezényszó, – ,célra tarts…, Mangalica…, esküszöm, ilyen jót már rég nevettem. Tudjátok mit? Ez a mangalica a ti szerencsemalacotok, na tűnjetek a szemem elől.
Feketééknek nem kellett kétszer mondani, nekiiramodtak a városnak, ahogy csak remegő lábaik bírták, meg sem álltak hazáig. A berúgott ajtónál a házmester tekintete a csengő melletti névtáblára tévedt : „Weisz”
– Holnap le kell cserélnem ezt is – gondolta magában, majd a feleségéhez fordult: – Ezentúl annyit eszel, amennyit akarsz!