2013. 1.szám » Dr. Benczúr Csaba: Az utazás

Dr. Benczúr Csaba: Az utazás

Benczúr Csaba 1973-ban született Kecskeméten. Jogi egyetemet végzett Szegeden. Szülővárosában él, az igazságszolgáltatásban dolgozik. Felmenői között tartja számon Benczúr Gyula festőművészt és Zilahy Lajos írót. Első regénye 2004-en jelent meg Auschwitz – ma címmel, melyet az egykori haláltáborban működő múzeumban látottak és a családjában addig elhallgatott érintettség inspiráltak. Következő regényében a délszláv háború legújabb kori népirtásait jelenítette meg. A Hol van az Isten? (Vukovártól Szarajevóig) című könyv erős érzelmeket váltott ki azokból, akik személyesen élték át a háború viszontagságait. Az Új, magyar horogkereszt regény a magyarországi neonáci mozgalmak működését, ideológiáját mutatja be tárgyszerű pontossággal. Az ordító nyúl címmel napvilágot látott mű a naturalizmus nyers erejét hívja segítségül, hogy egy gyerekszerelmen keresztül ábrázolja a nyolcvanas évek alföldi Magyarországának sajátos emberi viszonyait.

Benczúr Csaba ismertségre tett szert novellái (Ír tragédia, André története, Sertéscsülök Wallenberg módra), jogi tanulmányai, valamint a helyi lapokban megjelent publicisztikája révén is. A kecskeméti zsidók gettósításáról és deportálásáról szóló új regénye, a Hírös holokauszt várhatóan idén jelenik meg.

Dr. Benczúr Csaba:

Az utazás (regényrészlet)

Kecskemétről eredetileg 1944. június 25-én és 27-én indult volna egy-egy vonat 5421 emberrel. Egy szerelvényt negyvenhét, fehér vasúti jelekkel ellátott, számozott kocsiból állítanak össze, azonban az őrség kocsija nem kap számot. A huszonharmadik és az utolsó kocsi az őrségparancsnoké – a tizenkilenc fős csendőrőrségé. Bajuszos mozdonyvezető és a fiatal fűtősegéd bámészkodik a mozdonyban, közömbösen szemlélik a nem mindennapi szállítmányt, amelyről pontosan tudják: kikből tevődik össze. A szállítmányról nem készül névjegyzék. A vagonokat két-két darab lakatkulccsal, ugyanennyi harminc centis lánccal, megfelelő erősségű és hosszúságú zsineggel, kéregtáblával, egy-egy ivóvizes vödörrel, szennyvizes vödörrel látják el. Fejenként fél-fél kiló kenyér, és szerelvényenként kétszáz kiló főzőliszt, ezer kilogramm burgonya, ötven kiló szárazhüvelyes, ötnapi száraz élelem képezi az ellátmányt. A központi ukáz szerint „a táborokba való szállításoknál és az elszállításoknál általában az elv az, hogy az keresztényi szellemnek megfelelő, emberséges és humánus módon történjék.” Nem tudom, ebben az esetben miként jöhet szóba bármiféle keresztényi szellem.

A vagonokban vagonparancsnokokat neveznek ki, akik az életükkel felelnek a rendért, a szökések elkerüléséért. Helyi gyárvezető, ügyvéd, országgyűlési képviselő, művész kerül össze. „A láncokat és a lakatokat nem a németek, hanem mi, csendőrök tesszük az elhúzott ajtókra.” A szállítmány D. A. – Umsiedlerelnevezéssel indul Kassa felé, ahonnan Szlovákián át egy április végén aláírt államközi egyezmény alapján akadálytalanul halad Dél-Lengyelországba, Auschwitz felé. Az elkövetkező napokban, a lassú haladás és az összezártság közepette, az egyébként is rettenetes egészségi és mentális állapot miatt, több idős ember egyszerűen megbolondul, sokan pedig nem élik túl az utat.

Lenyűgöz saját pontosságunk, elborzaszt hidegségünk. Kőnél keményebbek és érzéketlenebbek vagyunk. Amikor kell, kegyetlenül lépünk föl velük szemben. Kezünk a pisztolytartón, a tölténytartón babrál. Két irdatlanul hosszú, valószínűleg napokig haladó vonatszerelvénybe zsúfoltuk Kecskemét és környéke zsidóságát. A zsidók egy része jól sejti, a lakosság igenis tud a deportálásról, mert elterjedt a hír, csak éppen senki sem tesz ellene semmit. De mit is tehetnének a fegyveres rendőrök és a szuronyos puskát viselő csendőrök ellen? Az állig felfegyverzett, szürke egyenruhás németek az Alsópályaudvaron várakoznak. Igaz, nincsenek túl sokan.

Utoljára kérdem: mégis mit, és legfőképpen miért lépne a társadalom bármit a kitaszítottak érdekében? A hatalom kétszínű birtoklói az embereket módszeresen meggyőzték a maguk igazáról. Ha valamit fokozatosan vezetnek be s visznek véghez, az nem is olyan feltűnő, nem annyira irritáló, mint egy máról holnapra kihirdetett statáriális intézkedés. A rádióműsorok hosszú évtizedek óta képmutató, hazafias beszédeket közvetítenek a képviselőházból, amiként árad a nacionalizmus az újságok honszerető cikkeiből is. Ellen lehet állni a hazug szóáradatnak az idegen hatalom gépfegyvereinek árnyékában? Mindenki a maga bőrét félti. Nekünk, magyaroknak a felelősségünk mégis közönyünkben mutatkozik meg. Hogy nem késleltettük szégyenteljes cselekedeteinket, aminek része vagyok. De miért késleltettük volna a végkifejletet, amikor a csendőrség boldog igyekezettel hajtja végre a kimódolt parancsot? Lám, itt és most beteljesedik a fajvédelem, tömeggyilkossággá aljasul a nemzeti gőg! Nem tudom, mit fogok mondani gyerekeimnek, unokáimnak, villan át rajtam – mialatt tarkómat veri a júniusi nap melege – ha rákérdeznek, hol voltam akkor. Talán azt fogom mondani, hogy a politikusokat terheli a teljes felelősség, akik ráuszítottak bennünket a zsidókra. Sírig őrzöm titkom, hogy engem se kellett nagyon biztatni. Persze, parancsot teljesítek? Itt vagyok, mindenben részt veszek. Akár én, akár bármelyik társam egyáltalán fölfogtuk, mit művelünk? Keresztre feszítettük őket! Az Úristen irgalmazzon elkárhozott lelkünknek! Kiváltképp a zsidóknak, a halál torkában!”

Erzsi halántéka izzadni kezd az olvasottaktól. Rövid időre abbahagyja az olvasást, és a szorosan mellé húzódott öccsére pillant. Dominik kisgyerekkoruk óta nem volt ilyen ragaszkodó hozzá. Másfél óra alatt fölértek Budapestre, és most már otthon vannak. Lerakták az úti holmit, és a kézirattal Erzsi ágyára telepedtek.

– Miként tudta magában tartani mindezt a nagypapa? – kérdi értetlenkedve a fiú. – Miért nem beszélt róla?

– Én inkább azt kérdem: Hogyan volt képes részt venni ebben a szörnyűségben? – néz rá döbbenten a lány. – Azt sem értem, miként tudták így átverni az embereket. Talán, mert – mint azt Lóri nagyapa írja – folyamatosan hazudtak nekik. Nem ismerték fel a ma már nyilvánvaló összefüggéseket. Azt hazudták, hogy a zsidók a társadalmi bajok okozói. Mindig kell egy bűnbak. Nem az igazi bűnöst, hanem bűnbakot kell találni, akin el lehet verni a port.

– De akkor ilyen bármikor megtörténhet másokkal is?

Erzsi kitágult szemmel nézi a fiút, s nem tud mit mondani neki. Válaszolhatná azt, hogy egyik embercsoportnak nem kell különbözőnek lennie a másiktól ahhoz, hogy kiközösítsék. A különbségtevés alapja simán annyi, hogy húzunk egy határt: te közénk, te hozzájuk tartozol. Ha nem jársz el a köreinkbe, előbb-utóbb gyanakvás kísér. Mi elutasítunk téged, s innen már csupán egy lépés a gyűlölet. A cselekvés alapja az ismeretek hiányára rakódó gyűlölet.

*

Az emberek sietve igyekeznek eleget tenni a mocskos szájjal ordítozó csendőrök kívánalmainak. Mindenki fegyelmezetten lép föl a vasúti kocsiba. Hetvenöten kerülnek egy-egy vagonba. Dróttal átszőtt, sűrű keresztráccsal ellátott, szűk ablakok vannak magasan a deszkafalak oldalába vágva. A zsidók a csomagjaikon kuporognak a padozaton. Weisz Lili magához húzza Danikát, szorosan átfogja vállát, hogy minél közelebb legyen anyjához. Paula, Izidor, a Neumann és a Klein rokonok szépen sorban ott csücsülnek mellettük. Zömmel idegenek vannak ott, akikhez azelőtt semmi közük nem volt, ám egymáshoz penderítette őket a balsors. A csendőrőrmester által belökdösött Löw kislány falfehér arccal, remegő szájjal szipog anyja mellett a sarokban. Hat év körüli fiúcskát hajítanak be hozzájuk. Kinek a fia-borja, senki sem tudja. A kis poronty vállal a padlóra zuhan, összetöri magát. Üvöltése elnyomja a peron zsivaját, s a bent letelepedők szöszmötölését. Két középkorú asszony magához vonja, koszos ruhakendővel törölgetik kövér könnyeit. Danika rémülten nézi, majd némán kérdő szemét anyjára veti, aki maga sem tud mit mondani erre a szörnyű brutalitásra. Még kevésbé tudja, mit hoz számukra a jövő.

Lili fáradt-dermedt szeme megtalálja a peronon ácsorgó Pálfalvai Murát Márton elkínzottságtól és lelki tusától karikás szemét, az idegenét, akiről nem tudja, mit gondoljon. Halvány fogalma sincs a férfi elpalástolt érzelmeiről, különösen arról az idegfeszítő lelki tusáról, amit a Téglagyártól az Alsópályaudvarig tartó úton átélt. Lili annyival van tisztában, hogy a rendőrtiszt valamiért visszaszerezte nagybátyja arany zsebóráját, némi elégtételt nyújtván neki és a méltatlankodva dörmögő, szelíd Izidornak, aki rövid imát rebeg el a Teremtőnek, hogy megvilágosította ennek a magyar embernek a lelkét, értelmét, és valami jót cselekedett. De ugyan mit nyom a latban az óra visszaszolgáltatása mindahhoz a borzasztó igazságtalansághoz képest, ami az utóbbi hetekben történt velük? Férjére, Weisz Izsákra sem gondol már, mert összeszorítja jéggé dermedt szívét az ismeretlenbe vivő utazás félelme.

A vonatajtó becsapódik. Mintha azt jelezné, Kecskemét történetében valami véglegesen, visszavonhatatlanul lezárul. Ihr gehört schon uns! (Most már a miénk vagytok!) – mondhatnák a németek, persze nem társalognak az „alantas fajjal”. Mért is volna bármiféle személyes kapcsolat a katonák és a szállítmány között. Gyűlöletüknek csupán tárgyai ezek az emberek, keresztülnéznek rajtuk. Jönnek utánuk mások, kiket a soron következő csendőrzónában ugyanúgy kipucolnak, mint itt. Azután ledarálják őket a halálgyárakban.

Marci elhátrál a vonattól, mint aki rémeket lát. Nekiütközik egy mögötte álló német katonának. Pardon – mormogja félig hátrafordulva, zavarodottan. A katona leolvassa a szájáról az elrebegett szót, helyet ad, – tiszteleg a magyar rendőrnek. Végletekig feszített idegekkel, őrülten felzaklatott lélekkel tántorog vissza a pályaudvar épületéhez. Letaglózza, amit a sínen lát: a fekete mozdony és szenes kocsi mögé kötött, lezárt szerelvények hosszú tömege. Bennük emberek. Weisz Lili.

Kipattintja az oldalán csüngő tokot, és kihúzza revolverét.

A szerelvény nagyot rántva elindul a vasúti pályán. A mozdonykémény sötétszürke füstöt okád, kihalványult karfiollá terebélyesedik. A peronon várakozók közül azok a kevesek, akik tudják, mi vár az utasokra, a krematórium füstjére gondolnak. Az elindulással az idős zsidók némelyike rémülten felkiált, erőtlen hangjuk belemosódik a kerekek zörgésébe. A Weisz családot fogva tartó kocsiban a kisfiú tovább ordít a fájdalomtól. Dolgukat úgy fogják végezni, hogy nők és férfiak felváltva pokrócokat tartanak. Rövidesen a várost övező gyönyörű rét mellett haladnak el, honnan virágok tízezrei tekintenek a szerelvények irányába. A gettóban hagyott Bundás kutya elkóborolt, és most panaszosan, magas fejhangon ugat a mezőn a vonat után.

Az állomásépület mögé hátráló Marci meghúzni készül a halántékához illesztett fegyver ravaszát. Egy pillanat volna, nem több. Szája torz alakban megnyílna, amint oldalvást heverne a porban. Vére bordón szivárogna elő a feje alól, tócsába gyűlne, és kisvártatva elszivárogna a lejtőn, ahol a kézikocsikat tolják föl a szélső vágányhoz. De nem történik meg.

– Méltóságos uram! – fölemelt hangom váratlanul éri őt. – Csak nincs valami baj?

Marci – mint akibe belecsap az áram – megrázkódik. Álomból ébresztem föl. Lassan szól, akárha a szája lebénulna.

– Alighanem minden… rendben…

Karja visszahanyatlik. Nemigen tudja eltüntetni szolgálati fegyverét, nehezen talál vissza a pisztolycső a tokba. Leforrázva, megszégyenülten kullog el a nagy park irányába, a város felé. Válla elkeskenyedik, amint karja tehetetlenül csüng görnyedt háta mellett. Többé nem az az ember, aki volt. Önmaga árnyéka. Ekkor látom utoljára.

A vonatszerelvény időközben elhagyja a vasútállomást, és elkanyarodik Kecskemét mellett, hogy soha többé ne hozza vissza utasait szecessziós palotái közé, barackpálinkás életterébe. Végállomás: a halál. A kecskeméti zsidók golgotája: Auschwitz.