2013. 1.szám » Gergely László: A titokzatos Del Medico Imre

Gergely László: A titokzatos Del Medico Imre

Az 1923-ban született Del Medico Imre középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, a háború utáni években közigazgatási, jogi és külkereskedelmi tanulmányokat folytatott, az ötvenes évek második felében másodszor is elvégezte a jogi egyetemet. Az első munkahelye a Külügyminisztérium volt, ahonnan sokadmagával 1948-ban elbocsátották. Számos vállalatnál alkalmazták ezt követően, majd a Szerzői Jogvédő Hivatalban és az 1983-as nyugdíjba vonulásáig a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjánál dolgozott. Több civil szervezetnél tevékenykedett a ’80-as, ’90-es években a Budapesti Városvédő Egyesülettől kezdve a Bajcsy-Zsilinszky Társaságon keresztül az Anyanyelvpártolók Szövetségéig. Tulajdonosa a Köztársasági Elnöki Aranyérmének, melyet Göncz Árpádtól vett át Felesége Bereczky Éva vegyészmérnök, két gyermekük született, Mihály és Gábor.

 

Gergely László:

A titokzatos Del Medico Imre

A száműzött levelező

 

Annyian szólaltak: meg, ráadásul nálamnál súlyosabb tényezők, hogy nem tartottam szükségesnek felemelni a telefont. A véleményem, persze, nagyon is megvan arról a parlamenti felszólalásról – szögezte le Del Medico Imre akkor, amikor az utóbbi idők sajnálatos aktualitásairól, illetve az elmaradó hozzászólásáról, leveleiről kérdeztük:. Az a bizonyos interpelláció a Házban, melyben a zsidók összeírását követelte a jobbikos képviselő úgy, hogy a kormányzati szereplők körében visszhangtalan maradt az uszítás, természetesen felbőszítette a régi idők újságolvasói körében különösen nagyra becsült szerzőt, 2012 legvégén nem fogott tollat, nem kapta fel a telefonkagylót.

Az éppen 90 éves, több mint 30 esztendeje nyugdíjas Del Medico Imre már nem olyan sajtóval találkozik, mint a ’80-as években, amikor a közlésvágyát nap mint nap kiszolgálhatta, írásait pedig hálával honorálta a lapok maihoz képest elképesztően népes olvasótábora. Az idős sajtólevelező száműzetése majdnem tökéletes. De csak majdnem. Visszafojtott indulatai nem sokkal a már emlegetett parlamenti interpelláció után mégis kiszakadtak belőle. Del Medico Imre a Klubrádió élő, egyenes adásában szólalt meg: a Bolgár György által vezetett, Dési János-féle műsorban. Itt hangzott el az az egypercese, amely kifogásolta, hogy a cigányokat állatoknak bélyegző magyar hírlapos jegyzetíró ügyészségi felmentést élvezhet.

Megszólalt tehát, tudatta hallgatóival, hogy szerinte miért is hibáztak a jogalkalmazók, aztán visszavonult zuglói magányába. Pedig talán nem így akarhatta ő maga, Del Medico Imre sem.

– A ’80-as évek elején, bár még 3 évig bejártam a munkahelyemre, nyugdíjba mentem – emlékezik vissza „kivonulásának” kezdeti időszakára. – Már benne voltunk az úgynevezett puha diktatúrában, végre érdekesek voltak az újságok, a közéletben viták sokra zajlott, melyekben úgy ahogy résztvevő is voltam: leggyakrabban a sajtónak küldött leveleimmel. Az a tíz év, mely a rendszerváltozásig eltelt, roppant élvezetes volt, szerettem eljárni előadásokra; szócsatákra például a Hazafias Népfrontba; sok mindent sokáig szinte csak ott lehetett szóvá tenni.

Az Életem című – az Egy magyar polgár vallomása alcímű – eddig egyetlen könyve 2006-ban született meg. A vékony füzetnyi visszaemlékezéssel Del Medico Imre egyebek között visszasétál a Belváros kei16s közepére. A Bécsi utcába, ahol az édesanyja tulajdonolta és vezette panzió családja lakása is volt egyben, s persze fiatalságának fontos, meghatározó „terepe” is. A tartósan bérelt szállodai szobák vendégserege a háború előtti, alatti, sőt a felszabadulás utáni éveket házhoz jövő történelemmé is tette – ennek a sürgés-forgásnak a krónikája éppen úgy megtalálható az Életemben, mint az olasz Del Medico névnek, családja eredetének a bemutatása. A família – amúgy a szerző dédapja származott el Olaszországból Magyarországra – a klasszikus pesti polgárság reprezentánsa volt, de panziója – 1937-ben nyílt meg – szinte a teljes keresztmetszetét mutatta az akkori társadalomnak. Megszállt a Bécsi utcai épületben Pacelli bíboros – aki később tizenkilenc éven át volt az Úr földi helytartója Xll. Pius néven –, de közvetlenül az ostrom után beköltözött oda a budapesti, éppen lakás nélkül maradt fővárosi elit megannyi tagja is.

A közigazgatást is, jogot is, a külügyi fogalmazóságot is tanuló Del Medico Imre – megpályázta és meg is nyerte a külügyminiszériumi felvételt 1946-ban – belekóstolt abba az államba, amelyik amolyan „áthozat” volt a háború előtti időkből, de napról-napra közelebb került ahhoz a történelmi váltáshoz, mely az ő esetében is 1948. január 26-án, a tárcánál elindított elbocsájtásokkal vette kezdetét. Belekóstolt az akkori sajtóba is, a ’48-ban még ifjú tisztviselő máig raktározza memóriájában – 2006 óta pedig könyvében is – személyes történelmének és az újságírásnak, a propagandának a különös házasságát. A Szabadság című napilapban a tisztogatásokat hithű szeretettel köszöntik, Del Medico Imre pedig idézi a – hogy-hogy nem 2013-ban „áthallásosnak” gondolható – szöveget: „a kirúgottak névsorát … ahogy olvassuk:, csupa idegen, majdnem kivétel nélkül német, angol, francia, olasz név. Szinte riasztó hatású.

De érthetővé teszi, hogy miért jutottunk abba a katasztrófába, amelynek romjait oly keservesen takarítjuk: most. A magyar külpolitikát olyanok szolgálták, akik nemcsak hogy büszkék voltak idegen származásukra, de annyira sem voltak hajlandók azonosítani magukat a magyarsággal, hogy idegen nevüket megváltoztatták volna. Csoda-e, hogy ezek kezén a magyar külpolitika magyarellenes, idegen célokat szolgált?” Ha még mindig aktív levelezője volna a sajtónak Del Medico Imre, akkor rögvest citálná a könyvéből a másik idézetet, hogy 2013-ban is kinyomtassák az újságok. Az akkori(!), 1948-as Magyar Nemzetben mintegy válaszként is a Szabadságnak ezt írták: „Mi ugyan találtunk meglehetősen hosszú listájában negyvenkét magyar és jó néhány egyéb – tehát nem német, angol, francia és olasz – idegen nevet is … de hát nem ez itt a lényeg. Hanem az, hogy veszélyes játék elölről kezdeni a fasiszta idők rossz emlékezetű módszerét: a névelemzést. Ezzel kezdődött 1920-ban is.

Hogy mivel végződött, arra visszagondolni valóban riasztó hatású.” Nos, ezt az idézetet hiába is küldte volna be Del Medico Imre a mai Magyar Nemzetnek, az a nyomdába biztosan nem jutott volna, legfeljebb a papírkosárba. Mindez találgatás persze, az azonban nem, hogya zuglói lakótelepi lakás négy fala között élni és botokra támaszkodva pár száz méteres „egészségügyi sétákra” kimerészkedni amolyan szellemi börtön lehet annak az embemek, aki a mai médiával már alig-alig kommunikálhat. Már megkérdezni sem könnyű: annak a valakinek, aki évtizedeken át rendszeresen, mondhatni kényszeresen megszóIította a környezetét – tíz és százezreket – írásaival, milyen a hallgatás, milyen a csönd világa?

– Lehetne, de nincs internetem, ráadásul nekem a sajtó ma is az a bizonyos régi, a papírra nyomtatott újság, amit kézbe veszek, amelyik fizikai értelemben is itt van előttem – mondja Del Medico Imre, aki nem ellensége az informatika eszközeivel folyó kommunikációnak, csak éppen tényként éli meg: az egyszerűen más.

– Ma is az az életelemem, hogy olvasom az újságot, megnézem a tévét, hallgatom a rádiót: ezekből tájékozódom, rajtuk: keresztül van kapcsolatom a világgal. Nem hiszem, hogy szegényebb lettem csak azért, mert nem használom a világhálót. Egy vidéken élő barátom rendszeresen küld nekem interneten talált cikkeket. Amennyiségtől képedek el, pedig gondolom, a töredékét postázza csak annak, amit talál a számítógépén. Nem lehet ideje könyveket olvasrii, jó filmeket megnézni …

A Szerzői Jogvédő Hivatal és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja az a két intézmény, ahol Del Medico Imre tartósan, hosszan és sosem túl fontos tisztségekben dolgozott. Az előbbi hivatalban ráadásul szó szerint lakott is. A forradalom után történt, hogy két állami vállalat háborúzott egymással, a közösen használt épületük helyiségeiért mentek ölre, s hogya másik véletlenül se győzhessen, az egyik – a jogvédő hivatal – inkább lakássá minősíttetett át szobákat, és beköltöztette dolgozóját családostul, csakhogy abszolút birtokon belül maradhasson. A Del Medico família ekkor folytathatta ott, ahol a ’40-es évek végén abbahagyta: lakás minőségű lakásban élhetett ismét, nem is messze az egykori, Bécsi utcai panziótól, a Deák Ferenc utca 15. számú ház legtetején.

A mai, zuglói otthonából jószerivel ki sem mozduló jogász ismét láthatná egykori otthonát és irodáját, bizony nem szokásos leveleinek egyikét írná meg, hanem -legkevesebb – terjedelmes episztolát vetne papírra, adna postára: a Csipak Acquistions Vagyonkezelő ZRt., Csipak Péterrel az élen az utolsó szögig átalakította, némi képzavarral, a saját képére formálta az épületet.

Az Életem szerzője e művében voltaképpen minden különösebb súlyozás nélkül felsorol dolgokat, eseményeket. A panziójuktól – és így lakásuktól – megfosztott Del Medico családnak a belváros megannyi öreg utcájának megannyi öreg házában jutott jobb-rosszabb albérleti szoba, mindegyik otthonban a kor stílusának megfelelően a szó szoros értelemben tömegek éltek, ám az Egy magyar polgár vallomása ezen a csaknem egy évtizeden át tartó életélményen – elvégre az akkori időkben ez volt természetes – átsiklik: .fogyasztották”, de nem minősítették ők sem azt a cudar világot. Ugyancsak felsorolás, amikor Del Medico Imre beszámol a cégeiről. A külügyi tára után, de még a Szerzői Jogvédő Hivatal előtt, mi mást is tehetett, mint azt, amit akkoriban egy polgár tehetett: vándorolt, megélhetést keresett. Nem is a szerző, hanem életrajzának olvasója kezdi el akarva-akaratlan számolni, hogy hány intézményben kapott milyen rendű és rangú íróasztalt a jogi egyetemet kétszer – másodjára estin – elvégző tisztviselő. Del Medico Imre könyvében szinte át is ugrik olyan cégnéven, mint az Italbolt Nemzeti Vállalat. Persze leírja a maga „természetességénél” fogva, hogy ez a munkaadója, ahová szintén a maga természetességénél fogva protekcióval került be, arra teremtődött, hogy átvegye az államosított söntéseket, ivókat, talponállókat. A három leltározó alkalmazott egyike Del Medico Imre volt, aki a visszaemlékezésében a kollégája történetét tartotta a sajátjánál is érdekesebbnek: ennek az embemek a felesége Rákosi földijeként írt munkáért könyörgő levelet a „nagyembemek”, sikerrel, könyvelő, leltározó lett ő is az Italbolt Nemzeti Vállalatnál. A Del Medico könyv mai olvasójának a szeme itt azonban egy szón – a nemzetin – akad meg, hiszen groteszk módon éppen napjainkban bír megint különös tartalommal bír ez a fogalom. – Nem tesz jót ennek a jelzőnek, a nemzetinek, ha úgy használják, mint az ötvenes években – szögezi le a mind a két érát „belülről” ismerő, akkor is, most is „mai polgár” Del Medico Imre. Túlzás volt akkoriban is, hogy nemzetinek neveztek mindent, amit államosítottak, sőt az államosítók nevezték magukat nemzetinek. És ma? Nem ugyanez megy végbe? Az ’50-es években a kommunisták csinálták a nemzeti vállalatokat, ma meg a jobboldal …

A nyolcvanas évek elejétől kezdve másfél évtizeden át levelek ezreit író – és publikáló – Del Medico Imre neve ma is fogalom, dacára annak, hogy már léteznek olyan aktív korosztályok, amilyenek nem lehettek olvasói, fogyasztói a „sajtólevelező” kritikáinak, hozzászólásainak, pontosításainak, emlékezéseinek. A sajtólevél – funkciója is, de a szerzője, Del Medico Imre maga is – más, több volt, mint a nép „hangja” az újságban. – Mindezt szinte elmulasztottam volna, ha nem megyek idejekorán, azaz 60 évesen nyugdíjba – emlékezik vissza .munkájára” minden idők legismertebb sajtólevelezője. A kommunista éra utolsó tíz éve nagyon szép korszak volt, legfőképp azért, mert abban mindenki – még az MSZMP-sek sokasága is – egyetértett, hogy a rendszert le kell építeni. Nyugodt időszaknak is nevezhetjük azokat esztendőket, abban az értelemben mindenképpen, hogy nem ellenségek álltak szemben egymással – minden oldalról átépíteni, sőt likvidálni akarták a fennálló társadalmi berendezkedést.

A balhék is akkor jöttek, amikor már minden érdekelt a saját elgondolását akarta érvényesíteni, ami a-demokráciának nem kellemes, de elengedhetetlen velejárója. A másfél évtizednyi boldogságos időszak után megjött a mai, a csenddel egyet jelentő korszak, ahol a sajtó eszközei éppen úgy megváltoztak, mint a tartalma: a szerzőknek, még akkor is, ha leveleket írnak csak, előbb el kell dönteniük, mely táborhoz tartóznak, hová iratkoznak be – végleg. Del Medico Imre ebben már nem vesz részt, két-három hét is eltelik úgy, hogy nem vesz tollat a kezébe.

A közhelyes kérdés mégsem maradhat el: a következő könyvére gondol-e? – Az életemet dióhéjban megírtam az Életemben – mondja az elvitathatatlan igazságot Del Medico Imre. „Felmérte”, s nem is titkolja, különös kortörténet is az ezernyi levele, kötetbe szerkesztve legalább annyi mondanivalót és üzenetet kínálna a gyűjtemény, mint akkor, amikor annak darabjait különböző szerkesztőségeknek címezve postára adta. Részben otthon, dossziék sokaságában, részben a Fővárosi Levéltárban megtalálható gyakorlatilag minden írásának másolata, „csak” feldolgozni, kötetbe rendezni, s persze kiadni kellene.- Szívesen csinálnám, hiszen valóban vannak érdekes levelek, olyanok, amilyenek máig nem vesztették el aktualitásukat, de egy ilyen munkára, könyvre, kötetre ma kiadó nem akad, a saját finanszírozás érdekében lottózni pedig eddig még nem sikerült kellő eredménnyel – zárja a kört Del Medico Imre.

Így aztán csöndben, s bizony nem – éppen nem – páholyból nézi a világot. Pedig… A szabadkőművesség – pedig akarta – Del Medico Imrének történelmi okokból nem adatott meg. Mert azt mondja: „Az emberi együttélést illetően a római jog hármas alapelvét vallom: boneste vivere, neminem leadere, suum cuiqus tribuere vagyis becsületesen élni, senkinek sem ártani, megadni mindenkinek azt, ami megilleti.”

Erről szól ma is a Del Medico Imre-sztori.