Képes lapok a múltból
Németország haladó zsidó újságírói 1837-ben úgy fogalmazták meg a zsidóságot, mint az egész emberiség miniatűrképét, amely azt ábrázolja, hogyan küszködik fel az ember a „nyers” civilizálatlan állapotból a szabad polgári társadalom magasabb fokára. Deutsch Gábor 2010-ben megjelent könyve alapvetően a zsidó polgárságról szól. Pontosabban a vidéki zsidó polgárság sorsáról. Az események helyszíne 25 különböző magyar település, némely epizód történése napjainkig tart.
A szerző mindhárom zsidó vallási irányzat – a neológia, az ortodoxia és a status quo – képviselőit szólaltatta meg, de ábrázolásában ezek a formációk átjárhatók. Így volt ez Makón (Makó – A neológok című epizódban), de Nyíregyházán sem lehetett másként (Nyíregyháza-Szombathely-Várpalota). És erről az átjárhatóságról nyilatkozott Herczog László az Újpalota című írás oldalairól.
A nyíregyházi epizódban, amelynek főhőse Mojse Moskovits. Ebben Bernstein Béla főrabbi a dróse írását tanítja. Szerinte a dróséval szembeni elvárás a hagyomány szigorú betartása és a haladás elősegítése. Ez az előírás akár a teljes zsidó tudományra is vonatkozhat. És ez alkotja a neológia és az ortodoxia közös platformját. Ha Deutsch könyve csak ezt az egyetlen témát tárgyalná, már ez is elég volna. De a neológia és az ortodoxia közötti kapcsolatokon kívül a könyv sok más kérdést is felvet.
A „Képes lapok a múltból” mikrotörténeti írás, amely a zsidó kultúratudomány sajátos terméke. A Hágárország-Magyarország című bevezető egyrészt kissé tágítja a többi történet helyi keretét, másrészt világosan mutatja, hogy Deutsch Gábor műve Kohn Sámuel történetírási hagyományát folytatja.
A települések között a hászidok lakta városka ugyancsak megtalálható. Például Hajdúnánás vagy Makó. A hászid irodalom népies nyelvi formája kétségtelenül hatással volt a második világháború utáni zsidó nemzedékek ízlésformálására: egyesek idegenkedtek (idegenkednek ma is) a stílus hangsúlyozott népiességétől, másokat éppen ez az egyszerűség vonzott. Deutsch Gábor az utóbbiakhoz tartozik. Elbeszéléseinek formája a népies vallási ideákra épülő hászid legendák hangulatát idézi, de nem utánozza.
Bizonyításul összehasonlítottam egy kis hászid mozaikot Deutsch Gábor szóban forgó könyvének egyik „leghászidosabb” elbeszélésével. A Zsidó Újság 1937. november 19-i számában megjelent Berdichevi legenda vázlata. Meghal rabbi Chanojch forrón szeretett, Sára nevű leánya. A hászid szerző szimbolikus nyelvi kifejezésével élve: „a lélek elhagyta a fiatal testet, s felszállt a mennyek magasságába.” Ki más fordulhatott volna a Teremtőhöz kegyelemért, ha nem egy cádik? A közelben lakott is egy cádik, akit mélyen érintett a tragikus történet. Rabbi Ichok kitartóan imádkozott, de úgy érezte, hogy az angyalok aznap bezárták előtte az ég kapuját. Ám a Mindenható egyszer csak megmásította elhatározását. Az égből megszólalt egy hang: „Az én fiam, Lévi Jichok, legyőzött engem.” Nos, ilyen egy hászid elbeszélés.
Deutschnál a Munkács-Csap A rebbe, a rabbi és a rosekol című epizód talán a „leghászidosabb”. A történet egy tyúk és egy már szinte klisészerű konfliktus körül forog. Ugyan ki ne tudná, hogy egy rabbi és egy rosekol között gyakori a vita?
Deutsch történetében, amelyet Mose Kraustól, a „hetedhét ország kántorától” hallott, a főszereplő a vehemens csapi elnök és a szerény-csendes, de nagy tudású helyi rabbi volt. A harmadik főszereplő az igazságos Chájim Elozor Sapira, a híres munkácsevi rebe. Abból, hogy a tyúkot említettem, a zsidó vallásban jártas olvasó sejtheti, hogy az alapkérdés itt a kívülálló számára banálisnak tűnő „tréfli, vagy nem tréfli” dilemma. A történetet nem mesélem el. Olvassák csak el Deutsch könyvét, és ekkor meg is értik, hogy az epizód egyrészt távol áll a hászid misztikától, mert ugyanis a talmudikus bölcsességen alapuló zsidó magatartási normákról szól, másrészt, hogy a tyúk-kérdés se nem banális, se nem nevetséges! Természetesen, a vallási előírásokat mindenki saját szabad akarata szerint tartja be, de tény, hogy a kásrut a zsidó vallás egzisztenciális része.
Ezt tanítja Deutsch elbeszélése, amelyben a szerző a talmudikus-rabbinikus judaizmus szószólójaként, de egyben a jó magyar-neológ tradíció hordozójaként lép fel. Szégyellni valónk nincs, hiszen ezt a tradíciót gondozta Löw Lipót és Löw Immanuel, akit Deutsch sem hagyhatott ki könyvéből. Szeged – Löwök a börtönben című epizód oldalain idézte Scheiber Sándor (ugyancsak nagyszerű tradens) szavait: „A halál felé menetelő mártír hívek hosszú sorában, jaj, hogy köztük kellett lennie Isten oroszlánjának, Löw Immánuelnek is.” Hát, ennél a résznél nekem összeszorult a szívem…
A Makóról szóló kis epizód neológ címet visel ugyan, de éppen ebben a részben állapíthattam meg, hogy a neológok – minden racionalitásuk mellett – igen fogékonyak a misztikára. Az epizód hőse Pollák Sándor és családja, de szerepel benne dr. Kecskeméti Ármin is, az ismert tudós rabbi, aki Makó főrabbija volt akkoriban. Minden nagy embernek is vannak kevésbé szimpatikus vonásai, Kecskeméti Ármin, például, „hölgyekkel nem nagyon társalgott.” Ebből azt olvastam ki, hogy Kecskeméti Ármin, sajnos, kételkedett a nők szellemi képességeiben.
Pollák Sándor a főrabbi kedvenc tanítványa volt, de nemcsak tőle tanult. Úgy alakult az élete, hogy írnokként Prof. Dr. Arthur Weiss mellé került. Tőle hallott a haszidizmusról és a kabbaláról, és nagy hevesen nekiesett a kabbalistikus irodalomnak. Sándor vallási miszticizmusa a vele együtt dolgozó ortodoxokat sem ijesztette el. Vorhand Mose, Makó ortodox rabbija azt mondta, hogy Sándort ugyan nem ortodoxnak nevelték, de „a szíve vallásos és tiszta volt.” Sándor zsidó valláshoz való hűsége az élete során csak erősödött. Volt ebben a hősiességben valami a híres rabbi Akivától, akitől, ugye, a misztika sem állt olyan messze!
És milyen a jó zsidó nő? Olyan, például, mint Pollák Zsuzsa a Dés – A tudós örökségéből: a jó asszony. Vallásos családból származik, azonnal segít tálalni, ha anyósa a szobába lép; pontosan tudja a kóser edények rendjét stb. Az igaz zsidó nő olyan hűséges, mint Magda a Hajdúnánásból, aki mindvégig kitartott férje mellett, vagy a makói zsidó háziasszony, aki a ház körülményeit is személyesen ellenőrizte. De azért akadt olyan nő is, aki valamelyest egyénileg is érvényesülhetett: Dénes Csöpi – Dénes György professzor mellett – elsősorban férje munkatársa lehetett, de ráadásként személyesen vehetett részt a barlangfeltárásokban (Orosháza – Egy csoda nem lett volna elég).
Kapuvári Abelesz Lea a Dunaszerdahely – Kapuvár – Londonból egy tipikus zsidó filantróp nő (gondoljunk csak Bischitz Johannára!). Aranka a Hajdúböszörményből ugyancsak mindenkinek segített, akinek csak tudott. A zsidó nő segítségnyújtását a rabbik egyetlen megengedhető nyilvános tevékenységnek tartották, amit a nők főleg a közösségi és a központi nőegyletekben űzhettek. És, persze, ott vannak azok a nők is, akiket a zsidó vallás ugyan nem tartott teljes értékűnek ahhoz, hogy minjan tagja legyen, de a nácik ugyanúgy vagonírozták és hurcolták meg őket, mint a zsidó férfiakat.
A szerző még sok más témát is jár körül ebben a könyvben: például a magyarországi zsidók cionizmushoz való ambivalens viszonyulását. Ezt Deutsch egyetlen félmondattal találóan ábrázolta: „[…] bár az alapító Herzl Tivadar Budapesten született, a cionizmust igen sokan ellenezték.”(Tokaj – A tokaji pszichológus, amelynek főhőse Engländer Tibor). De sokan a cionizmus miatt börtönbe kerültek, sőt életüket vesztették: „Üldözték őket, mint kommunistákat, aztán a háború után, mint a nacionalistákat” – mesélt Deutsch a Nyírbátor – Elsők közül az utolsó című epizódban a Hásomér hácáir zsidó ifjúsági szervezet tagjairól.
Lehetne még elemezni a könyv specifikus nyelvét, amely leginkább a pesti zsidó értelmiség 20. század 30-as éveinek finomkodó, de kellemesen gazdag „dialektusára” emlékeztet. A téma sok, de még több a gondolat és egyéni emlék, amelyet Deutsch műve felelevenít.
A végén visszatérek a Hajdúnánás – A csendből szőtt ember című epizódhoz, amelynek alapmotívuma különösen ráillik magára a szerzőre. Ezt úgy fogalmaznám meg, mint a zsidósághoz való ragaszkodást és az egyéni felelősség vállalását. Az utóbbi nemcsak pusztán a makacsság, hanem az a tudat, hogy „ha nem csinálom, miattam bukik az egész zsidóság.”
A zsidó értékek őrzésére mindenki kapott felhatalmazást, de van, aki ezt sohasem felejti el. Deutsch Gábor első könyve Virág, Szár, Gyökér 1999-ben jelent meg és azóta „rohan,” hogy teljesítse a feladatát. Kertésznek nevezte magát az első könyvében, aki gondosan és nagy tudással ápolja a zsidó gyökereket és visszaidézi a nagyszülők és a dédszülők szellemét.
Ez a feladat „a sorsához tartozik.”