Én, bizony, most meg nem indokolom, hogy azidőben miért szerettem volna, hogy ne csak az irodalomból, no meg a zsidó viccekből próbáljam meg kitalálni, milyen is lehet egy eleven rabbi, hanem igyekeztem módot találni a személyes találkozásra. Ezt a kívánságomat Brasch Zoli barátom teljesítette, aki alorvos volt akkor a Rókus kórház proszektúráján, és az elmúlásból kaptam tőle leckéket. Neki, nagyrészt szívességi alapokon, magánbetegei is voltak.
Nagy divat volt akkoriban az azóta csődöt mondott strofantin kúra. Egy ilyen injekciózás kapcsán vitt magával Zoli Kohlmann Nátánhoz a Vasvári Pál utcába. Hát ha nem tudom, hogy kihez megyünk; meg nem mondom, kivel találkoztam. Kohlmann Nátán vékonycsontú, kedves szobatudós benyomását keltette. Idős úriember, álla hegyén gondosan ápolt ősz szakállal.
Kezelés közben, talán kicsit a kedvemért is, eljátszottak egy kicsike civódást.
– Brasch úr, maga áldott rossz zsidó – monda szemrehányón Kohlmann Nátán.
– Téved rabbi, én kifejezetten jó zsidó vagyok.
Ezután váratlan fordulat következett, Kohlmann Nátán felszólított, hogy kövessük. Kinyitotta az egyik szobaajtót, és ott álltunk a zsinagóga belsejében, pontosabban annak egy kis belső erkélyén, ahonnét betekintve láthattuk a tágas belső teret, a szertartások színhelyét és minden rekvizitumát. A látvány lenyűgöző volt. Közben a rabbi azt panaszolta, hogy a háborús károkat még mindig nem sikerült maradéktalanul helyrehozni.
A következő találkozás nagyon személyes és jókedvű volt. Abban a Dessewffy utcai lakásban három nő élt együtt. Olgika, a legidősebb, aki karján viselte az Auschwitzban kapott számot. A háború végeztével elvette őt feleségül a munkaszolgálatból hazatért és özvegyen maradt zsidó Ferenc Jóska. Olgika, az újpesti üzletasszony, nagyvonalúan lakásán fogadta új férje és szintén özvegyen maradt asszonylányát és leányukat is. Aztán, amikor Ferenc Józsi a közösen vitt üzlet államosítását nem tudta túlélni, az így kialakult csonka család azért együtt maradt, és így költözött be a terézvárosi Dessewffy utcai lakásba.
Én pedig az időközben nagylánnyá cseperedett unoka miatt voltam szorgos látogató a három hölgy lakásában, ahol gyakran maceszgombócos libalevessel kínáltak. Aztán jött egy peszáh-ünnep, és erősen hiányozni kezdett a családból az a zsidó férfiú, aki méltóképpen levezényelhetné az ünnepi vacsorát. Zoli barátomat próbáltam rászedni, de kiderült, hogy igaza lehetett Kohlmann rabbinak, mert Zoli attól tartva, hogy belesül a bonyolult imákba, nem vállalta, hogy az előírt rendben levezesse az asztal körüli szertartást. És a csődhelyzetben mentőötlettel állt elő baráti társaságunk harmadik tagja, Szilvási Lajos. Volt a szerkesztőségében egy nyugdíjas korú külső munkatárs, Bráyer Henrik bácsi. Lajos elárulta, hogy az öregúr rabbiszemináriumot végzett, és ha szépen megkérjük, alighanem elvállalja, hogy levezeti a széder estet.
Így is lett. Négyen mentünk a Dessewffy utcai széder vacsorára. Amikor elhelyezkedtünk, Olgika elővett két bőrkötéses kis könyvet. Az ikrek egyikében héberül, a másikban magyarul lehetett megtalálni a zsidó családi szokások és imák leírását. Henrik bácsi kapta a héber nyelvűt, Lajos kaparintotta magához a másikat. Nem minden előzmény nélkül jött a szent vacsorára, mert időről-időre felrikkantott:
– Mindjárt inni fogunk.
A szertartás három alkalommal ad módot bor fogyasztására, és ezt nagyjából be is tartottuk.
Divatos műfaj volt akkoriban a kisregény, vagy a tágasabban előadott elbeszélés. Én egy ilyen méretű dolgozatban próbáltam számot adni arról, hogyan él, miként őrzi emlékeit a megfogyatkozott zsidóság a Kádár korszakban.