(Részlet a szerző megrendítő tanulmányából)
Az 1942. évi XIV. tc. szövegében kimondták, hogy a „munkaszolgálat sem magyar emberhez, sem keresztény gondolkodásban felnőtt fiatalokhoz nem méltó”, s a zsidók, vagy a törvényileg zsidónak minősült személyek honvédelmi kötelezettségüknek kisegítő szolgálat teljesítésében tesznek eleget. A munkaszolgálatosok egyenruha helyett kötelezően sárga vagy fehér karszalagot hordtak, a továbbiakban a szolgálathoz sapkarózsa nélküli honvéd sapkát és bakancsot, valamint ún. dögcédulát kaptak.
Az elsőként kiküldött 17 000 munkaszolgálatos sorsára nagyban kihatott, hogy a századaikhoz őrzésre, a szüntelen robot felügyeletére kirendelt őrséget, az ún. keretet még az indulás előtt kíméletlen bánásmódra szólították fel. A folytatás – kevés kivétel is volt – nem maradt el. A keret tagjai az ostoba előítéletekkel, zsidóellenes propagandával fertőzött korábbi kisegzisztenciák a munkaszolgálatosok felett szinte korlátlan hatalomhoz jutottak.
Voltak, akik aknákat telepítettek vagy szedtek. Előfordult, hogy a robbanótesteket puszta kézzel kellett felszedniük vagy szuronnyal kellett kitapogatniuk. Nemeskéri Kiss Miklós tartalékos zászlós Tim előtt látta az aknazár zsidó munkásszázadok általi felszedését. „Érteni kell hozzá, persze, nem értették. Átlag minden huszadik felrobbant, és pár zsidó ottmaradt. Szörnyű beijedt képük volt” (…) Ezzel az aknaszedéssel mindenesetre kettős célt értünk el: egyrészt fogyott a zsidó, másrészt magyar utászok életét mentettük meg. A németek maguk is sokszor irigykedve mondták, hogy erre bizony ők nem gondoltak.! Ebben mi jobban jártunk el.”
A 2. magyar hadsereg a Don melletti hídfőcsatákban 26 000 – 27 000 főt vesztett. 1942. október elsejéig a munkaszolgálatosok vesztesége alacsonyabb volt, hat százalékuk esett ki. A doni áttörésig 1796 halott, 236 eltűnt és 46 fogságba esett munkaszolgálatosról vannak adatok. Jány Gusztáv vezérezredes, a a 2. hadsereg parancsnoka szeptember 24-én a Honvéd Vezérkar Főnökétől a soros műszaki munkák és a védelem érdekében annyi zsidó munkásszázadot kért a Donhoz, „amennyit csak ki tudunk állítani”. Szabó Péter hadtörténész kutatásai szerint a kiegészítések és pótlások következtében 1942. késő őszén a 2. hadseregnél és a megszálló erőknél szolgálatot teljesítő tábori munkásszázadokban a zsidó munkaszolgálatosok száma 28 000 – 30 000-et tett ki.
A harcoló csapatoknak a műszaki munkák hiányai, a védőállások kiépítésének „a munkaszolgálatosok dolgaként” való kezelése, silány elvégzése 1942 telén ütött vissza. 1943 január derekán a szovjet offenzívakor hozzájárult a felszerelési hiányoktól sújtott harcoló csapatok – folyamatosan növekvő – kiszolgáltatottságához, nagyarányú veszteségeihez, a pergőtűzben és a gyötrelmes visszavonulásban való védtelenséghez. Hátsó védvonalak kiépítésére sem anyag, sem elegendő idő nem állt rendelkezésre. Ez a hiányosság a védvonal csekély mélysége mellett a tragikus veszteség egyik eleme volt.
A Don menti hadműveleti területre kiküldött munkaszolgálatosokat a honvédek elrendelt felváltása nem érintette. Csákányos, lapátos seregük 39 000 főről, a kellő felszerelés hiánya , a sokszor embertelen bánásmód, a németek kegyetlenkedése, az ellátatlan sebesülések miatt, gyorsan csökkent. Márkus László továbbszolgáló századosnak , a 22. gyalogezred parancsnokának 1942. december végi jelentésében olvasható, hogy „a zsidó kisegítő munkaszolgálatosok erőállapota egyenesen siralmas. (…) A halálozás napirenden volt, úgy, hogy körülbelül 200 fő halálozott el testi leromlás (végelgyengülés) következtében.”
A január 13-án indult szovjet offenzíva és a visszavonulás körükben is nagy veszteségekkel járt. Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka látta a súlyos fagyásokat, a mindennapi szenvedést. „Ruha alig van rajtuk, és a lábbeli is rettenetes állapotban van. A honvédségtől nem kapnak ruhapótlást. (…) Így nem lehet 15-20 fokos hidegben komoly munkát követelni tőlük. Tiszta emberkínzás, ami itten folyik, inkább fel kellene robbantani őket, vagy agyonlőni, mint így lassan kínozni.” Tudott arról, hogy a munkaszolgálatosok hozzátartozói küldtek ki ruhapótlást, de „azok úgy látszik, a kiegészítő lazasága miatt, sohasem érkeznek ide ki.”
Történelmi távlatból is megdöbbentő, hogy az értékes munkára képes és kész zsidó honfitársainkat olyan tevékenységre kárhoztatták, amelyhez alig vagy nem értettek. Aztán valamennyire elsajátították, ám éhező, leromlott, fagyott kezű – lábú emberroncsként sokszor képtelenek voltak a megfelelő teljesítmény és minőség elérésére. 1943 első két hónapjában a tábori munkaszolgálatosok 21 000 főnyi veszteséget szenvedtek el. Túlnyomó többségüket az eltűntek közé sorolták.
A vereséget szenvedett hadsereg újjászervezésére Jány vezérezredes 1943 január 24-én drámai hangú hadseregparancsot adott ki. A magyar egységek menekülése, gyors visszavonulása közben azt észlelte, „hogy a zsidó munkaszázadok zárkózottan és rendben meneteltek, míg az ún. csapatlegénység szétszóródott.” A rend további helyreállításáért elrendelte, hogy a nemzetiségiekből munkásszázadokat kell alakítani, a századokkal szállítást, a harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkát kell végeztetni. Fel kell használni a fagyásos embereket is. Az utakat takarítsák, és a hótól mentesítsék az egyes községek között.
Négy évtizede Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című kötetében, késői siratóként idézte fel az ún. „harctéri segédszolgálatot”. A munkásszázadok helyzetét „katonailag képtelennek és példátlannak” minősítette. „Megbízhatatlannak minősített férfiakat fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de felelős és bizalmi jellegű műszaki munkát végezzenek: nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg szempontjából ostobaság is. Ha ugyanis ezek az emberek valóban megbízhatatlanok, nem szabad rájuk felelős munkát bízni; ha viszont ilyen munka az első vonalban rájuk bízható, nem megbízhatatlanok.”
Nemeskürty határozottan leszögezte a korábbi évtizedekben elhallgatott, szinte ködbe veszett tényt, hogy „a magyar zsidóság a honvédség 1848-as hősi megszületése óta vérrel írta be nevét a magyar honvédség történetébe. Tisztelettel emlékeztetett az első világháború zsidó katonáira és tisztjeire, „akik arany és ezüst vitézségi érmekkel tértek vissza a frontról.” A magyarországi zsidóüldözések törvényesítését , a munkaszolgálat – helyenként gyilkos – gyakorlatát elítélve szigorú katonai-szakmai tényként kezelte , mivel „ a hadsereg ezzel az ostoba meghatározással rengeteg kiváló szakembert vesztett. „ A lényegre mutatott, mikor megállapította, hogy a munkaszolgálatban „ rettenetes megaláztatás volt az állandó megkülönböztetettség, emberi és katonai mivoltukból való kirekesztettségük tudata.”
A tábori munkaszolgálat számos neves, származása miatt kiküldött értelmiségi életét követelte. Mérhetetlen nyomorúságban, „valahol Oroszországban”vesztette ezrek között életét Bálint György, Benczés Tibor publicista, Berkó Sándor költő, Csánk Holler Endre, Donáth György újságíró, Földes Ferenc, Rejtő Jenő, Salamon Ernő, Szirtes Andor publicista.
A honvédség teremtett kivételeket is. Sorukban kiemelkedő helyet foglal el Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akinél a hazafiság és a humanizmus sohasem került ellentmondásba. 1942 szeptemberében indult minisztersége idején határozottan fellépett a munkaszolgálatosokkal szemben tapasztalt atrocitások ellen. Az abszurd helyzetről írta: „A nagyobb harcok idején sok sebesült magyar azért nem juthatott idejekorán megfelelő ápoláshoz és orvosi segítséghez, azért kellett jelentéktelen sebesülésekből kifolyóan meghalnia, mert a szakképzett, kitűnő orvosok követ törtek, erdőt irtottak, gerendát hordtak, vasúti töltésen kubikoltak – vagy aknát szedtek messze a vonalak előtt.” A szélsőjobboldali sajtó által zsidóbérencnek bélyegzett miniszter sokat tett az önkényeskedések ellen. Személyes fellépéssel, rendeletekkel kísérelte meg felszámolni a muszosok gyötrését és gyorsított elhalálozását. (Megjegyezzük, hogy e téren a honvédvezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc is többször kudarcot vallott.)
A szélsőjobboldal nyomására Nagy Vilmos kilenc havi lemondásra kényszerült. Az üldözöttek védelmében kifejtett emberségéért 1965-ben – az első magyarok között – Jeruzsálemben a Világ Népeinek Igaza címmel tüntették ki. Emléke előtt máig tisztelettel adózunk.
Többen voltak, – mint Ukrajnában Király Béla vezérkari százados – akik a munkaszolgálatos század számára emberi körülményeket teremtettek, gondoskodtak az élelmezésről, a betegekről, a megfelelő szállításról. Nem feledhető a 43. számú gyalogsági zászlóalj tisztikarában Szabó Imre őrnagy bátor, segítő magatartása, a Nagybányán állomásozó Reviczky Imre alezredes, parancsnoksága alatt Gombay Jenő főtőrzsőrmester ezreket segítő, igen kockázatos, atrocitásoktól megmentő akciósorozata, majd 1944-ben Ozoray Imre ny. ezredesnek, Horváth Kálmán századosnak a 7. honvéd hadtest munkaszolgálatos előadójának, a nemes magyar családokból származó Thassy Jenő és Görgey Guidó főhadnagy csoportos embermentése. Valamennyien erkölcsös magyar hazafiak voltak, akik jogosan nyerték el a Világ Népeinek Igazai címet.
A hősi halált halt, fogságba esett vagy megsebesült honvédek és munkaszolgálatosok száma megközelítőleg 120 000 főre tehető.
A kisegítő munkaszolgálatban halálra hajszolt, sokszor jeltelen gödrökbe elkapart honfitársaink áldozata és vesztesége, családjaik fájdalma az égbe kiált. Hét évtized után is figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden megnyilvánulása ellen.