2013. 2. szám » Bárdos Pál: A vasaló

Bárdos Pál: A vasaló

(Részlet a regényből)

Ismét tehervonat. Se állomás, se pályaudvar, még csak rendező pályaudvar sincs. Töltésen áll a vonat a nyílt pályán. Az ukránok kergetnek bennünket. Emelgetik a botot, de csak ijesztgetnek, nem ütnek. Nincs miért. Mindenki igyekszik fölfelé a rézsűn.

Ez már a harmadik marhavagon, van benne tapasztalatunk. Az első utólag kirándulásnak tűnik, a makói újvárosi állomásról Újszegedig, hát mi az? Nem távolság. Bár a felszállásnál a csendőrök agyba-főbe verték a lemaradókat, s néhány békebeli lélek háborgott a bánásmódon, de mi volt az a későbbihez képest? Bezárt ajtók napokon át, a kis ablakon alig jött levegő, se étel, se ital, míg döcögtünk, álldogáltunk s rettegve vártuk a találatot a körülöttünk dübörgő légitámadásban.

Nyílt az ajtó, a csendőrök eltűntek, és gulyáságyú gőzölgött a sín mellett, körülötte vöröskeresztes karszalaggal nők, halomba rakott csajkák, s víz, végre víz! Megengedték, hogy leszálljunk, pisilhettünk a töltésoldalban, s mikor továbbindultunk, jóllakva és megzavart szívvel, nem lakatolták ránk az ajtót. A találgatás: tehát valami munka. Enni adtak. Nem vizet, reményt ittunk a csajkából. S akármilyen rémületes helyen, de történtek biztató dolgok is. Fürdés, fertőtlenítés, röntgenvizsgálat.

Most meg újra vonat. Ismét marhavagonok. Nevetni kell, ha egymásra nézünk. A ruháink rongyok. Amit megkímélt a marhavagon, tönkretette a fertőtlenítés. Amíg a táborban rettegtünk, észre se vettük. Most, hogy továbbvisznek bennünket Strasshofból, és ebből normális viszonyokra, emberi munkahelyre lehet következtetni – már persze annak, aki született optimista –, feltűnik, hogy a hajdan fehér ing sárga, a nadrág szára rövid, a cipő összeszáradt. Anyám húzogatja a blúza ujját, az egyik olyan hosszú, mint volt, a másik összement és háromnegyedes. Hogy nézek ki. Mondja magának. Nagymama, aki mellette aprózza, hallja ezt, és rászól.

– Hagyjad, Bözsikém, ki tudja, mi az idei lágerdivat.

Igyekeznék fölfelé a töltésoldalon: megtanultam már, milyen nagy érték, ha a teherkocsi parányi ablaka alatt fogok helyet magamnak. Bevág a menetszél. Hanem családom van, s nem könnyű velük az élet. Az öregeimnek meredek a töltésoldal. Nagymama liheg, és úgy tesz, mintha az ura miatt lassítana.

– Nem neked való ez, Samu – mondja. Miért – morog nagyapám – kinek való?

Anyu rángatja Öcsit. Öcsi már csak ilyen. Kiskora óta húzatja magát. Minden helyváltoztatás megijeszti. Rémülten kérdezgeti: „Hová, hová?” Otthon anyu mondott neki valamit. Olyat nem mondhatott anyánk, hogy mondjuk doktorhoz. Mert akkor egész úton rángathatta, s ha már szégyellte a dolgot a járókelők előtt, hát fölvette. Ilyen nagyfiú, nem ég le a bőr a képedről, anyádnak kell cipelni. Ha otthon húzatta magát, itt mit várhatunk tőle? Ha kérdezi: hová? Mit lehet válaszolni? Ahová visznek? Legszívesebben belerúgnék a testvérembe, mikor nyavalyog. Elképzelem néha, hogy seggbe rúgom. Valójában nagymama jelenlétében erről szó sem lehet. Te bántod a gyengét, a kisebbet? Egy világ omlott össze bennem. Ha nem akarom, hogy nagymamában összeomoljon a világ, elviselem a testvérem nyűglődését. Csak hát anyukának…egyik kezével Öcsit húzza felfelé. Másik kezével nagyapát támogatja. Harmadik kezével nagymamát segíti. A negyedikkel integet, ne rohanjak előre, ne veszítsük el egymást. Valamelyik kezével csomagot cipel.

Végre fönn a vagonban. Nem vagyunk szardíniák, le lehet ülni. Nagymama azonnal a szaros padlóra ül. Nagyapámnak mozog a szája, este van, sötétedik, le tudom olvasni, mit mond. Káromkodik. Hang nélkül. Nagyanyám előtt nem tanácsos. Két dologban könyörtelen a nagymamám. Egyik a nyelvtan, másik a csúnya szavak. Ha megfontoljuk, mi megy be a szánkba, szokta mondani, mikért nem gondoljuk meg, mi jön ki belőle? Nagyapámból viszont olykor kitör a hajdani huszár, és, bár tart a feleségétől, cifrán elereszti az adta teremtettét. Úgy beszélsz, Samu, mint egy bakakáplár, mondja ilyenkor nagymama, bár nem tudja pontosan, mi a baka és mi a káplár. Mi tudjuk nagyapámmal, hisz sokat beszélgetünk képes albumokat böngészve Doberdóról, Isonzóról, az első világháborús ütközetekről, seregbeli reglamáról, a huszárok különleges „hátra arc!”-áról, alaki kiképzésről, harcászatról, rangokról, rangjelzésekről, térképismeretről és tábori tarackokról. Annyit nagymama is tud, hogy nagyapát lebakázni és lekáplározni sértés. Lefokozás. Ezért csak rendkívüli alkalommal tesz ilyet. Például ha az öreg, elfeledkezve magáról, káromkodik. Nagyapám kerüli a bajt. Hang nélkül mond véleményt a németekről.

Los, los! Kiabálják valahol. És davaj, davaj! Csattognak a vagonajtók. Sötétség. Már-már megkérdezem anyutól: hová visznek? Időben lakatot teszek a számra. Rándul a vonat. Arra gondolok, mi még hagyján. Hisz nagymama kicsi, de szívós. Nagyapának lila az ajka – ez valamiért nagy baj, de huszár volt, kemény ember. Én már nagyfiú… velem semmi gond. Anyukánk fáradhatatlan. Bíztat bennünket: ne féljetek, míg engem láttok. Egyedül öcsémmel nehéz megértetni, mi a helyzet, de ő már csak ilyen, biztosan azért, mert koraszülött. Mások bezzeg. Nyomorékok. Öregek. Kisbaba a mamája karján. Vak, akit vezetni kell. Féllábű hadirokkant. Nem, nem, gondolom. Mi a szerencsések közé tartozunk… Leülök, a fáradtságtól észre se veszem, hogy elnyúlok az ürülékes padlón, és már alszom is.

Félig-meddig felébredek arra, hogy rándul és megáll a vonat. Félálomban szállok le róla. Hosszú, sárga kőkerítés, állapítom meg a sötétben. Se végét, se hosszát nem látom. Hetipiaci nyüzsgés. Teherautók jönnek üresen, és mennek el emberekkel rakottan. Leragad a szemem az álmosságtól, tántorgok. Szédülök. Lehuppanok a sárga kerítés tövébe. Tovább alszom, míg körülöttem nyüzsög az embervásár. Jönnek-mennek mindenféle csizmás, bőrkabátos, vadászkalapos alakok; egyesekre ráböknek, hogy másszon a traktor vontatta pótkocsi platójára vagy a lovas kocsiba.

– Az erősebbeket viszik, munkára – mondja nagyapa.

Feszegetem a szempillámat, nyíljon már ki.

– Gondold meg, Samu – mondja nagymama –, hová jelentkezel. Te szívbeteg ember vagy, Samu.

Az jó – mondja anyám. – Ha munka. Ha csak dolgozni. Ne féljetek, gyerekek. Ha csak dolgozni kell. Itt a munkakönyvem. Beszélj velük, anyu! Mondd meg nekik, itt van egy nagyon jó varrónő. Velem a munkakönyvem. Minden iratomat eltépték, de ezt eldugtam. Látjátok?

Nem láttam, félig ébren a sötétben, de anyám egyre ismételgette.

– A munkakönyvem. A munkakönyvem. Szóljál nekik, anyus! Két jól képzett varrónő, akik elvállalnak mindent.

Ürül körülöttünk a tér, egyre kevesebben vagyunk.

– Samu, megkéred őket? – kérdi nagymama. Nagyapám fölnevet.

– Kérni? Ezektől?

Dúdolni kezd. A fülembe énekel.

– Olyan nincs. Nem is volt. Nem is lesz a sifonérban.

– Mégiscsak te vagy a férfi – ravaszkodik nagymama. Sóhajt, és mert tudja, nagyapám képtelen megalázkodni, odamegy a legközelebbi teherautóhoz.

Meresztgetem a szemem, hogy fölébredjék, és lássam, mit tesz. Mond valamit az autóvezetőnek, de az csak kiköp a fülkéből. A túloldalon lekászálódik valaki, fantomszerű lény, fekete egyenruha a fekete éjszakában, s ahogy közelebb jön, látom, egyik zubbonyujja üresen lóg. Nagymama szaporán beszél neki, a katona egykedvűen hallgatja.

– Gestapós – súgja nagyapám. – Ez egy gestapós.

De hogy vették fel fél karral katonának? Nagyanyám mondja, mondja, a katona megunja, és int, szálljunk fel.

Gyertek, míg meg nem gondolja magát – kiáltja nagymama, és felmászunk a teherautó rakterébe.

A félkarú is visszaül a vezetőfülkébe. Elindulunk.

Furcsa autó, a vezetőfülke mögött magasodik a kipufogója, mint valami kémény. Sűrű füst pöfög belőle. Rándulunk, kanyargunk, nagymama rémülten kapaszkodik az oldallécbe, érdekes, mondja, azt hittem, az ilyen autó kényelmesebb. A kéményszerű valami okádja ránk a sűrű fekete füstöt, ahogy rohanunk. Legszívesebben tovább aludnék, de félek, hogy leesem. Anyám Öcsit dajkálja, szegényke nálam is mélyebben alszik.

– Ne féljetek, gyerekek! – mondja. – Nálam a munkakönyvem. Elhoztam a mesterlevelemet is. Mindent vállalok. Ne féljetek!

– Munkaerőt válogattak – mondja nagyapám. – Tehát munka.

– Ha csak dolgozni kell… – mondja anya.

– Munka – mondja nagyapa. – Az életet jelentheti. Ez biztos, Onka! Dolgozni fogunk. Hallod? Dolgozni!

– Adjunk hálát az Örökkévalónak – mondja nagyanyám.

– Nyugtával dicsérd a napot – mondja anyám. – Mindenesetre itt a munkakönyvem.

– Borzasztó, hogy nézek ki – mondja nagyapa. – Nem csodálom, hogy majdnem ott ragadtunk. Ez a nadrág. Semmi éle. Ez toprongy. Ahogy tisztességes helyre érünk, első dolgom lesz, hogy kivasalom.

– Ugyan, Samu! – mondja nagymama. – Mivel vasalnád?

Nagyapa elereszti az oldaldeszkát, hajlong, dülöngél a pirkadatban, ahogy rohanunk szemben a kelőm nappal. Kotorász a motyójában, és kiemel belőle egy vasalót.

– Ezzel, ni – mondja.

– Samu! Te elhoztad Makótól? Makótól idáig a vasalót?

– És milyen jól tettem! – kapkod támasz után a nagyapám. – Most van mivel kivasalni a nadrágomat. 

 

Bárdos Pál író1936. március 30-án született Makón. 1959-ben végzett a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-történelem szakán. 1972-ig az egyetem irodalomtörténeti tanszékén tanított. 1972-től a Magyar Rádió főmunkatársa, a Rádiószínház dramaturgja volt. Dramaturgként a Játékszín is foglalkoztatta. Számos regényt, drámát, hangjátékot írt, 21 kötete jelent meg.