Tudom, érzem és várom, életem véget ér.
Minden fehér.
De várom a lányom, szeretném, ha fogná a kezem.
Amíg várok, mindegy, hogy akarom vagy sem, gondolkodok. Jönnek az emlékek, pedig most már minek! Események, melyeken változtatni nem tudok. De töltöm az időt.
Amíg jön a lányom és megfogja a kezem.
Most is fehér körülöttem minden, az ágy, a lepedő, a párna, a takaró, a hálóingem. Még a testemet gondozók is fehérben vannak.
Tudom, hogy ez egy kórház és egy kórházi ágyban fekszem és várom a lányom, hogy fogja a kezem.
Emlékszem, jó régen volt, ötven valahány éve is talán, akkor is kórházi ágyon feküdtem, gyengén. Éreztem, az Élet nehezen dönti el, maradjon velem vagy elhagyjon és menjek az utamra „Valahová, máshová”.
Azt akkor, és most se tudom, van-e „Valahol máshol”. De hátha van? Igaz, hogy onnan még senki sem jött vissza, hogy elmondja, milyen is az a „Valahol, a máshol”?
Amikor jött a lányom és a vőm – akit a fiamnak is mondhatok és sokan annak is tartják.
A lányom, akkor, megfogta a kezem.
Éreztem az akaratát, az erejét, amely hullámokban hömpölygött felém, belém.
– Ugye, jobban vagy, Anyukám? – kérdezte.
Jobban lettem.
A lányom fogta a kezem.
Az Élet is döntött, a lányom és a vőm akarata előtt az Élet fejet hajtott, és velem maradt.
Most is várom a lányom, hogy fogja a kezem.
Az emlékeim, a gondolataim újra csak jelentkeznek. Nem időrendben. Emlékszem a gyermekkoromra. 1900-ban születtem, falun, parasztcsaládban. Az emlékeim, a gondolataim kitöltik az időt.
Amíg várom a lányom.
Első gyerek voltam. Utánam még jött tizenegy kistestvér. Tizenkét gyerekes család voltunk. De együtt, tizenketten, sohasem voltunk, mert többen – már csecsemő vagy kiskorunkban – meghaltak. Így csak öten maradtunk életben. A szegénység és a tuberkulózis vitte el őket. Szép emlékeim igazán csak hat éves koromból vannak. Akkor iskolás lettem. Jó tanuló voltam.
A Tanító úr, később, behívta az édesapámat és azt javasolta: – Ez a jófejű gyerek menjen tanítóképzőbe! – Az édesapám elutasította. Azt mondta: – Egy kisasszonyt nem nevelek, mit szólnának a többiek!
Így hát tanítónő nem lettem, de a falu boltjában felvettek mindenesnek.
Ezt a munkát szerettem. Tizenhárom éves koromban én vezettem a boltot. Annyi munkám volt, hogy sokszor haza sem tudtam menni és a boltban aludtam egy szalmazsákon. De még ez is jobb volt, mint a mezőn dolgozni.
Igazi nyugalomra azért nem emlékszem, mert kitört az első világháború. A férfiakat, szinte mindet, besorozták. Nekünk nőknek, asszonyoknak, lányoknak, nagyobb gyerekeknek kellett elvégezni a mezőgazdasági munkákat. Nőtt a szegénység, a gyász. A sok halott katona. Jöttek haza a hadirokkantak. Jöttek aztán hadifoglyok is a faluba. Mezőgazdasági munkára. Oroszok voltak. Mi nem tudtunk oroszul. Ők nem tudtak magyarul, csak pár szót:
– igen
– nem
– jó
– kérek
– köszönöm
– munka.
A boltba bejött egy daliás férfi. Nem falubeli, mert azokat mind ismertem. Köszönt és a pult elé állt. Tetszett nekem. Meg is kérdeztem: – Mi a kívánsága? – Csak nézett rám, majd nagy nehezen megszólalt:
– Kisasz’ony, fúrész!
Ebből már tudtam, hogy ez a dalia egy orosz hadifogoly. Nagyon tetszett nekem. Azt sem bántam, hogy orosz. Még férfi eddig így nem tetszett.
Próbáltam beszélni vele. Magamra mutattam és mondtam: – Mari! – Majd rámutattam és megkérdeztem: – És Te? – Egy-két oda-vissza mutogatás után megértette és válaszolt: – Andrej!
Még most is érzem bennem az akkor feltámadó vágyat – pedig lassan elhagy az erőm – hogy fogjon velem legalább kezet. De azt sem bántam volna, ha magához ölel.
Andrej volt az első férfi az életemben, akihez oda szerettem volna bújni. Andrej felé nyújtottam a kezem, de ő azt mondta: – Nem!
Később megtudtam, hogy a hadifoglyoknak szigorúan tilos magyar nőkkel bármiféle kapcsolatot teremteni. Ez a törvény, a törvényt be kellett tartani.
A lányom, remélem, hamarosan itt lesz, és fogja a kezem.
Az emlékeim folytatódnak. Legalább így nem üresen telik a várakozási időm.
Tizenhét évesen a városban gondozónői állást kínáltak. Édesapám elengedett. Én meg örültem, hogy elkerülök a faluból. Andrej nem vehetett feleségül, mert azt is tiltotta a törvény.
A városban jó helyre kerültem, kedves öregúr mellé. Sokat kellett tanulnom. A beteggondozásban volt már otthonról gyakorlatom, de a kóser konyha előírásait meg kellett tanulnom. Tanulni mindig szerettem, ezt is megtanultam.
Most pihenek és várok. Csak lenne már itt a lányom!
Talán az emlékeim is békén hagynak.
De nem hagynak.
Megint egy fehér ágyban vagyok. A spanyol járvány! Én is elkaptam. Az öregúrnál, a szobámban, egy fehér ágyban fekszem. Egy fehérruhás ápolónő ül mellettem – az öregúr fogadta fel, szeret engem, azt akarja, hogy meggyógyuljak.
Nem emlékszem, most sem tudom, hogy meddig, milyen beteg voltam.
A fehér ágyban tértem magamhoz. Hallottam, hogy valaki, biztosan az orvos, azt mondja az öregúrnak:
– Most már biztosan állíthatom, hogy túlesett a krízisen. Fel fog épülni, ne aggódjon, Kaan úr! A beteg erős szervezetének és persze a gondos ápolásnak köszönheti a felgyógyulását. És Önnek, Kaan úr, hogy itthon tartotta.
Ilyen fontos voltam az öregúrnak. Hálás is voltam. Elhatároztam, hogy felkelek a fehér ágyból és most már én gondozom az öregurat. Eltartott egy ideig, amíg megerősödtem, újra főzhettem és sétálhattam az öregúrral. Többnyire ő kérdezett, én meg csak beszéltem, meséltem a faluról, a családomról, még Andrejről is, akihez szívesen férjhez mentem volna. Az öregúr meg csak hallgatott engem, lehet, hogy közben el is bóbiskolt. Nagyon szerettem, majdnem úgy, mint az apámat. Vigyáztam rá, gondoztam a haláláig. Az öregúrnak volt három lánya. Az öregúrtól és a három lányától kaptam annyi pénzt, hogy gazdagnak érezhettem magam.
Elterjedt, hogy gazdag vagyok. Jöttek is a kérők. Andrej nem jelentkezett. Hírt azért kaptam, a nagybátyámtól, róla. Legutóbb úgy hallotta, hogy Andrej honosította magát. Jónevű ácsmester lett és megnősült.
Többet nem érdeklődtem utána. Egy házasember életét nem zavarhatom. Az egyik kérőm olyan kitartó volt, hogy eldöntöttem, hozzámegyek feleségül. Az édesapám ellenezte, hozományvadásznak tartotta. Az édesanyám rám bízta a döntést, de arra figyelmeztetett:
– Lányom, legyen mindig saját pénzed és csak te tudj róla!
Ezt soha nem felejtettem el és a lányomnak is megtanítottam, továbbadtam édesanyám bölcs intelmét.
Fáradt vagyok. Az emlékeim is fárasztanak. Várom a lányom.
A kérőm pincér volt. Mikor igent mondtam, azt kérte, vegyünk egy vendéglőt egy vidéki borvidéken. Nevezzük a vendéglőt Vörös Bikának. Volt annyi pénzem, hogy a kétharmadából megvettük a vendéglőt a vőlegényem nevére.
A megmaradt pénzem harmadáról nem beszéltem. Csak én tudtam róla.
Ahogy édesanyám tanította.
Az esküvőt is csak a vendéglő megvásárlása után tartottuk Egerben. Így akarta a vőlegényem.
Februárban esküdtünk. Hamar teherbe estem. A vendéglővel csak a férjem foglalkozott. Bíztam benne, ért hozzá, németül is beszél, pincér volna, jó családból való. A bizalmam túlzott volt, mert a férjem eldáridózta, elmulatozta az egész vendéglőt. Tönkrementünk. Decemberben már elhagytuk az egri vendéglőt, és Egerből Budapestre költöztünk. Lakást béreltünk.
A lányomat kórházban szültem meg. Mikor hazamentem a kórházból a lányommal, a lakásunkban idegenek laktak. A férjem sehol.
Kétségbe estem. Hova menjünk a lányommal? Mit csináljak?
A saját életemet eldobhatom, de mi lesz akkor a lányommal?!
Felkerestem az egyik falubeli barátnőmet. Befogadott bennünket. Vigasztalt:
– Majd csak kitalálunk valamit. A férjed egy csirkefogó, igaza volt az édesapádnak.
A férjem pár nap múlva ránk talált. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Meg fog változni – ígérte. Már szerzett is magának munkát az egyik nagynevű vendéglőben, de kauciót kell fizetnie. Adjak neki pénzt. – Adtam. – Milyen jó, hogy van saját pénzem!
A férjem megváltozik, dolgozni fog. Összeköltöztünk az édesanyjával, az anyja húgával és annak lányával, Annussal.
A lakbért én fizettem.
Csak jönne már a lányom!
Az emlékeimben megint egy fehér ágy jelenik meg. Sírok, zokogok. Mellettem a lányom picike, alig két éves. Érzem, hogy fél.
De én csak sírok, zokogok. Tehetetlen vagyok. Csak a saját szerencsétlen életem érdekel.
– Mi lesz velem? – A férjemet elbocsátották. Csalt vagy lopott?! És én még bíztam benne!
Váratlanul megjelent az öcsém, aki vasutas.
– Jókor jöttem? – mondta. – Édesapám küldött hozzátok.
– Érzem, Marival és a gyerekkel valami baj van. Menj fiam, nézd meg őket! – mondta apám.
– Így hát itt vagyok! Édesapámnak igaza volt. A férjed már megint mit csinált?! És a gyerekkel senki sem törődik?! Te sem?! Micsoda anya vagy? Öltözz fel! A gyereket én majd viszem. Elmegyünk!
Emlékszem, otthon, a fehér ágyban azon gondolkodtam, hogy az az Élet nem kell nekem. Ha az Élet nem megy el, akkor én megyek el és én hagyom itt az Életet. A lányommal nem törődtem. Lehet, hogy azt is elfelejtettem, hogy van?
Jó, hogy jött az öcsém és intézkedett. Lassan bennem is rendeződtek a gondolataim.
Már tudtam, hogy a saját fehér ágyamban vagyok. A férjem csalt vagy lopott és ezért elbocsátották. A magam lábára kell állnom, így nem élhetek, nem tudok élni.
Változtatnom kell. És van egy lányom. Róla is gondoskodnom kell. Az öcsém most segít, de ki segít tovább?!
Csak a szüleimre számíthatok, falun. Vittem a lányom és kértem őket, hogy segítsenek, vállalják a nevelését.
Az édesapám akkor már meglett korú parasztember volt.
Vállalta, vállalták a lányom nevelését. Édesapámnak azért volt egy kikötése.
– Vegyél lányom egy tehenet, mert a lányodnak szüksége van tejre.
Volt pénzem. Vettem egy tehenet, illetve az édesapám vett, mert ő értett az állatokhoz is. Okos parasztember volt.
Édesapám nem mondta, hogy neki volt igaza, rosszul választottam férjet.
Azért annyit mondott a maga szűkszavú, határozott módján:
– Mari, a gyereket vállaljuk, Te pedig menj, keress magadnak munkát,. és rendezd el, most már jól, az életed.
– Aratáskor azért gyere haza segíteni. Meg a lányodat is megnézheted. Édesanyám kézen fogta a lányomat és kivitte az udvarra.
– Nézd, kislányom. Milyen aranyosak a kiscsibék. Adunk nekik magot meg friss vizet. Segíts nekem! – hívta kedvesen a lányomat.
A lányom szaladt a kiscsibék után és azt kiabálta:
– Tessék megállni, tessék megállni!
A kiscsibék, persze, elfutottak. A lányom már csak a kiscsibékkel foglalkozott. Rólam elfelejtkezett.
– A lányod most már otthon érzi magát – mondta az édesapám. – Mi törődünk a lányoddal, Te pedig törődj magaddal!
Még nem adtam fel. Várom a lányom.
Hanyatt fekszem a fehér kórházi ágyon. Nem mozdulok, nem is tudok és nem is akarok, csak várok.
Fehérruhások mozognak, forognak körülöttem. Segíteni akarnak vagy csak arra várnak, hogy hagyjam elmenni az Életemet?
Az egyik fehérköpenyes, biztosan ápoló, vagy lehet, hogy az orvos, megsimogat és hallom, azt mondja: – Ez a vég!
– Nincs igaza, mert én még várom a lányom. Az akarat, a szeretet fáraszt. Tudom, már nincs sok időm.
Csak lenne már itt a lányom!
Valami történik körülöttem, a fehér ágy körül. Nem nyitom ki a szemem, nem is tudom, mégis látom, hogy itt van a lányom és az unokám is!
A fehérköpenyes, hallom, azt közli biztosan a lányommal:
– Beszélhetünk nyugodtan itt is az ágynál bármiről, mert az édesanyja már elszenderült örökre.
Az unokám ezt biztosan nem hallotta, mert szólt hozzám. Ő tudja, hogy még itt vagyok és nem Valahol.
– Mama! Gesztenyepürét hoztunk tejszínhabbal. Tudom, hogy szereted, kóstold meg!
A fehérköpenyes rászól az unokámra.
– Hagyd fiam, a nagyanyád már nincs itt, elment örökre.
Az unokám akkor – nem látom, de tudom –, megfogta a lányom kezét.
Örömre még van egy kis erőm. De jó, hogy itt van az unokám is. A lányom nincs egyedül, mert érzem, most is fél.
Látni nem látom, de érzem, hogy itt van a lányom és fogja a kezem.
Összeszedem utolsó erőm, megsimogatom a lányom kezét. Ebből tudja, hogy a fehérköpenyesnek nincs igaza, mert én még itt vagyok és mindent hallok.
Az erőm elhagy, végleg. Megnyugszom, mert itt van a lányom, és a lányom fogja a kezem.
Az unokám meg fogja a lányom kezét.
Most már pihenhetek, elmehetek. Valahová.