Ibi nénit Teitelbaum Jenő barátom révén, vagy neki köszönhetően ismertem meg. A barátomat viszont 1949-ben Debrecenben, a Deák téri Mini Kórházban; ott láttam először. Naponta járt beteg édesapjához.
Teitelbaum bácsi nagyon egyszerű ember volt, de példamutatóan becsületes. Az ilyesmi ritka madár mostanság.
Nem véletlen, hogy még Ménes János, a város akkori polgármestere is meglátogatta. Így Jenő, a helybeli Joint lelkiismeretes dolgozója, a kritikus időben éjjel-nappal mellette lehetett. Ugyanis az intézet gazdasági igazgatója, Goiten Emil – aki később a Rumbach zsinagóga aktív híveként és számos szombattartó bedolgozó munkát adója, mint a szövetkezet elnöke -, ágyat biztosított számára.
Amire számítottak, az bekövetkezett. A bácsit pénteken temették el; akkor nem mondhattak gyászbeszédet, de esztendő múltán a sírkőavatáson a dáján (az ortodox rabbi már eltávozott a városból) beszédében hangsúlyozta, nem mondható, hogy nagy tudós távozott el körünkből, de az igen, hogy „der erliche mens”, a vallási szabályokat pontosan betartó tisztességes ember ment el. Ezzel a megnevezéssel, illetve jelzővel még találkozni fogunk.
Egyelőre, Jenő barátomnál maradva, a gyászév elteltével nem látta értelmét, hogy a városban maradjon. Világtalan anyja – társai támogatásával – és mert csak Auschwitzig jutottak, tehát a birkenaui táborba már nem -, túlélte az elhurcolást. Visszatérve Debrecenben rövidesen elhunyt. És mert édesapját is elvesztette, immár soknak bizonyult a szomorú emlék, ezért a fővárosba költözött. Nevet is változtatott (de szívet nem), Tolnai Jenő lett, és a Tudományos Akadémia Pénzügyi Kutató Intézetében alkalmazták anyagbeszerzőként, postázóként, állandóan lótó-futó ügyintézőként. Sorolnám a főnökei nevét
Friss Istvántól Nyers Rezsőig (nincs összehasonlítás), megjegyezhetjük, hogy ezt a tisztes intézetet – a magyar közéletben – a politika parkoló pályaként használta. Adott esetben feljebb alig, de lejjebb gyorsan el lehetett jutni.
Jenő barátom megnősült, elvette Ibi néni húgát, Belluskát. Ki tudja miért, vagy talán sejtjük, de környezete Gusztikának hívta. Belluska édesanyját is ismertem. Szívesen kerestem fel őket, mert otthonuk a boldogság háza volt. Hihetetlenül vigyáztak egymásra és rajongásig szeretett fiukra, Gáborra, aki előbb iskolatársait, majd katona bajtársait mulatságos és ügyes paródiákkal szórakoztatta. Jelenleg operatőr – hol ennél, hol annál a kereskedelmi tévénél.
Mutassuk be Ibi – Izabella – és Belluska családját; hiszen róluk kell írnom.
Említettük, hogy egy szó még fontos lesz számunkra, ez pedig az erlich. Ibike és Belluska édesapját ugyanis Erlich Dezsőnek hívták. A Rákóczi téren laktak, boltjuk is ott volt. Az első gyerek Ibike, majd néhány év múlva Béluska jött a világra.
A gyerekek játszottak, fogócskáztak, a takarítónő bekészítette a mosóvizet egy dézsaszerű edénybe. Valamiért kiment a szobából. A hancúrozó gyerekek közül a kisfiú beleesett a forró vízbe. Hideg vízbe tették, akkor az volt a metódus; egy idő után ezt helytelenítették, kerülték, most forrázás esetén újra javasolják. Egy hétig szenvedett a gyerek, a végén elment.
Dezső bácsi a tragédiát nem tudta feldolgozni. Nincs már „kádiskám”. Az embernek egy kis vers jut az eszébe, amelyet Kányádi Sándor is feldolgozott. Emlékezetből idézve: Volt egyszer egy kis zsidó, egy kis zsidó. Meghalt a fiacskája, odalett a kádiskája, szomorú lett a kis zsidó, a kis zsidó. Fájdalmát fokozta, hogy bár született még egy gyermekük, de az kislány lett. Talán ezért lett Belluska, mert ez emlékeztette a szülőket a Béluskára, s ezért becézték Gusztikának, mert fiút kellett pótolnia.
Ibike – Izabella – a zsidó gimnáziumba járt. Majd a Kistex-nél helyezkedett el. Üzleti vonalon ismerkedett meg Halmos József gépészmérnökkel, aki egyetemre Németországban járt, mint ahogy a lánya, Mariann mondja, hála Teleki grófnak, aki nálunk a numerus klausust hamarabb vezette be, mint azt germánföldön. Igen jól megtanult németül, számos családdal barátkozott. Wágnerékkal is. A Wágner-fiút, katonaként, az SS-hez osztották be. Magyarországon teljesített szolgálatot.
Barátját menteni akarta; beöltöztette SS-egyenruhába. Ibi kérte, hogy segítsen, akin tud. Vidéken már megkezdődtek a deportálások. Több embert teherautóval hoztak Pestre. Amikor október 15-e után a fővárosban is elkezdődött a gettósítás és elhurcolás, a német parancsnokság közelében szintén elbújtattak üldözötteket. Mi lett a mi Wágnerünk sorsa? Megdöbbentő a történet! A frontra irányították, ahol egy bomba mind a két lábát leszakította. Titkok titkára nem tudjuk a magyarázatot. „Az elrejtett dolgok az Örökkévalóé” – mondja az Írás. Hazai példákat is sorolhatnánk, hogy akik életük kockáztatásával embereket mentettek meg, az égben bizonyára tisztelet övezi őket, és a hősök között az első sorban foglalnak helyet. A földön azonban száműzés, kitelepítés, börtön volt többük osztályrésze.
Sokaknak elismerés csak posztumusz jutott. Vagy feledés, olykor viták, becsmérlésekben lett osztályrészük. Neveket szándékosan nem írunk.
Jóska sem úszta meg szárazon. Hiszen látták SS-egyenruhában. Egy házaspár sietve fel is jelentette. Népbíróság elé citálták. Ezen intézmény felállítása indokolt volt, a gazságot meg kellett torolni. De a gyakorlatban a büntetést, számos esetben, vészbírósággá alacsonyították. Jóska sem érezte magát biztonságban, de a tanúk sokasága meggyőzte az ítélkezőket, így felmentették Jóskát. Ritkán fogadta taps a testület döntéseit, ezúttal azonban szűnni nem akart az ováció.
A Halmos házaspárnak a szabadság levegőjébe – bár boldogan lélegezték be – nem kevés porszem jutott. Egy éjszaka dörömbölésre ébredtek, orosz katonák álltak az ajtóban. Nem köszöntek, Jóska szemére kendőt kötöttek és egy kocsiban elvitték. Járták vele a várost vagy egy óra hosszat, hogy még véletlenül se sejtse: merre járt. Majd egy helyiségbe vezették, levették a kendőt. Volt ott valamilyen elektromos gép, azt kellett megjavítani.
– Nem javítom – mondta József. – Bár hálát érzek a felszabadítók iránt, de az erőszaknak nem engedelmeskedek. Ha kértek volna, meg is tettem volna. – A katonák talán nem így gondolták, de egy tiszt lépett be a szobába és szelíden szólt hozzá. Egy óra alatt megjavította a készüléket, a tiszt megköszönte; engedelmet kérve, maga kötötte be a szemét. (Nem tartozik rá, hogy hol járt, merre járt. Kocsival hazaszállították. Egy éjjel kopogtattak, csak úgy rezgett belé az ablak. Ibi és Jóska egymásra néztek: alighanem megint menni kell. Azonban az ajtóban a tiszt állt a katonáival. Jó estét kívánt és hozták a fizetséget. Marhahúst, talán egy egész állatból valót, egy dézsányi tejszínt, letették, meghajoltak és elmentek. Az egész utca fogyasztotta a finomságokat.
A gólya kétszer szállt a házukra, Juditot, akit mindenki csak Jutkának szólított, és Mariannt hozva. Jóska dolgozott az Akácfa utcai műhelyében. Találmányainak és újításainak se szeri, se száma. Például a légkondicionáló hazai alkalmazásához talált ki megoldásokat, és más modern berendezések honosításánál, valamint hazai gyártmányok külföldi hasznosításánál is segédkezett. Hívták nagy vállalatok. A megrendeléseket elfogadta, voltak üzemek, amelyek rendszeresen ellátták munkával, de függetlenségét végig megőrizte.
Az évek múltak, a kislányok – Jutka és Mariann – nagylányok lettek. Marian Franciaországba ment férjhez, Jutkát elvette egy kiváló és népszerű orvos, Major Tamás. Született egy lányuk és egy fiuk.
Dezső bácsi, szép öregségben, megtért őseihez. A mama lányával, Bella-Gusztikával és vejével, Jenő barátommal, a Hajós utcában éltek a sokadik emeleten, akkor még lift sem volt a házban. Gusztikáról annyit, hogy eredetileg varrónő volt a szakmája, de rövidesen egy ruházati ipari szövetkezet adminisztrációját látta el. Ibi aktivizálta magát a Rákóczi téri műhelyben, amelyet Dezső bácsi elhagyott; ruhaszalont nyitott. Nem konfekciót, hanem mesterkezű varrónők egyedi darabjait gyártották. Ha egy példányt eladott, Judit azonnal elküldte a honoráriumot az ügyes kézzel és fantáziával megáldott készítőnek.
A raktárhelyiséget Józsi műhelyének rendezték be, ahol találmányait, újításait megvalósíthatta. Jutkáék Budán laktak, a Rózsadomb lábánál. Judit részt vett a Wizo magyarországi megalapításában.
Titkoknak tudója lett. Németh Miklós miniszterelnöksége idején, a Szovjetunióból – Magyarországon át – tekintélyes számú hitsorsos vándorolt ki Izraelbe, Amerikába. Akkor Csepel környékén, titkos helyen húzták meg magukat. Egy autóbuszt, Ferihegyre tartva, mégiscsak felrobbantottak „ismeretlen” tettesek. A titkos helyet Jutka és orvos férje ismerték, igyekeztek a menekülőket minden szükséges dologgal ellátni vagy egészségügyi problémáikat megoldani. Egy délután Jutka szomszédai sikoltást hallottak, és segélykiáltást, aztán két csattanást. Tamás, vagy negyedórával később lépett otthonukba, valami ruhát látott a földön. Közelebb lépve megdöbbenve ismerte fel megölt feleségét. Két lövést kapott. Ki volt a tettes? Nem derült ki soha! Bejött a lakásba, tehát ismerős lehetett. Tárgyak, értékek nem tűntek el. A táskájában nem találtak a nyomozók pénzt; hogy egyáltalán volt-e benne vagy sem, senki nem tudja. Miért, miért? Sejteni talán lehet, de tudni nem.
– Meg kell bosszulni! – mondta Ibi. – Hogyan? – kérdezte Jámbor Tamás, a lesújtott férj. – Még aktívabbnak kell lenni – mondta Ibi. – Majd én lépek a helyébe, a menekültek továbbra is el lesznek látva! Hadd ne örülhessenek a tettesek, vagy a háttérben lévő tervezők.
Ibinek még két kalandban, rablásban volt része. Az emberek jók – gondolta Ibi, és ezt a véleményét nem változtatta meg. Legfeljebb halkan hozzátette: „kivételek a rosszak”. A magányos rabló, aki lakásukba férkőzött, elszaladt, amikor az ajtót rányitotta Ibi és rákiáltott. Aztán hárman jöttek. Felszólították Ibit, hogy hallgasson. Egy nehéz terítőt borítottak a fejére. A képeket profi módon vágták ki a keretből és minden mozgatható értéket elvittek a lakásból. Hogy kik voltak ezek a rossz fiúk, azt az alapos nyomozás sem derítette ki.
Ibi hű volt önmagához: bosszú kell! Fel kell mérni, mi az, ami szükséges a kórház betegeinek vagy a szociális otthon lakóinak. Például milyen berendezésre van szükségük? Megtudta, hogy faxot kívánnak venni. Megadta rá a fedezetet. Ibi, mint a család feje, gondoskodott az árvákról, az elhagyottakról. A jótékonykodást fokozta, amennyire csak tőle tellett. Eltávozott mellőle a férje, Jenő barátom is; ott is maradt egy félárva fiú. Töretlen akarata nem tört meg. Érdekes, úgy hozta a véletlen – ha van ilyen -, hogy Major Tamás lett a körzeti, vagy ahogy most mondják: a háziorvosunk. Aztán elment Ibi testvére, Bellus-Gusztika, teljes árva lett a fiú.
Ibi néni gondjai szaporodtak, de állta a sarat; tartotta magát az elveihez. Ő lett a család bölcse, tőle várták a tanácsot. Mikor veje nyugdíjba ment, a háziorvosa, a kollegája lett, H. Ágnes, akivel kiváló kapcsolatba került. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mi háziorvosunk Major Tamás ismerőse, D. Katalin lett, akit gyerekként, Debrecenben, többször láttam és édesapját is jól ismertem.) H. Ágnes ideadta nekem azt a beszédet, amellyel Ibi nénitől búcsúzott.
Miként lett ez a kapcsolat barátsággá? – írta levelében H. Ágnes. Édesanyja jut az eszébe: „Kislányom, a méz is maga nyalatja magát”- vagyis aki kedves, jól bánik veled, azzal muszáj neked is jónak, kedvesnek lenned. Jónak lenni egyszerű – vélte Ibi néni -, ha a környezet ezt nem tolerálja, annál inkább így kell tenni. Képes volt egy kellemetlen vizsgálat alatt megsimogatni a nővér kezét. Nem panaszkodott, nem nyafogott, nem tolakodott, a rászorultakat előre engedte. Fantasztikus erő volt benne, amelynek forrása a szeretet.
A doktornő megpróbálta rábeszélni, hogy írja le az életét, de ő ezt elhárította. Talán egyszer valaki csak megírja – gondolhatta. Bölcs tanácsokat tudott adni. Az egyik kontroll után elmentek moziba, színházba vagy „bűnöztek”, beültek egy kávéra valamelyik presszóba. Mindig átélte a pillanat nagyszerűségét. Jó volt vele lenni. Még a halála is felemelő volt. Lányát értesíteni tudta, Mariann jött is az első repülőgéppel; tiszta fejjel és szívvel tudott elköszönni tőle. Horatius fogalmazta meg: „NON OMNIS MORIAR” – nem halunk meg egészen. Az orvos úgy érzi, Ibi néni sem.
Nemcsak az emléke maradt itt, hanem a példája is, a cselekedetei, az eredményei.
Bizonyára lesznek a hátrahagyottak közül, akik követni fogják. Van még, akin segíteni kell. A „bosszú” tehát folytatható.