Soha nem olvastam még ennyire zaklatott, helyenként patetikusan szubjektív, szinte már magántermészetű ténykönyvet, mint Ari Shavité. Mégsem merném megtagadni tőle sem a valósághűség erényét, sem pedig az elismerést a szerző által „Izrael állapotnak” nevezett, eseményekből és tényekből, riportokból és interjúkból összeálló történelmi freskó hitelessége okán.
Azt is megkockáztatom, hogy a Hazám, az ígéret földje (My Promised Land) a legjobb Izrael-irodalom a háromszoros Pulitzer-díjas amerikai Thomas L. Friedman Beiruttól Jeruzsálemig című feledhetetlen riportja óta.
Végül a bulvárirodalom feletti szférában olyan könyvre sem emlékszem, mely megjelenése előtt ekkora kóvedben részesült volna. Az ilyesmi mindig gyanakvásra és kotnyeleskedésre ingerli a műbírálót, de ez esetben hibátlanul szerkesztett, megnyerően érvelő, s ami még fontosabb, a vélekedések mellett minden esetben ellenőrizhető adatokkal, eseményekkel, fontos tanúkkal megtámasztott ténykönyv született a modern Izraelről.
A hely és a kor szelleme olyan erővel lüktet mind a tizenhét fejezetben (mindegyik az Izrael-történet egy-egy meghatározó eseménye körül kering), hogy hiába a hangsúlyozottan szubjektív megközelítés, a személyes élmények mind a szerző, mind az olvasó oldalán érvényüket vesztik. Az olvasónak nincs is már „saját szeme”, amellyel a cionizmus száz évének eseményeit megítélhetné. Nagyjából a harmadik fejezet után fejet hajt egy nagy mesélő előtt, és elhiszi neki, hogy Izraelben semmi nem egészen olyan és semmi nem egészen úgy történt, ahogy eddig látta, hallotta, olvasta vagy képzelte. Magam is kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a kurta néhány nap, melyet 1991-ben Tel-Avivban és Jeruzsálemben töltöttem, semmiféle ítéletalkotásra nem jogosít. Talán mert Shavit könyvét elolvasván éreztem meg először a narancsligetek és az olívaerdők illatát, a Hebrón-völgy kőbányájában megtartott Jasha Heifetz-koncert hangulatát. És legkevésbé a huszadik századi kelet-történetnek azt a tömény, vérgőzös, rettegéssel vegyes vakmerőséggel teli epizódját ismertem, melyet Shavit a zsidó nép újkori honfoglalásaként ír le ebben az első könyvében.
Bármely oldalról közelíted, átgondolt, patikamérlegen kiegyensúlyozott, majdnem tökéletes szellemi építményt látsz. Még az sem számít, hogy folyton vitára ingerel. Shavit számára például a modern izraeli történelem súlypontja nem Izrael állam kikiáltása, nem is az 1967-es lehengerlő, arabokat szégyenítő hadjárat, hanem a tragikus 1948-as háború, mely izraeliek és palesztinok között folyt, s mely Izrael legnagyobb győzelme, a megszerzett területek konszolidálása volt. Egyben a fiatal zsidó állam máig tartó szégyene és félelmeinek okozója is, hiszen az állam biztonsága érdekében a haragos lelkű és dagadó izmú zsidó fiatalok ugyanazok, akik pár évvel korábban kiszárították a mocsarat és termővé tették a sivatagot, ám a háború és a rettegés okozta morális leépülés közepette néha maguk is úgy viselkedtek, mint minden hódító a történelem folyamán.
Az amúgy magát liberálisnak valló egykori deszantos és piece-nyik Ari Shavit íróként önmarcangoló kíméletlenséggel kutatja az elfogultságok felett átnyúló, következésképp ezerarcú igazságot, s annak jó néhány oldalát képes felmutatni. Miközben hatszáz oldalon át sürgeti a palesztinok teljes egyenjogúságának megadását, földjeik visszaszolgáltatását, a megszállt területekről való kivonulást és a telepes mozgalom letörését, nem hagy kétséget afelől, hogy az arabok voltak azok, akik miatt Izraelnek sem 1948-ban, sem 1967-ben, sem 1973-ban nem volt más választása, mint pusztítani a pusztítókat. Ahogy akkor sem volt más választása, amikor az amerikai nagybácsit is rókaügyességgel kijátszva, rafinált trükkökkel elérte, hogy a világ ötödik atomhatalma lett. És ahogy akkor sem lesz más választása, amikor az iraki és a szíriai atomreaktorok lerombolása után le fogja rombolni az iráni atomtelepeket is.
Shavit alapképlete az, hogy a mai Izraelt három ellenséges gyűrű veszi körül, ezért a meghökkentő gazdasági fellendülés és a már-már mesébe illően növekvő jólét ellenére a fennmaradását fenyegető legnagyobb veszély az elpuhulás és a haza iránti elkötelezettség lanyhulása. A nyolcmillió zsidó másfélmillió ellenséges érzelmű arab gyűrűjében és szűkülő szorításában csak akkor maradhat életben, ha az életnél fontosabb számára a haza, amint az a maszadai erőd római ostroma idején is történt. Csak akkor maradhat életben, ha kiegyezik és megbékél az államhatárokon belül és a megszállt területeken élő palesztinokkal, és ha szabadul a harmadik gyűrű – az államot belülről romboló szélsőségesek szorításából.
A Közel-Kelet egyik legkiválóbb elemzőjeként Tel-Avivtól Los Angelesig minden politikus által jól ismert Haaretz-újságíró helyében rettegnék még egy könyvbe belefogni a My Promised Land után. Ez a „ténykönyv” a vibráló, egymással is viaskodó, keserédes, mégis szenvedélyes érzelmek olyan szökőárját zúdítja az olvasóra, mely elől lehetetlen kitérni. Ilyesmi csak egy rettenetesen mélyről jött és fantasztikusan hosszú utat bejárt szellemi embertől telik. Adatok záporoznak, riportjelenetek sorjáznak, interjúk tucatjai erősítenek létező, de többnyire ki sem mondott vagy ritkán hallott igazságokat. A visszafogottan intelligens szerzői töprengésekkel vegyítve ezek a tények olyan robbanékony elegyet alkotnak, mellyel szemben sem a korábbi olvasmányok, sem a személyes élmények nem elég ellenállóak. A Hazám, az ígéret földje alapos, részletes, lelkiismeretes, kíméletlenül őszinte és erőszakos könyv. És a műfajban némiképp szokatlan módon, még stílusa is van. Az eredmény így aztán lenyűgöző, bizonyos értelemben azt is mondhatnám, hogy megsemmisítő. Már amennyiben az én Izraelem ettől kezdve nem is létezik, csak az övé.