2013. 4. szám » Deutsch Gábor: A történelem

Deutsch Gábor: A történelem

Egy 57 éves kézirat aktualitása

Bevezetés

Megtaláltunk egy akkor húsz éves ifjú munkáját. Aki csak remélte, hogy az 1956. december 20-án írott sorai egyszer napvilágra kerülhetnek. Ötvenhét év után ez sikerülhetett is. Érdekes, mert képet adhat 1956 októberének hangulatáról, amelyet viták jellemeztek. A szélsőséges hangok is megjelentek. Ezt bizonyítja, hogy az ifjú kényszert érzett a reagálásra. Jóllehet tudta: ez csak jegyzetfüzetében szerepelhet. Igen bántotta őt, hogy a bátor és jelentős költőt, Benjámin Lászlót sértő hangon becsmérelték. Válaszát az alábbiakban közöljük:

Válasz Welvárt Richárdnak

Mivelhogy tárgyilagos lapok manapság nemigen léteznek, kénytelen vagyok Önnek jegyzetfüzetembe, magamnak válaszolni. Ön a Függetlenség c. lapban Benjámin László költőhöz intézett egy nyílt levelet, felelősségre vonva múltját.

Levele alapján úgy érezzük, mintha az utóbbi időben vagy nem volt ideje, vagy az előző évek sematizmusa miatt, nem volt kedve irodalommal foglalkozni. Különben meg kellett volna állapítania, hogy íróink legtöbbje, nem utolsó sorban Benjámin László, az utóbbi időben úgy dolgozott, ahogy íróknak – az „igazság bajnokainak” – dolgoznia kell. Önnek nincs tudomása az Irodalmi Újság elkobzásáról, nem kísérte figyelemmel a Petőfi Kör vitáit. Nem olvassa rendszeresen az Irodalmi Újságot és a Hétfői Hírlapot. Ezért nem látja, hogy ami októberben történt, annak indító erejét a sajtó hadjáratának lehet megköszönni. Ezt az írók indították. Lehet, hogy későn, de az biztos, hogy mindenkinél előbb ismerték fel és adtak hangot az igazságnak. Ön felelősségre vonja többek közt Zelk Zoltánt, Kuczka Pétert, néhány évvel ezelőtt írt verseiért. Ők reménykedtek egy új világ érkezésében és azt hitték, hogy ez a világ el is jött. Magától értetődik, hogy kedvezően fogadták. Úgy gondolták, lelkesíteni kell, munkára, versenyre buzdítani, hiszen abból lesz a termelés. A munkások – erejüket megfeszítve – termeltek, de a jólét csak nem jött el. Bíztak, reménykedtek, később türelmetlenkedtek, végül beismerték, hogy csalódtak.

Mivelhogy falun a törvénytelenség és a rossz politika félreérthetetlen volt, természetes, hogy elsősorban a népi költők, Kónya Lajos és Juhász Ferenc talált magára. Az írók kongresszusán Kónya Lajos mondta el az első bátor felszólalást. A kérdés az volt, mi jobb: a naturalizmus vagy a sematizmus? Akkoriban ugyanis minden igazságot, felelős helyen, naturalistának neveztek. Az írók a sematizmust azonban hazugságnak tartották. Egyre erősebb lett az írók jelentős csoportjának a hangja. Először a Csillag című folyóiratban, majd az Irodalmi Újság csatlakozott a viták közléséhez. Egyre jobban előtérbe kerültek az érvek. Voltak, akik vitatkoztak, Háy Gyula, Kuczka Péter, Benjámin László, Zelk Zoltán. Voltak, akik nem vettek részt a vitában, de műveik beszéltek helyettük. Például Németh László, Bartha Lajos, Kassák Lajos, Kodolányi János. Megjegyezzük, hogy később Illyés Gyula írta meg az Egy mondat a zsarnokságról című nagyjelentőségű versét, amelyet akkor csak a Színházi Élet merte közölni. A későbbiek során számos esetben hivatkoztak ezen írásra.

A 20. kongresszus, amelyet 1956 elején tartottak a Szovjetunióban, Moszkvában lerombolt egy fáradságos munkával felépített ideált. Ezután a csalódás nyilvánvaló volt. Hihetetlen egység és megértés kezdett kialakulni a szellem emberei között. Itt az írókra és a tudományos élet jelentős személyiségeire gondolunk. Az emberek elkezdték kapkodni az Irodalmi Újságot és a Hétfői Hírlapot, várták Kuczka Péter Életképek című lapjának megjelenését. Fiatalok, öregek, város és falu adakozott, hogy anyagilag lehetővé tegyék a lap megjelenését, amire nem kerülhetett sor. Az októberi események bizonyították, hogy a szó nem csak szó maradt.

Az igazság irodalmi alkotásokban is jelentkezett. Gondoljunk Déry Tibor novelláira, Gáli József nagyjelentőségű drámájára, a Szabadsághegyre, amelynek bemutatója (valóban véletlenül) október 6-ra esett, amikor Rajk László és társainak temetése volt. A darab megoldása művészileg finom, mondanivalója igaz és meggyőző. Mivel a premieren jelen volt e sorok írója, tanúsíthatja, hogy a nézők könnyeztek a nézőtéren. Nyilván ott ült, aki saját magát siratta, azt az énjét, amely kezdetben erősen hitt azon ideában, amely később üresnek bizonyult. Legalábbis, ahogy akkor ezt csinálták. A csalódás igen kegyetlen volt számos ember számára.

Beszéljünk Benjámin Lászlóról. Hiszen Az egyetlen élet című kötete nagy jelentőségűnek bizonyult. Sokan mondták, hogy ezzel a művel az igazság jelentkezett az irodalmi életben, amelyet egy rövid, de fontos korszak követett. Fáj, hogy Ön Benjámin rímeit csasztuska-szerűnek nevezi, ez arra az időre emlékeztet, amikor valakit esetleges tévedéseiért tehetségtelennek bélyegeztek. Benjámin eredetiségét elvitatni nem lehet, az sem véletlen, hogy Benjáminról az a legenda járja, hogy egy előszobáztatás alkalmából beüzent az akkori miniszterhelyettesnek, mondják meg neki, hogy ő már rég angol (latin) tagadószó lesz, (NON), amikor én még mindig Benjámin László magyar költő leszek.

Higgye el nekem, a költőnek igaza lesz.

1956. december 20.

Befejezés

Benedek István Gábor ismeretei szerint a fenti esemény nem Benjáminnal, hanem Devecseri Gábor költő-műfordítóval történt meg. Nem lehetetlen. De a nevet nem változtatom meg. Részint, mert az ifjú ezt úgy írta, és tudjuk, hogy akitől hallotta, az ipari munkára kényszeritett, tanári állásától megfosztott paptanár, akinek irodalomtörténész testvére akkor a Madách Gimnázium igazgatója volt és irodalmi körökben igen jártas. Van egy igen fontos aktualitás, amelyre felhívnám a szíves figyelmet.

A rendszerváltás után hasonló történetet tapasztalhattunk. Bátor, kiváló írók: Konrád György, Esterházy Péter és társaik, akiknek lényegében erőshangú kritikái eredményezték a változást, méltatlanul támadásoknak voltak kitéve, többen közülük el is hagyták az országot. Munkásságukat folytatják akár itthon, akár külföldön és elismerésben is részesülnek legalábbis azoktól, akik valóban értékelni tudják alkotásaikat.

Azonban visszatérve az írásra: Benjámin László, Zelk Zoltán, Kuczka Péter és a többi kitűnő író most sem kapják meg azt az olvasottságot, ami az elismerés legnagyobb foka; munkásságuk ismertetését, amelyet megérdemelnének, szinte nem is hallunk róluk. Pedig rajtunk múlik, hogy a költő vagy a műfordító utolsó mondata megvalósuljon, azon tisztviselők, akik gátolni igyekeztek az említett írók, költők munkájának megjelenését, igen helyesen eltűntek a közéletből. De azokat, akik maradandót alkottak, megilletné őket az Olvasók megbecsülése.

*

U. i. Welvárt Richardrol annyit hallottunk, hogy elhagyta az országot, aztán visszatért. Jelentős irodalmi tevékenységéről nem tudunk.