2013. 4. szám » Szécsi József: A cödókó

Szécsi József: A cödókó

Avagy a jótékonykodás

A Tánách és a Septuaginta

Az alamizsna szót, mely a görög eleémoszűné, könyörületesség szóra megy vissza, a görögül beszélő zsidók használták, szinte kizárólag a szükséget szenvedők megsegítésére, illetve az együttérzésből és az igazságosság érzetéből adott adományoknak, a cedáká-nak, askenáz kiejtéssel a cödókó-nak, a megjelölésére (LXX Példabeszédek 21,21). Így a cedáká igazságos cselekedetet, illetve jótékonyságot jelent. A cedáká a cedek szóból ered, a héber cádik szóhoz kötődik, igazság jelentéssel. A Szentírás szövegeiben a hit, a Törvény, az elvárás szerinti helyes cselekvés és az igaz cselekedetek értelemben fordul elő. A késői héber irodalomban általánosabbá vált a „jótékonyság”, „az igazságosság cselekedeteinek végrehajtása” jelentés, de megkülönböztetést nyert a gemilut hászádim (a jóságból fakadó cselekedetek) megjelöléstől. A Rós háSáná és Jóm Kippur liturgiájában a cedáká, a „bűnbánattal” és az „imával” együtt űzi el a bűntető ítéletet.

A Héber Biblia tanítja a szükséget szenvedők megsegítésének kötelezettségét, de nem használ erre külön szót, kifejezést. A cedáká kifejezés 157 alkalommal szerepel a masszoréta szövegben, „igazságosság” értelmében, rendszerint egyes számban, de néha többes számban cedekot, a karitatív cselekedetekkel kapcsolatban.A Septuaginta ezt néha eleémoszüné-nek, alamizsna nyújtásnak fordítja.

Az alamizsnálkodás szó korántsem hordozza a héber cedáká szó teljes értelmét, amely az igazság szellemében nyújtott adományt jelenti. A tórai felfogás szerint a gazdagság egy Istentől való kölcsön, és a szegényeknek bizonyos joguk van a gazdagok tulajdonára. Ugyanakkor a gazdag kifejezetten örömét leli Istennek a szegények iránti jótékonykodásában való részvételében. A szükséget szenvedők terhei enyhítésének szisztematikus módját tehát a Törvény és a közösség intézménye biztosította. Mindezek a juttatások sem tudták azonban a felmerülő igényeket teljes mértékben kielégíteni, miként a Deuteronomium írja:

Nem fognak hiányozni a szegények lakásod földjén: azért parancsolom neked, hogy nyisd meg kezedet szűkölködő és szegény testvéred előtt, aki veled lakik azon a földön.” Az idők folyamán az alamizsnának puszta sajnálatból történő nyújtása anélkül, hogy az azt fogadó végleges megsegítése lenne a cél, érdemszerző gyakorlattá vált, mely ugyanúgy, mint az áldozat, az ember bűnei miatt való engesztelésre, és a haláltól való megmenekülésre szolgált. A Példabeszédek 11,4. verse mondja: „Nem használ a vagyon a harag napján, az igazság azonban megment a haláltól.” Ilyen jelentést hordoznak a következő szövegek is: „A víz eloltja a lobogó tüzet, az alamizsna pedig ellenáll a bűnnek.” (Ben Szíra 3,33) és „Karold fel a szegényt a parancs kedvéért, és szorultságában ne engedd el üresen!” (Ben Szíra 29,12).

A judaizmusban a cedáká arra a vallási kötelezettségre utal, hogy tenni kell a jót és az igazat, amit a judaizmus, mint a spirituális élet fontos részét hangsúlyozza. Maimonides azt tanította, hogy bár a cedáká második legmagasabb formája az, ha ismeretlennek adunk adományt, de a legmagasabb rendű formátum az, ha ajándékot, illetve kölcsönt adunk, vagy egyfajta partnerséget vállalunk úgy, hogy annak eredményeként a megajándékozott el tudja magát majd tartani, és így nem kell másoktól függni, vagy éppen másokon élősködni. A filantróp vagy karitatív hozzáállással ellentétben, melyek teljesen önkéntesek, a cedáká vallásos kötelezettség, amit meg kell tenni tekintet nélkül az anyagi helyzetre szegénynek és gazdagnak egyaránt. A cedákát úgy tekinti a zsidó gondolkodás, mint ami eltörölheti az ember kevésbé kedvező mennyei megítélését.

A középkori rabbinikus irodalom

A klasszikus rabbinikus irodalomban úgy érveltek, hogy a maradékra vonatkozó bibliai rendelkezések csak a kukoricaföldekre, gyümölcsösökre és a szőlőkre vonatkoztak, és nem vonatkoztak a zöldséges kertekre. Szigorúbbak voltak abban a tekintetben, hogy ki kaphatott pl. a maradékból. Kijelentették, hogy a gazda nem részesülhetett az elhullott maradékból, és nem tehetett különbséget a szegények között, nem próbálhatta meg elriasztani őket kutyákkal vagy éppen oroszlánokkal. A gazda a maradék begyűjtésében még csak nem is segíthetett a szegénynek. Mindazonáltal érvek hangzottak el arról is, hogy a törvények csak Kánaán földjére vonatkoznak,bár sok klasszikus rabbinikus író, akik Babilóniában éltek, a törvényt ott úgy tekintették, hogy azok csak zsidó szegényekre vonatkoznak, de a szegény nem-zsidókat is segítették a békesség kedvéért.

Maimonides felsorolja az Adakozás Nyolc Szintjét, a Misné Tórában a Hilchot Mátánot Aniim-ban (10,7-14: Törvények a szegényeknek való adakozásról):

1. Kamatmentes hitelt nyújtani a szükséget szenvedőnek, partneri kapcsolatot létesíteni a szükségben lévővel, adományt nyújtani a szükséget szenvedőnek, állást keresni a szükséget szenvedőnek, – mindaddig, amíg ez a kölcsön, adomány, partnerség vagy munka azt nem eredményezi, hogy a szükséget szenvedő önellátó lesz.

2. Cedákát adni névtelenül egy ismeretlennek egy olyan személyen (vagy közalapítványon) keresztül, amely megbízható, bölcs, és úgy tudja a cedáká cselekedeteit a pénzeddel elvégezni, hogy az kifogástalan lesz.

3. Cedákát adni névtelenül egy ismert valakinek.

4. Cedákát adni nyilvánosan egy ismeretlennek.

5. Cedákát adni mielőtt azt kérik.

6. Megfelelő módon adni, miután azt kérik.

7. Önként adni, de nem az elvárt módon.

8. „Szomorúságból” adni (sajnálatból – könyörületből adni): úgy gondolták, hogy

Maimonides olyan adományozásra utal itt, mely abból a szomorú érzésből fakad, amit az ember a szükséget szenvedők láttán érez (ellentétben azzal, hogy az vallási kötelezettség). Más fordításban ez „vonakodva adni”-ként jelenik meg.

A cedáká persely (mátán beszéter)

A cedáká persely afféle gyűjtő edény, amelybe az önkéntes jótékonysági adományok kerülnek elhelyezésre. A persely első említése Jehojada főpappal (2Királyok 11, 4-12) kapcsolatos, aki készített egy ládát, melynek nyílás volt a tetején, és amit elhelyezett az oltár mellé a főbejárattal szemben a Templom déli oldalán. A ládába tett adományok a szent épület javítását szolgálták. A Misna szerint a Második Templomban 13 szarv alakú („sófár”) doboz volt, melyek alul szélesek, felül keskenyek voltak, melyekbe az érméket dobták. A bennük elhelyezett pénzt a templomban végzett számos áldozat támogatására és jótékonysági célra használták fel. Később a jótékonysági dobozt „kuppá sel cedáká” –nak, vagyis jótékonysági kosárnak, vagy a péntekenként a szegények fenntartására adományozott hozzájárulások gyűjtő edényének nevezték.

A zsinagógában és a Bét háMidrás-ban (a Tanház, a Tanulás Háza) kezdettől lehettek jótékonysági edények, melynek mindegyikén ott volt felirattal megjelölve a cél, amire a pénzt gyűjtötték. Ezek között a dobozok között az egyik a „Bedek háBájit” -ra (a zsinagóga javításaira), egy a Bét háMidrás gyertyáira, egy harmadik a Talmud Torá-ra, a negyedik a „Málbis Árummim” -ra („a ruhátlanok felruházására”, vagyis a szegények számára való ruházat gyűjtésére) szolgált, és egy ötödik a „Gemilát Chászádim” volt, amit a szegények számára kamat nélküli kölcsön nyújtására fordították. Egy speciális dobozon a „Mátán beSzéter” (Titokban adott adomány) felirat volt, melybe gyakran ismeretlen személyek által adott nagy összegű adományok voltak, akik néha megjelölték hogyan kerüljön a pénz elosztásra. A jótékonysági dobozokat megbízott testület felügyelte, akiket gábbáim-nak hívtak. A jótékonysági dobozt a sámmás (szolga, templomszolga: sámesz) a temetési menet elején vitte, és a „Cedáká táccil mimávet!” („Az igazságosság (jótékonyság) megment a haláltól!” Példabeszédek 10,2 idézetet mondta. Jótékonysági dobozok a magánházakban is voltak és a jesívák, a kórházak, az árvaházak, etc. támogatására szolgáltak a Szentföld felé. Az összegeket ezen intézmények mesulláchim-jai (küldöttek) gyűjtötték össze.

Jézus mondja a Hegyi beszédben:„Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat (alamizsnát, a cedákát vagyis az igazságosságot) ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van!”A Templom „perselyei” a szegény asszony fillérje történetben,melyekbe gazdagok és szegények adományaikat dobták, egy tizenhárom kürt alakú bronz tartályból állt. Ezeket olyan alakúra formázták, hogy a nem becsületes szándékúak ne tudjanak kivenni belőle érméket, miközben úgy tesznek, hogy pénzt dobnak be. Jézus szavai, ti. „Ez az özvegy mindenét odaadta, amiből élt” a Leviticus 2,1-re utal, ahogy azt a rabbik interpretálták. „A szegény özvegy az életét hozta (nefes) az ő kis „hús-áldozat” adományában”. Bár az adományok, melyeket a tartókba helyeztek a templom szolgálatára voltak, és nem jótékony célokra, az a tény, hogy a korbán kifejezés (a kincstár számára való áldozat) „karitatív adomány” jelentésben maradt fenn a keresztény közösségekben a III. századig, azt mutatja, hogy valójában templomi ajándékként kezelték őket. Még a kűrt alakú adománytartók is fennmaradtak az Egyházban a IV. század kezdetéig, ha a concha (görög: konché/kagyló) szóra tekintünk, melyet az adományok raktáraként használtak. Mindenképpen utalás az alamizsna dobozoknak kűrt alakú formájára az, amit Jézus mondott (Máté 6,2): ”Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban (böjti napokon) és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek… Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked nyíltan.” Utalást találunk itt a Példabeszédek 11,21-es verssel kapcsolatban: „Kezet rá, hogy nem marad büntetlenül a gonosz! De az igazak utódai megmenekülnek.”a „jád le-jád” – „kézből kézbe” kifejezésre, amit a rabbik úgy értelmeztek, mint a jótékonykodásnak titokban való megtételét. Hasonlítsuk még össze a mandeusok tanításával: „Ha alamizsnát adsz, ne tedd tanúk előtt. Ha a jobb kezeddel adsz, ne mondd meg a balnak, ha a bal kezeddel adsz, ne mondd meg a jobbnak. Bárki, aki ad, és tanúk előtt teszi, azt nem tudják be neki.”

Az alamizsna adását Istennek vitt felajánlásként tekintették: „Aki alamizsnát ad a szegényeknek, az Nekem adja azt”, mondja Isten, mivel írva van: „Az Én korbánom, az Én kenyerem.” Természetesen Istennek nincs szüksége kenyérre, mégis azt mondja a Midrás: „Úgy tekintem adományaitokat, mintha gyermekeim lennétek, akik apjukat támogatják.”

Az alamizsnaadás

Az alamizsnaadással való visszaélésekre találunk jelzéseket a talmudi időkben. „Az, aki megtévesztéssel kap alamizsnát, vagy nincs szüksége rá, végül tönkremegy” mondja egy régi Baraita. Hasonlót olvasunk a Ben Szíra 12,1-6-ben: „Amikor jót teszel, tudd, hogy kivel teszed azt… Adj a jónak, és ne a bűnösnek!” Mégis azt mondja Rabbi Eleázár a Talmudban:„Legyünk hálásak azért, hogy vannak csalók a szűkölködők között, hogy valamennyire felmenthessük magunkat az alól a bűn alól, amit a sok ellátatlan szegény hoz reánk.”

Az, hogy az alamizsnát csak olyannak adják, aki méltó rá, egy külön gondosság tárgyát képezte. A Talmud mondja: „Amikor olyannak adunk, aki nem érdemli meg, annak a tettnek nincs jutalma.” „Boldog, aki gondol a szűkölködőre és a szegényre” – mondja a Zsoltáros, és nem csak az, aki „ad”. „Ez figyelmeztetés arra, hogy személyes figyelemmel legyünk a szegény felé, és ne pusztán csak alamizsnát adjunk (Leviticus Rabba 34.). „Bőven adakozik a szegényeknek, igazsága (jótékonysága) örökre megmarad…” (Zsoltár 112,9); vö.: Talmud Chállá: „Mit tesz az ember, hogy vagyont gyűjtsön gyermekeinek? Tegyenek a mennyért azzal, hogy alamizsnát adnak a szegényeknek!” Hasonló módon írnak a Zsoltár 112,9-hez a Jálkut Mislé 11,24-ben: „Aki bőkezűen pazarol, az növeli gazdagságát, aki szűkösen ad, meglátja vagyona csökkenését.”

Az idők folyamán az alamizsna adásának intézménye karitatív jótékonykodássá alakult át.

Gemilut chászádim

A gemilut chászádim a szívjóságból való adományozás, szerető jótékonykodás. Az előbbi tekintetében a Jeruzsálemi Talmud megkülönbözteti azt a gemilut chászádimot, melyet a személyes szolgálatban („testével”) tesz valaki, és azt, amit materiális javaival fejez ki az ember. A Jeruzsálemi Talmud szerint csak az első határtalan, a másikat behatárolja az az általános szabály, hogy az ember nem „pazarolhat” jótéteményre többet, mint tulajdonának egy ötödét. Az utóbbira vonatkozóan a Misna szövege csak a „szülők tiszteletét, a gemilut chaszádimot, és az emberek közötti megbékélés létrehozását említi meg. A zsidó imakönyvnek egy szövegváltozata hozza az utazók iránti vendégszeretetet, a betegek meglátogatását, a menyasszony kelengyével való ellátását, és a halottnak a sírhoz való elkísérését is. Ezek az adalékok, melyek különböző Barajtákból származnak, valójában nem újak, mivel csak a gemilut chászidimnek, mint összetett erényeknek különböző aspektusait jelentik, a gemilut chászidim magában foglalja ezek mellett az emberi szimpátia és jóság számos egyéb kifejezési formáit is.

A gemilut chászádim az emberi jóság szélesebb skáláját foglalja magában, mint a jótékonyság. A Talmud szerint: „A jótékony adomány csak valaki pénzbeli hátteréből adható, a gemilut chászádim mindkettő lehet, személyes szolgálat, és pénz is. A gemilut chászádim, szólhat gazdagnak és szegénynek egyaránt. A jótékony adományt csak élő személynek adhatjuk, a gemilut chászádim szólhat élőnek és halottnak egyaránt.” Így, egy sánta embert átsegíteni az útelzáró kövön a gemilut chászádim cselekedete, bár az nem jótékonyság. Az adományozott összeget egy mosoly és egy jókedvű megjegyzés a gemilut chászádim szintjére emeli. Majdhogynem humorosan a rabbik rámutatnak arra, hogy az egyetlen bizonyítható példája a valóban altruista gemilut chászádimnek a halott iránti tisztelet kimutatása, mivel ebben nincs benne az a ki nem mondott gondolat, hogy az adományozott egy napon visszaadja, amit kapott.

A gemilut chászádimet úgy tekintik, mint a zsidóság kiemelkedő jellemzőjét, és ez oly mértékben így van, hogy „bárki, aki megtagadja a gemilut chászádimet, az alapjaiban tagadja meg a judaizmust” – mondja az Ecclesiastes Rabba, és még annak a gyanúnak az árnyéka is rávetődhet, hogy nem zsidó származású. Csak aki gyakorolja ezt, az lehet méltó arra, hogy a zsidó nép tagja legyen, mondja a Jevámót traktátus,mivel a zsidók nem pusztán gyakorlói a gemilut chászádimnek, hanem „oltóágai azoknak, akik azt gyakorolják” a Ketubót traktátus szerint. A gemilut chászádim alapvetően rabbinikus etikai koncepció, amit Maimonides is vallott.

A középkorban a gemilut chászádim átfogó koncepciója, mely magában foglalta a felebarát felé irányuló jóakarat és belátás minden aspektusát, mind attitűdben, mind cselekedetben, egy idő után komoly korlátok közé került, és pusztán egy kérdéskört foglalt magában, a rászorulóknak kamatmentes kölcsön nyújtásának a kötelezettségét.

A zsidóság alapvető tanítása, hogy a cedáká pénz soha nem volt a tied. Mindig Istené volt, aki pusztán megbízott vele, hogy megfelelően használd. A Talmudban a Pirké Ávot, az Atyák fejezetei azt tanítja, hogy a világ három dolgon nyugszik (1,2): a Tórán, az istentiszteleten és a jótékonyságon: ál háTórá, veál háÁvódá, veál Gemilut Chászádim!