Most meglátom őket, meglátom a szemüket, ki akarok kényszeríteni belőlük valami bizonyosat,
felszólítást, hogy mit kéne tennem, ki tudom-e mondani azt, amit korábban elhallgattam. A
lehűlt földről felemelkednek ők és áthágnak minden szabályt, ismerősök megint, idegen
ismerősök. Maga a nyár is, a végtelen kék tenger, a lágy sivatag, mely önti az anyagokat,
energiákat halmoz fel. A tökéletes arány szigorúsága játék, hogy legyen valami titkunk.
Figyelem lélegzetem ütemét, elakad, összezavar, a helyszínekre emlékeztet.
Embercsapat halad a Tóra ösvényein. Egyszerűen, szépen davenolva. Nevetséges vágyak
keverednek. A zajló érzékelés szabadságából kibontakozik a csupasz élet.
*
A tánccal kezdődött, éppen azért, mert nehéz volt és megmenekülésre hasonlított. Jasa még
kérte, hogy faljunk fel némi süteményt a zsugaasztaluknál, patyolat tisztán, otthonról hozott,
szép kóser süteményeket. Szándékomat keresztezve, mert arra számított, hogy a világ legjobb
vicceit mesélem neki, szemtelenségemnek való kitettségének teljes tudatában, nyoma sem
maradt a megmérettetésnek. Hozzám lépett, mint aki kényelmes helyét keresi és egyetlen
iránynak engedelmeskedve kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Az időzavar kioldotta a gátlásait,
táncolt, közelebbről láttatta magát, felbődülve, reszketősen, küszködve önmagával. Nyers hússá
törte a lábát a bakancs. Megértette a téveszméjét egy ismeretlen világ távoli pontján. Lettek
volna még további kérdései fekete, vagy fehér zacskóba csomagolva a gondolkodás peremén.
Zűrzavaros történetekkel, szörnyű, imádott, szerencsés történetekkel traktál. A pupilla kitárt
kapuján keresztül, heves, szemrehányásos, komikusnak látszó felületekkel tör be az izraeli fény.
A kábult gondolatfoszlányok pompás odújában időzöm, különösen egy ilyen százhúsz
kilométeres menetelésen, napokig elnyúló, gyűrött vállalkozásban, az intézkedések és a
rendeltetési helyek tempós egymásutánjában, észak-déli irányban Izrael országán át.
Tudni kell, hogy egy pillanatig szétvetett lábakkal és feszült testtartással álltam a sziklán és a
tiszt hasának szegeztem a fegyvert. Ilyenkor még nincs annyira nagy veszély, legfeljebb látják,
hogy a katona bedilizett. A hőségtől izzadtan és begőzölten, bepárásodott szemüveggel, hogy
megkíméljek mindenkit a részletektől, egyetlen hangsúlyos mozdulattal, kellemesen és nem
feledve a hagyományokat, lelkesedéssel és felbuzdulással a kóserság szabályai szerint, egyedül
a lőtéren és ezért tulajdonképpen menthetetlenül, és még hozzá kell tennem, hogy abban a
pillanatban csúnyának éreztem magam, pedig tudtam, hogy egyébként elfogadható kinézetű
vagyok, a felhúzott fegyvert a kiképzőtiszt hasának irányítottam.
Mindketten felmértük a következményeket és ezeket a szavakat kiabáltuk egymásnak:
Mit csinálsz te kurva, te genny, levágom a fejedet, sóban pácollak élve, kilyukasztom a
herezacskódat, te töketlen zabigyerek, te mánják, mamzer, kuszemmak…
Az ösztönök a legerősebbek, gondolkodás nélkül valók, egyedül állnak és elutasíthatatlanok,
leleplezhetők, nem elég elvágni őket, bűnnel telítődnek, mert a világ semleges csendje dobog
bennük. Szórakozott hallgatással jelentkezett a roham a kiképzés csúcsán. Hogy katonává válj,
a lelkedet összetörték, mohó kíváncsisággal írták át jellemedet, mely nehogy teljesen
szertehulljon, fellázad, megnyugtató pontokat keres. Kibúvót a somroni lőtéren, mivel azonban
a halál nyugodt és halk, visszafordultam a csőretöltött fegyverrel, válaszolni akartam a
kiképzőtiszt szerep próbálgatásaira, megjegyezni valamit, valahogy folytatni a történelmet. Ami
önmagában is meglehetősen érdekes. Megszokhatatlan fenyegetőzése volt ez a
kialvatlanságnak. A fiatal tiszt magabiztos arcáról leolvasható volt a leplezett félelem, többet is
tévedhettem volna. Csak később tudtam meg, hogy Acháb király palotájának közelében történt
mindez, a várakozásnak és az előkészítésnek ebben a stádiumában, szigorú és állandó
készenlétben. A tiszt rám vetette magát és kicsavarta a kezemből az emtizenhatost. Nyár volt,
szükségem lett volna a következtetésekre, valamit megírni ebből az anyámnak Magyarországra.
Abban a pillanatban azt gondoltam, fejjel kell áttörni a kimondhatatlanság falát.
Ezt be kell vallani, elidőzve mindenféle erkölcsi meggondolatlanság mellett.
A kiképzés egy bizonyos pontján, mintha nem is lenne szükségünk az egészre; várakozás és
előkészítés nélkül afféle hőbörgés tört ki.
Könnyű köd takarta a domboldalt. Ma sem tudom pontosan, miként volt lehetséges, végtére
is az Elochim rendezte így, ami engem illet, gondoltam rá, arra ébredtem, hogy semmi kétség,
vége az éjszakai mulatozásnak, a figyelem lanyhult és elmaradt, felfedeztem a történelmet a
Vörös Malom közelében, ott, ahová dolgát végezni járt a század.
Lejtőn felfelé nem dobunk kézigránátot, te barom! – üvöltözött az őrmester. Bűnözők
csendje lakozott bennünk. A legtökéletesebb teremtményeknek látszó gyufák voltunk,
„gáfrurim”, ahogy héberül mondják. A tapasztalat arra kényszerített bennünket, hogy
egymásban felismerjük egymást. A felfokozottság tetőpontján valaki néhány lövéssel lelőtte a
lőtér papundekli figuráit. Nem tudom miért, talán a bekövetkezett lőporszagtól és a
magyarázatoktól, a sziklák közötti üres távolságokban veszteglő emberrajzokra kilőttem az
egész tárat. A hegyoldalba vágott lőtéren megmunkált kövek kerültek elő, kilökődve a földből,
mint ahogyan például a kacagás kilökődik a torokból, és rohamoz gyermeteg idétlenségben,
pedig hajlamosabb lenne okosnak látszani, megnevettetni kétértelmű történetekkel, vagy
helytállni a kényes kérdésekben, esetleg kitörni a semlegességből hangos, ugatásszerű, pofába
csapódó röhögéssel.
Összeállt a különítmény a „chulijá”. Juvál, Ávi, meg én lejtőn felfelé megrohamoztuk a
képzeletbeli ellenséget. Szétmeredő szárú háromszögben, játéknak tetsző bújócskázással, férfias
nyugalommal és fölénnyel, bokrok zöld ágai által álcázva, a rohamsisakunkra tűzött lombokkal,
némi motoszkálás után olyanná lettünk, mintha megindult volna az erdő.
Nem játszani akartam és be kell vallanom, hogy a napégette hegyoldalon mindnyájan
jelentősnek akartuk feltüntetni a pillanatot. A képzeletbeli ellenség ott állt nem túl messze,
párszáz méternyire, szemben velünk, felbukkant és lebukott, arcátlanul csurrant, csöppent, a
könnyen gyártható papundekli-ember. Széles válla, felfújt mellkasa jó célpont volt. Mindez
olyan gyorsan történt, hogy erkölcsi érzéseimtől függetlenül a papírfigura dőlni kezdett. Nem
játék nekivágni a szikláknak, a sziklák kapcsolatban állnak a földdel, a föld megteremti az
ember arckifejezését, a Föld öntelt és öntudatos, éles szilánkokat pattint le róla a golyó. A
figurák szánalmas mosolytalansága arra való, hogy eltitkolja igyekezetüket, vagy hanyagul
pöffeszkedve, mint egy profi bűnöző, ne mutasson semmilyen érdeklődést.
Az ordításra és az üvöltésre figyelek, meg a jelekre, melyek alig hallható reccsenéssel
szakítják át a húst. Haldokló vagyok, vagy győztes, kétségemnek nem adok kifejezést,
korlátlanul és durván azonosítom magam: a fegyver a kezemben, egészséges vagyok, a
kulacsban víz van, igazolvány a zubbonyzsebben…
Eszembe jutnak azok, akik a harc szüneteiben tefilint raknak. Az Örökkévaló fontosabb az
életnél. Kiegészítésképpen a végpontokon kell megérteni a történelmet, késleltetni, mielőtt az
ember elhajolna a golyók elől, elindítani a műveletet, mely semmiképpen sem könnyű.
„Báruch átá ádonáj előchénu melech haolám…”
Átsuhan közöttünk az Isten.
Egyedül Ő és eltűnik a kék égen. A harcosok büszkék, Isten közelségének melegsége csendes
és bölcs, a történelem nem mindig megnevezhető eseményeinek időpontjai helytállóak, az
ösvény a hegyoldal száraz, tüskés füvébe visz. Az orosz fiú káromkodik, legnagyobb
meglepetésemre haragosan néz vissza rám, futás közben figyeli a lélegzetemet, semmi mást
nem akar, csak, hogy értsem meg, kifulladt, átveszem a hordágy rúdját. Szüleiről mesélne, ha
együtt vodkáznánk, Oroszországról, nincs távolabbi célom, csak hogy lerázzam magamról,
felnyög, pár lépésnyit még belém kapaszkodik, távolodik futás közben, értem a testbeszédéből
kisugárzó köszönetet. Megérintem, meglököm, tudom, hogy milyennek kellene lennie neki,
meg nekem, meg neked, te a mi emberünk vagy, mondják az orosz srácok, az egyik tanár, a
másik mérnök, a harmadik orvos, a negyedik elektrotechnikus, elesni nem szabad, most a lejtőn
felfelé futunk, a száz kilós Micha a hordágyra szíjazva fekszik.
A teremtés kielégítő volta megerősít jókedvemben. Megmunkált köveket látok a lőtéren.
Akkoriban erőd volt itt, egy szerencsétlen sorsú király itt vetette le magát palotája erkélyéről. A
tiszt arra ítél, hogy töltényhüvelyeket szedjek. Megbocsát, gyere, mondja, tudja, hogy ez kiemel
kínzó zűrzavaromból. Az egész század rohan, ebben most már benne van a kiszáradt fenyők
recsegése, most lejtőn lefelé rohanunk, Roni az őrmester, egy new-yorki srác, fáradhatatlanul
futkározik a hosszan szétszóródott század mentén. Az egyik kődarab sűrűn rovátkált felülete,
benne a csigavonal, meg a menóra néhány ága, az embernek bután fennakad a szeme, az
igazság talajából emelkedik ki mindez, szurkálnak a királytüskék, lehet, hogy a palota lépcsőjét
is megtaláltam.
Azon az estén a katonák éjfélig énekeltek és táncoltak, sok gyümölcslét ittak, sátrat vertek a
Vörös Malom nevű ősi romoktól háromszáz méternyire. Egymást látogatták, kártyáztak,
káromkodtak, pimasz férfiak voltak, szkandereztek, a csapnál mosakodtak az éjféli rémképeket
keltő hideg vízben. Csak az őrök szimatoltak a tábor körül, hogy hozzászokjanak a fegyverrel
való bűntelen érintkezéshez. Szabadságunk sokkal indulatosabb volt, persze nem minden
félelem és kényszeredettség nélküli. Látványos gesztusokkal próbáltuk meg alátámasztani
mindazt, ami egyébként bámulatos gyorsasággal elrendeződött köztünk. Hosszú alvás
ígérkezett a fárasztó nap után, az ellenfelek kibékültek, miközben persze bíztattuk is egymást,
örökké emlékeztetve, hogy ellenséges, megszállt arab területen vagyunk, a rejtélyek
ceremóniájában, melyek nem érnek többet egy üzenetnél. Ez a felismerés ma már egy kicsit
hülyeségnek látszik, és egy kicsit szégyellem is, bármilyen nyersen működött az ösztönöm
akkor, kincseket őriztem, a lábamnál a táska mélyén, egy sumér mérőkövet, meg egy héber
felirattöredéket.
Kétszemélyes sátorba gyűrtük magunkat, mélyen aludtunk a nagyváradi sráccal, arról
álmodtam, hogy Omri városát, Tircát találtam meg. Lehetséges-e ellent állni a történelem
ragaszkodásának, gondoltam álmomban, eljutni oda, ahol minden ellenségeskedés esendő,
taktusok bugyborékolnak, az egyszerű mohóság akarja-e, vagy nem, nem tudom. Enyhén túlzó
állítás lenne arról beszélni, hogy mi történik, amikor csak önmagának cselekszik az ember.
Mindenki csak engem basztat, fokozatosan, üvöltözve, félve, a koruknál idősebbeknek látszó
nagyszakállúak, soványak és barnák, egyformák, mint a gyufa.
Puskaropogásra ébredtünk, valahol a szemközti dombokon fény terjedt, feldübörgött a
csillagok kupolájának legtetején, áthullámzott az évezredes romok felett, kihunyt a hatalmas
éjszakában, mely a samáriai dombokat körülvette. A robbanó kézigránátok nem engedtek
félreértést. A szenvedélyek lángolnak fel így a kín látványától, lebegő kötél, híd, víz ömlik így
a folyóba. Hosszú, színes füstcsík cikázott érdekfeszítőn. Halk, folyamatos vijjogás fennakadt,
alábukott. A parancsnokok határoztak, taszítások, figyelmes lökések ismétlődtek elszánt
arckifejezéssel. A hideg, sivatagi éjszaka tehetetlenül kiszolgáltatott az időtlen
sakálüvöltésnek. A tizedes a tisztás túlsó szélén állt. Erőfitogtatás és komorság. Ujjaimban
éreztem a kattogó időt, mintha már megtörtént volna. Katyusák visítoztak, a percekben mérhető
térben. Teljes felszereléssel, menetkészen állt a század. Borzasztóan kevés az idő, egymásra
csúsztatott idősávok kavarognak az elsötétült természetben. Kicsi, kopott égbolt villog a fejem
felett. A hőmérsékletek tánca összetéveszthetetlen. Megtámadtak! Megtámadtak? A tiszt
mindig legelöl, ez növeli a katonákon átcikázó életkedvet. Fordul a szél, sakál üvölt, vagy
ember kiált. A sivatag rólunk beszél. Apró fénypontok kerülgetik egymást a távoli
domboldalban. Hangtalanul, egymás fülébe súgott üzenetet adunk tovább. Vékonyan, szikáran,
könnyű testtel, olyanok vagyunk, mint a gyufák. Az elmúlt napok menetelései befurakodtak a
bőr alá, minden ott van, ami befogadható, fölfogható, működtethető. Katyusák visítanak az
égen.
Fegyverropogás közben döntöttem el, hogy megkeresem Acháb király elefántcsont palotáját.
Éppen csak biccentve, álamat szorosan a földhöz nyomva elképzelem a világ teremtését. A
teremtés jól elkülöníthető fázisait, a független tudat szerteágazó hajlatait, a tudás szerelmes
érintését, a bogarak nyüzsgő útját, az élmény lenyomatát, mely szántszándékkal mesél.
A kulacsomban már lötyögött a víz. Vannak dolgok, melyeket csak kúszás közben lehet
megérteni. A sok szikla, a kő, a kiszáradt fövény nem hagy közömbösen. Az sem tart vissza,
hogy itt valahol, ezen a ponton, ahol csak fokozatosan és ügyeskedve lehet előre haladni, ahol
az arcommal tapogatom a teremtés arcát, ahol a működő figyelem szeme láttára véget érhet a
lét, szóval itt, ezen a ponton a békét a háborúba csomagolják…
Magam sem vettem észre, hogy a fegyverek mikor hagyták abba a sikoltozást. Soha még
ilyen őszintén nem kívántam Istent. A fantázia különös rést ütött a figyelmemben.
Hangtalanul kúsztunk felfelé a dombra.
(2013. augusztus)