Évekkel ezelőtt kezembe került egy lexikon, amely Magyarországról elszármazott, a nagyvilágba emigrált írók nevét, rövid életrajzát, munkásságát és jelentőségét tartalmazza. Persze, a nagyvilág országai között ott szerepel Izrael is. Én is kaptam ajánlatot, hogy mint izraeli író szerepeljek e becses lexikonban életem és munkásságom rövid ismertetésével. Azonban csalódást kellett okoznom a felkínálónak azzal az álláspontommal, hogy e megtisztelő ajánlat számomra éppenséggel semmit sem jelent, mi több, tiltakozásomat váltja ki. Én ugyanis sértődötten ellentmondok annak, hogy engem bárhol is az emigráns írók közé soroljanak. Még ha nagy nevek vannak is közöttük, és megtalálhatók a lexikonban izraeli írók és költők. Valószínűleg nem gondolták át elég alaposan a választ.
Ami engem illet, én Izraelben egy percig sem voltam emigráns. Hazajöttem – 63 évvel ezelőtt. Még a gondolatától is megborzongok, hogy engem emigráns írónak tartsanak…
***
Minden ország nyelve alakul, csiszolódik az évszázadok, évezredek folyamán. Az én magyar nyelvtudásom több, mint fél évszázaddal ezelőtt maradt félbe. Mégis ezen a nyelven írok, mert ezt tudom még mindig a legjobban. Igaz, tudatában vagyok annak is, hogy nem elég jól. Mit csináljak hát? A szívem tele van mesélnivalóval. Szemem meglátja, fülem meghallja, lelkem pedig a komputerébe táplálja bele a témákat.
Úgy érzem, olvasóim az évek folyamán megértették, szeretettel fogadták írásaimat. Ők buzdítottak, a szerkesztőm néha a fejét csóválta. Mert – így írok én, ahogy réges régen az úri-, meg a paraszt-, meg a zsidó gyerekek között tanultam beszélni, mesélni. Úgy a hűséges bugaci cselédlánytól, Franciskától, mint a nyitrai jesivából hozzánk került drága jó Abrahamsohn Frici házitanítónktól. Tőle tanultam talán a legtöbbet.
De ez már nagyon régen volt. Azóta hol jiddisül kevertem a mondanivalómat a drága Mamával, vagy a drága héber mondatokat gyilkoltam a csemetéimhez, unokáimhoz szólva. Semmibe vettem Eliezer Ben Jehuda könyörgő kiáltványát, hogy ne beszéljünk hetven nyelven, csak egyetlenegyen: ivritül. De, mert minden halandó téved, ős is tévedett: a sok nyelv hasznos! Fontos, hogy a Hazának első nyelve az ivrit legyen.
Írói, újságírói tevékenységemben mindig megnyugtatta a lelkiismeretemet a szerkesztők szakmai tudása, valamint fordítóm, a megboldogult Sároni Simon pontossága. Az ő szöveghű fordításainak köszönhetem, hogy héber nyelvű könyveim a magyar kiadások ikertestvéreként jelentek meg, unokáim és az izraeli, magyarul nem tudó olvasók örömére.
Megtanultam, bár még nem egészen jól, hogy aki nyilvánosság elé lép, annak fel kell készülnie egy kis elismerésre, egy kis dicséretre és… sok kritikára. Nem kevés intrikára. Ma megértettem azt is, hogy miért éppen a kollégáktól a legnehezebb elismerést kapni.
Jicchák fiam, aki ma a villanytársaság egyik részlegének igazgatója Jeruzsálemben, 14 éves korában, Petách Tikván az Or Jiszráél jesivában tanulta a Talmudot. Onnan érkezett levelében írta egy alkalommal: „Anyám, a Gemarában minden benne van.” Épp ma hallottam egy Gemara-idézetet: Kinát szofrimhárbe hochmá”, amely magyarul így hangzik: „Az írók irigysége sok bölcsességet teremt.”
És ha már a Gemarában is létezik ilyesmi, akkor megértem tollforgató barátaimat, és örülök az így született bölcs gondolatoknak.
***
Egy alkalommal egy izraeli, magyar nyelvű újsgíró jóindulatúan figyelmeztetett, hogy többször használom a córesz szót. Szerinte megengedhetetlen, hogy magyar nyelvű írásaimba idegen szót keverjek, noha szerinte a córesz a magyar szlengben is használatos és mindenki érti. Ha a nagy tekintélyű kollégának mégis igaza volt, akkor szolgáljon mentségemre, hogy én az izraeli magyarul beszélő olvasóknak írok. Rengeteg olyan fogalomjelölés létezik, amit nem lehet, vagy éppenséggel kár más szavakkal helyettesíteni, mert minden ilyen kifejezésnek sajátos árnyalata, zamata van.
Egy másik alaklommal a szerkesztő kijavította az olé szót bevándorlóra. Én ezt a kifejezést nem helyeslem, mert… az olé nem bevándorló, az olé hazatér. Az olé feljövetelt jelent, mint ahogyan a joréd – az országot elhagyó –, lemenetelt. Az az olé pedig, aki bevándorlónak érzi magát és nem hazatérőnek, arról jobb nem is bezélni. Ezért a zsidó testvéreim számomra nem bevándorlók, hanem hazatérők.
***
Elbeszéléseimben néha előfordul a hét hetedik napja, és azt bizonyára nem szombatnak, hanem Sábátnak írom, mert nekem ez sem ugyan az. A naptári szombat olyan, mint a Samstag, vagy az angol Saturday. Amiről én írok, az kicsi gyermekkoromtól belémoltott érzés: a Sábát szentsége. S leírhatatlan másképpen, mint Sábát. A Sábát, amelyre gondolatban már hétfőn készülődöm, amely arany glóriát fon a nehéz hétköznapok sokszor felhős egére. A Sábát, amelyet az Örökkévaló megszentelt, és megparancsolta azt ünneppé tenni egész Izrael népének; a Sábát, amelynek nyugalmáért annyi harc folyik testvér és testvér közt. A Sábátot – drága kollégák, hűséges olvasóim, én továbbra is Sábátnak és nem szombatnak írom.
Természetesen, van megoldás. Külföldön élő, nem zsidó olvasók számára a könyveim végén ott van a magyarázó szótár. Például, az olé, alija, Sábát és még néhány olyan kifejezés ismertetése, amely, úgy érzem, hogy az illetző szó magyar megfelelőjével esetleg nem tükrözné pontosan szívből fakadó mondanivalómat.
***
Én amolyan „botcsinálta” író vagyok. A sors adta a kezembe a tollat, hol vigasznak, hol meg azért, hogy a szerkesztőket bosszantsam. Aztán meg rájöttem, hogy a tollal örömet lehet adni az embereknek. Megírni róluk azt, amit úgy szeretnének tudtul adni a világnak. És éppen ezek az írásaim, az elismerő szavak azok, amellyel sikerült felhívni a figyelmet mások tehetségére, mások ambíciójára, mások alkotásaire, mások elismerésére. Talán éppen ezek az írásaim tettek engem méltóvá arra, hogy könyveim napvilágot lássanak.
Mert ott, a könyvek (méregdrága) lapjai között sem feledkeztem meg írni azokról, akik (talán) megérdemelték, és akik ezzek örömet kaphatnának – adhatnának. Ezt az elvemet továbbra is vallom, mert Ady szavaival élve, Isten is azt akarja, hogy mindenki örüljön.
„Mert Isten az Élet igazsága
Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez, mindenki örüljön
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen.
Parancsa ez: mindenki éljen.”
És mert még sokaknak szeretnék örömet nyújtani, Isten segítségével, folytatom az írást. Illetve szolgálom azokat, akik megérdemlik ezt egy igyekvő, jóindulatú írótól. Akinek azért mégsem jut mindenre ideje.
Ha volna külön imádság az írók részére, én mindennap elmondanám: Istenem, add, hogy szépet és jót tudjak írni. Nekik, az életért és egy kis boldogságért harcoló embertársaimnak, Olvasóimnak!
Mindig nagy érdeklődéssel fordultam hozzájuk, az Olvasókhoz, hiszen ők a mi nagyérdemű közönségünk. Ezért szívesen megkérdezném tőlük: Önök hogyan olvassák írásainkat? Megértéssel? Együttérzéssel? Avagy átfutják sorainkat, és „elintéznek” egyetlen kézlegyintéssel? Netán lenézéssel? Jó volna tudni. Szárnyakat kaphatnánk, vagy esetleg letörnék a szárnyainkat. Bár az Olvasóimtól kapott eddigi visszajelzések inkább a megértést, az empátiát és a szeretetet
sugározzák…