2014. 2. szám » Dávid András: Mese az identitásról

Dávid András: Mese az identitásról

Ez a beszámoló sokaknak talán nem fog tetszeni, sőt abban sem vagyok biztos, hogy nekem tetszik-e majd?

Arról kellene itt beszámolnom, hogy mi az oka, hogy ennyire nyugtalan vagyok itt élni, mennyire nem szeretem a körülöttem mozgó emberek hanulatát, miként próbálom meg kikapcsolni őket, mintha nem is volnának, de hát az emberek nem lámpák, sem nem számítógépek, amit csak ki-be kapcsolgat az ember, ha akarom ég, ha nem akarom, akkor sötét. Mondjuk ez a lámpákra igaz.

Végül is itt most nem az emberekről van szó, hanem rólam.

Állok a tükör előtt, hogy megnézzem, ki is vagyok én.

Ott van körülöttem az a sok ember és mind engem néznek, néznek és mindnek van valami véleménye arról, hogy ki is vagyok én. A véleményük biztosan nem egyforma, de ez nem is fontos. Hiszen én nem az vagyok, amilyennek mások látnak, hanem az, amilyennek magamat látom. Vagy talán mégsem?

Milyen nevet kíván adni a gyereknek az elvtársnő? – kérdezte az ápolónő.

Éva.

Esetleg másik névre nem gondolt az elvtársnő?

De persze. Ágnes. Éva, Ágnes – válaszolta öntudatosan anyám.

Csakhogy az elvtársnő egy gyönyörű fiúgyermeket hozott világra!

Fiúra nem gondoltunk – mondta anyám és ezzel véglegesen meghatározta nemi identitásomat. Apámék valamilyen obskurus okból meg voltak győződve arról, hogy anyám leánygyermeket hord a szíve alatt. Az András nevet csak úgy, jobb híjján kaptam, ez volt a szűlőorvos neve… Jobb híjján lettem András.

Mit sem tudtam a világról és máris azzal kezdtem, hogy nemet váltottam, és Ahmed, Alfonz, vagy Aristoteles helyett az András név határozta meg az életemet.

Az iskolában pont elkezdtünk olvasni, de az L betünél kitört a forradalom. Azt szavaltuk, hogy Talpra magyar, hí a haza, minden orosz menjen haza! Avers bájos egyszerűsége teljesen szívembe nyílalt, mint egy bús régi dal.

Csakhogy egy hónapba se telt, kiderült, hogy nem is forradalom volt, hanem ellenforradalom, és szüleim letiltották a versikét, Andriska ilyen hülyeségeket ne szavalj, itt a falnak is füle van! Ugyan hiába kerestem a füleket a falon.

Aztán bejött az iskolába egy bácsi, hosszú fekete hálóingben és feltette a kérdést, ki akar hittanra járni? Kérdeztem, mi az a hittan, és ő mondta, hogy szép történet a világ teremtéséről, az Úrról, meg ilyenek és egy könyvet mutatott, amiben érdekes rajzok voltak ördögökről meg valami üstben nagylángon égő emberekről és ez nagyon tetszett.

Mondtam, hogy persze, én okvetlenül akarok hittanra járni, mert ugyan az urakat már elüldöztük de ezek az ördögök…! Ez igen!

Jó, jó mondta a hálóinges, milyen vallású vagy?

Milyen, milyen – dadogtam –. hát kisdobos.

Az nem vallás. Menj haza szépen és kérdezd meg anyukádat, hogy milyen vallású a családod!

Anyám elgondolkozva nézett a szemembe és így szólt.

Mondd, hogy apád családja erdélyi és kálvinista – húzta ki magát. Ettől a hálóinges megrémült és kizárt engem. Aztán néhány hónappal később végleg eltűnt az iskolából is. Végleg? Megint ott van.

Persze, ettől még pont olyan gyerekek voltunk, mint a többiek az utcánkban. Énekeltük, hogy doremifá szóláti dó, szalonnát eszik a zsidó, mígnem egy-egy jó kis verekedésből hazatérve anyám a vérző térdemre mutatott, hogy ezt meg miért kaptam?

Azt mondták, hogy mocskos zsidó vagyok.

És? – kérdezte anyám. – Ezért verekedtél?

Rám ne mondja senki, hogy zsidó – mondtam önérzetesen.

Tudod te, mit jelent az, hogy zsidó? – kérdezte anyám.

Persze. Valami rosszat. Amikor valami nem stimmel.

Nem értettem, mit akar ezzel anyám, de már éreztem, nem lesz jó vége a dolognak.

És ha azt mondanám, hogy zsidó vagy?

Már te is rosszat akarsz nekem? – görbült le a szám.

Vedd tudomásul, hogy igenis zsidó vagy!

Nem! Nem akarom!

Dedede.

Puff. Úgy éreztem, megnyílt az ég felettem, rám zúdítva minden bűzlő zagyvát. Rám, aki egy kloákagödör alján állok és nem értem.

Én? Zsidó? Nem! Az nem lehet. Én nem vagyok zsidó! Nem akarok zsidó lenni! Ez valami rossz vicc, amit anyám büntetésből talált ki, vagy mit tudom én. És magyarázhat nekem itt népről, vallásról, történelemről, fütyülök rá, én egy magyar kisfiú vagyok, az akarok lenni, és kisdobos, és ha jó fiú leszek, akkor úttörő. Meg úttörővasutas. Az nem jó, mondta anyám, pont most léptünk ki a Pártból.

Na jó, megyek játszani.

Nem tudtam akkor, hogy milyen lesz a jövőm. Azt hittem, minden rendben lesz. Igaz, hogy nem engednek ki a Szovjetúnióba egyetemre, mert olajmérnök szeretnék majd lenni, és a budapesti filmművészetire sem vesznek fel. Az én identitásom abból áll, azokból a dolgokból, ami nem vagyok, ami nem lehettem és amit rám kényszerítettek.

És akkor itt a szabadság kérdése. Mert az is valami. Mert megtekinteném, milyen a tenger és hogy élnek az emberek, például az a gyönyörű szőke kislány, valami Barbara, Lübeckben, szóval odamegyek hozzá és megkérdem, ti hogy éltek, meséld el nekem és légy a feleségem! De persze nem tudhattam előre, hogy nem kapok útlevelet így azután se Lübecket, se Barbarát nem ismerem meg, szóval elvették tőlem az életem egy részét, a menyasszonyomat és Lübecket.

Mert a párt meg a szakszervezet nem akarta, úgyhogy leléptem.

Csak éppen azzal, hogy leléptem, megváltozott az identitásom is.

Már nem magyar voltam többé, hanem menekült. Vicces állapot. Politikai menekült. Azután francia. És azt gondoltam, hogy ha Franciaországban élek, akkor éljek úgy, ahogy a franciák, gondolkozzak úgy és szerelmeskedjek úgy, ahogy ők, mert közéjük tartozom.

Erről beszélgettünk egy román származású barátommal. Egyeztettük a történelmünket, amiről kiderült, hogy nem azokban az országokban éltünk, mint hittük. Mert az nem az a Románia, ez meg nem az a Magyarország. Mindből legalább kettő van. Elegem lett.

Hiszen az nem lehet, hogy én nem vagyok! – sikoltottam fel. – Vagyok. Akkor meg tartozom is valahova. Hol vannak az én gyökereim?

Persze – mondta a bölcs román. – Nekünk emigránsoknak léggyökereink vannak.

Ez szép. Csak semmit nem old meg.

Mert ti folyton a múltban vájkáltok–vetette közbe az amerikai barátom, mert volt egy ilyen is. – A múlt hazugságokkal van teli.

Könnyű neked. Nektek, amerikaiaknak még múltatok sincs.

Valóban. Nekünk a jelen és a jövő az identitásunk. Nem azon siránkozunk, mekkora hősök, milyen nagyok, mennyire ősiek voltunk. Számunkra az a fontos, mit akarunk, mi megvalósítjuk magunkat. A mi identitásunk az, amit magunknak csinálunk.

Nekünk, franciáknak, meg itt a HUMANIZMUSunk – mondta a román barátom. Csak az számít, hogyan gondolkozol. Ugyan senkit sem érdekel, mire gondolsz, de mégis minden ezen alapul. Európaiak vagyunk.

Ez tetszik.