Az alábbi fejezet részlet abból az írásból, amellyel 77. születésnapomon megajándékoztam családom tagjait.
Cime: „És beszéld el gyermekeidnek: szolgák voltunk Egyiptomban.”
Úgy esett, hogy én lettem az egyetlen a családban, akinek voltak emlékei a soáról. Testvéreim 1941-ben és 1942-ben születtek, én magam 1936-ban. Azt akartam: ne múljon el nyomtalanul mindaz, amire még emlékszem.
A N A G Y G E T T Ó (BABA ÉS GYŰRŰ)
1945. január másodikán délelőtt hajtottak át a Pozsonyi út 23-ból a nagy gettóba. A Phönix ház előtt mentünk el, a ház jellegzetes formájára máig így emlékszem. (A Hollán Ernő, Katona, Pannónia és Wallenberg (alias Phönix) utcák határolta Phönix-ház nevét tulajdonosáról, a Phönix életbiztosító-társaságról nyerte).
A Wesselényi utcai kapu felé igyekeztünk, folytonos sürgetés közepette. Rajtam egy oldalzsák volt, benne egy „kaucsuk baba”, meg talán könyv. A babát leejtettem és elgurult a járdáig – az úttesten ment a menet. Kiléptem a sorból, hogy felvegyem a babát, a kisérő fegyveres valami bot szerűséggel (talán gumibot volt) ráhúzott a fenekemre. Valaki visszarántott a sorba és vitt magával. Én meg bőgve nézegettem hátra a baba felé,A baba karja felfelé állt, mintha intett volna. Rémesen sajgott a lelkem ( a fenekem kevésbé fájt) a babáért. Ez történt a Phönix ház tövében.
A Pest VII. kerületében kijelölt gettó összefüggő terület volt. Ide telepítettek az elszórt csillagos házakból több mint 40 ezer zsidót, miközben a területről 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöztetnie. A gettó pontos határait november 29-én tette közzé Vajna Gábor nyilas belügyminiszter. A területet december 10-én zárták le.
A folyamatos razziák, a gettóba kényszerítések és a védett gettó részleges felszámolása miatt a létszám gyorsan emelkedett; végül 1945 januárjában elérte a 70 ezret. Egy szobára átlagosan 14 ember jutott. A gettó területét magas fapalánkkal vették körül, négy kaput nyitva a kerítésen.
7./1
“A budapesti gettó 0,3 négyzetkilométeres területen feküdt ( a 207 négyzetkilométeres kiterjedésű főváros töredékén…) Mint a varsói gettót, ezt is magas fakerítés (vastag deszkapalánk) vette körül, melyben minden irányban kapuk nyiltak; ezeken át kellett – Szálasi szavaival – behozni a zsidókat és többé ki nem engedni őket. A kerítés felállítását az Auguszt József vezette építkezési vállalatra bízták; és akárcsak Varsóban, a kerítést a zsidók költségén és zsidó munkaerővel építették meg.”( Braham II. 220.old).
A kapuban és a kapu körül sok fegyveres, gumibotos fiatal ember állt, mindenkit megmotoztak, minden pénzt, ékszert elvettek a belépőtől. A Wesselényi és Akácfa utca sarkán álló nagy iskolaépületbe tereltek, ott várakoztunk sokáig, egyre többen és többen érkeztek.Késő délután osztottak el bennünket, mi az Akácfa utca 43-as számu házba kerültünk, a legfelső emeleten egy majdnem teljesen üres szobába.
Az Akácfa utca párhuzamosan futott a a Kertész utcával, amelyet akkor Nagyatádi Szabó utcának neveztek. A mi szobánk a ház hátsó falánál volt, ami szorosan érintkezett a Nagyatádi Szabó utcában lévő garázs épülettel, amelynek a tetején egy légelhárító ágyú vagy gépfegyver kelepelt.Ez magyarázta, hogy senki nem lakott ebben a traktusban. Szörnyűséges, félelmetes hangzavar urakodott az igen gyakori légiveszély idején. Fűtésre nem emlékszem.
Összebújva aludtunk: minden holmink rajtunk volt, kabátok, egy-két pokróc melegített. Én Eszti mama lábainál aludtam volna, ha tudtam volna aludni. Eszti mama harisnyás lábait simogattam, egyszer csak megakadt a kezem valami kerek dologban. Kiderült, hogy a nehéz és vastag arany karikagyűrűje volt az, amit reggel össze-vissza keresett. Hogy véletlenül vagy szándékosan, belecsúszott a harisnyájába, és szerencsére, a nyilasok nem motozták meg, mert, ha megtalálják nála, lelövik. Milyen nagy érték volt! 1945 február elején, amikor mindenki beteg volt, én mentem el a gyűrűvel a Közraktár utca 12-be, egy francia udvarba, ahol nagyban folyt a csencselés, és 6 kiló lisztet kaptam érte! A platnin, fennséges kovásztalan kenyeret sütöttünk belőle (nem vallási alapon kovásztalant).
Nem bírtuk sokáig a negyedik emeleti lakás hangjait. A “légó-parancsnok” – így hívták akkor a “hatóság” által megbízott férfit, aki a házban parancsolt – szétosztotta a családot, más családokhoz, ahol fűtöttek valamennyire. Eszti mama is, Ciláék is máshová kerültek. Mi hárman egy pici, a gangra ablakos cselédszobába mentünk; a lakás konyhájára nyílt az ajtó, ezért viszonylag jó meleg volt. Itt üldögéltünk, Anika a “Nagy szürke mesekönyvből” (mint utóbb kiderült, amit én nagy szürkének hívtam, az Jókai által gyűjtött-írt mesék könyve volt, s a kedvenc mesém, a Szent Anna tó legendája valószínűleg Jókai műve volt) olvasott nekem.(Micsoda okos-bátor-leleményes anya volt az én anyám! Könyveket hozott a gettóba! A hátizsákjában cipelte, mert tudta, szóval kell engem tartani. Valahogy úgy volt, hogy Ádámmal játszott Cila, Eszti mama, Pali bácsi. Én meg zömében olvastam, vagy Anika olvasott nekem).
Akkor már nagyon keveset ettünk. Anika cipelt a gettóba két vagy három üveg sárgabarack lekvárt meg 1 kiló kristálycukrot; minden nap kaptunk (Ádám meg én) egy teáskanál baracklekvárt és egy teáskanál kristálycukorból készített cukros vizet. A házi gazdasszonyunk, egy terebélyes, nagyfarú-nagyorrú gőgös-kapzsi nőszemély volt, óriási veszekedések árán engedett be a lakásba (nem mi veszekedtünk vele, hanem a légó parancsnok). Eredetileg is itt laktak, alaposan bespájzolt mindenből és nem adott senkinek semmit, csak a férje meg a gyerekei ettek. Nos, ez a drágalátos háziasszony KENYERET sütött a sparhelt sütőjében, és szállt-szállt a kenyér illata…
Na, úgyhogy úgy elájultam, hogy alig tudtak életet verni belém. Életre pofoztak ugyan, de kenyérrel NEM kínáltak meg.
A házban, a földszinten lakott egy rabbi, aki temetni járt, ezért azután extra kosztra volt jogosult. Gyereke nem volt, Igy aztán a házban lakó gyerekek közül többen vendégeskedtünk nála. Ez után ( a felesége is részt vett az életre pofozásomban), többször kaptam meghívást esténként. Remek tarkabab-leveseket ettem ott és még társasági életet is éltünk:egyszerre hárman-négyen voltunk nála, nemcsak ettünk, hanem társasjátékot is játszottunk, főleg barkochbáztunk. Áldassék a neve! (Sajnos, nem tudom, hogy hívták)
Cila időnként elvitt sétálni, amikor ki lehetet menni délután .Kereste a barátnőit, két vagy három nénit meg is találtunk, néha kaptam egy kockacukrot, nagy kincs volt! Jártunk a nagy zsinagógánál, meg a Klauzál téren, félelmetesek voltak a hullából épült farakások.
Az utolsó négy nap szörnyű volt. Szünet nélkül folyt a légiháború. Mindenki leköltözött a pincébe. A légópince, mint egy nézőtér, egymás után sorokban felállított székek, padok garmadájából állt, valahol elől egy magasított dobogón, egy asztal; körülötte férfiak és a Kaddist énekeltek-mondták állandóan.
Terjedtek a hírek: fel akarják robbantani a gettót, jönnek a nyilasok stb. Nem mehettem fel a pincéből. Ültem a padon és Heltai Jenő A néma levente című szinjátékát olvastam, Anika szerint “ minimum harmincszor! “ Az élet szép, Tenéked magyarázzam? Ez a mondat, mint a megbocsájtás, a happy end mondata, később Anikával titkos jelmondatunkká vált. Hogy honnan jött elő ez a kis könyv, mi hoztuk magunkkal, vagy az Akácfa utcában találtuk, nem tudom. De számomra életmentő volt; teljesen beleköltöztem a történetbe. A háború után, valamikor 48-ban vagy 49-ben, megnézhettem A néma leventét Bajor Gizivel a főszerepben.Gyönyörű volt! Azóta is, ha a gettóról szó kerül, rögtön eszembe jut Zilia Duca Heltai Jenő költötte szép története, így hát még jó emlékem is van ebből az időszakból.
Az utolsó nap és az utolsó éjszaka már nem volt villany. Olvasni sem tudtam. A teremben sötét volt, a “pódiumon “ egy szál gyertya, és a vallásos emberek énekelve imádkoznak; fájdalmas dallamok keltettek félelmet, rettegést: én ugyan nem nagyon tudtam, mitől félünk. Annál inkább a felnőttek! Hiszen tovább szállingóztak a hírek a gettó felrobbantásáról. Ez 1945. január 17-ről 18-ra virradó éjszaka volt.
Éjszaka aztán rémes hangokra ébredtem: néhány német katona áttörte a szomszéd ház falát és a pincén keresztül,ránk fogva a fegyvereiket, üvöltözve áttörték a tulsó falat és mentek tovább. Csak tán tíz percig voltak a pincénkben de itt mindenki átélte halála pillanatát.
Utólag végiggondolva: valószínüleg menekültek.
Ahogy szürkült-világosodott, Anika felment vizet keresni, az a hír járta, hogy valami tűzcsapból lehet vizet venni. Hamarosan boldog arccal tért vissza: itt vannak az orosz katonák! Egyszerre felszabadult a lefojtott csend, mindeki beszélt, kiabált, örvendezett. Nagyon hamar kiürült a pince, mi is felmentünk. Hamarosan indultunk Anikával a pesti nagyit megkeresni. És én végre boldogan ugrálhattam a gettókapu deszkáin.