2014. 3. szám » Háberman Zoltán: Baloldali ellenállás a Holokauszt idején

Háberman Zoltán: Baloldali ellenállás a Holokauszt idején

Gondolatok egy mikro-történet kapcsán (I. rész)

Családi előtörténet

Nagyapám, Háberman Sámuel történetét apámtól, Miklóstól hallottam, többször is. Több lexikonban és visszaemlékezésekben1 is szerepelnek részletek az életéről. Rá kellett jönnöm, jellegzetes történet ez: egy zsidó emberről, aki keresi az útját a szörnyűvé lett világban. Nem hagyta magát a vágóhídra terelni, mint a birka. Tradicionális zsidó hátterű emberként csatlakozott a baloldali mozgalomhoz! A zsidóság mindig emlékezik és emlékeztet. Ez a kötelességünk. Feltárni a múltat, és csak akkor fogjuk tudni, hogy merre tartunk, ha tudjuk, hogy honnan jöttünk.

Habermann Sámuel 1899-ben Nagybereznán született, ma Ukrajna, de akkoriban Kárpátalja; a történeti Magyarországhoz tartozott. Kárpátalja akkor Magyarország legszegényebb, periférikus területe volt. A népességnek csak 30%-a volt magyar, többségében rutének lakták. 80-90 ezer főre tehető a zsidók száma. Nyelvi magyarosodásuk a jiddis anyanyelv mellett jelentősen előrehaladt, bár a leginkább hagyományokat tartó zsidóságnak számítottak.

A vallásos ortodox zsidó család tizenharmadik gyermekeként, Sámuel hagyományos nevelést kapott a héderben (zsidó vallási elemi iskola), majd a jesiva tanulójaként Munkácson élt. Munkács volt Kárpátalja legjelentősebb zsidó közössége, a város lakosságának majdnem felét zsidók tették ki. Sokan, és Háberman Sámuel is, egyre inkább rádöbben a hagyományos életforma válságára, mely nem adja meg a választ kérdéseire. Miért van annyi szenvedés, nyomor és éhínség a földön? Vajon Istennek milyen célja van, hogy antiszemitizmust, üldözést, pogromokat küld a jámbor vallásos közösségekre? Szabómesterséget tanult Ungváron, de 1916-ban behívták az Osztrák-Magyar hadseregbe és a keleti frontra küldték. Orosz fogságba került, ahol megismerkedik többek között Rákosi Mátyással és őt is elfogja az akkor még hősies orosz forradalmi hév. Talán most van az a pillanat, amikor a messiási hitben nevelkedett fiú számára valóságot ölthet, amit a zsidók évezredek óta hirdetnek. Eljön egy boldogabb, igazságosabb, jobb kor. Az emberiség – a lenini Szovjetunió vezetésével – a kisemmizettek és nyomorgók pártjára állva, majd kiharcolja mindenki számára az igazságosság és a szolidaritás alapján működő társadalmat. Hiszen erre szocializálták gyerekkorától kezdve a hedertől a jesiváig. A cödókó, a cheszed, a társdalmi igazságosság a zsidó vallás központi gondolata.

1919-ben hazatért Munkácsra, amely ekkor már Csehszlovákiához tartozott. A 20-as, 30-as években tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. Szakszervezeti vezetőként létrehozta a kisiparosok szövetkezetét és ezen belül a szabók érdekeit képviseli a jobb bérek, életkörülményekért, mely ma természetes, de abban az időben forradalmian újnak számított. Megalapította a Proletár Testedző Egyesületet. Vezetése alatt évente nyári táborozásokat és sportünnepségeket rendeztek a dolgozó ifjúság részére, amikor a sport és a szabadidő csak a gazdag emberek privilégiuma volt. Önkormányzati képviselőnek is megválasztották. Indult a csehszlovák parlamenti választásokon az akkor még legális kommunista párt jelöltjeként. 1926-ban házasságot kötött Schwartz Gizellával, aki szegény kárpátaljai zsidó család sokadik gyermeke. Ekkor kis szabóüzemet vezetett, ahol varrónők, szabászok méretre ruhákat varrtak. Schwartz Gizi varrónőnek megtetszett a becsületes, a béreket és a jó munkahelyi körülményeket ígérő emberséges vezető. Samu is szemet vetett a fiatal és mindenki által gyönyörűnek tartott lányra.

Megházasodtak, 1926. május 9-én megszületett gyermekük, Miklós, aki a Moshe Arie nevet is kapta a brit mila (körülmetélés) szertartás során. Ábrahám szövetségébe vették, ami egy kommunistának is természetes volt. A gyereket a cionista Munkácsi Héber Gimnáziumba íratták, ami szintén belefért a kor sokszínű világába. Sámuelt 1934-ben május 1-i beszéde miatt egy gyűlésen, ahol a Szovjetuniót pozitívan említette, egy évi börtönre ítélték. Felesége is kommunista lett, valamikor mindketten börtönben ültek, a rendőrhatóságok folyamatosan zaklatták, házkutatásokat tartottak. Jól ismerte a kisemberek életét és tudott is a nyelvükön beszélni. Edzőtáborokat szervezett, beszédeivel magával ragadta a tömegeket. A „munkát, kenyeret” nem csak jelszó volt, hitte, hogy harcolni kell az alapvető emberi jogokért. Ekkor még viszonylagos szabadságban, 1937-ben Párizsba mentek, mint akkor nagyon sok gondolkodó és művész, ahol a párizsi világkiállításon Pablo Picasso Guernicája volt látható a köztársasági Spanyolország kiállításán. A világkiállításon a náci Németország és a Szovjetunió pavilonjai egymással szemben álltak. Az idilli élet az asszimilálódó, jogegyenlőséget követelő család életében rövid ideig tartott.

1938. novemberi bécsi döntés után Kárpátalja jelentős részét, Munkácsot is Magyarországhoz csatolták. A horthysta magyar törvények kegyetlenebbek voltak minden eddiginél. A kommunista-gyanús mozgalmárokat törvényen kívül helyezték, és mint bűnözőket, üldözték. Távollétében halálbüntetést szabtak ki rá, emiatt 1938-ban titokban el kellett hagynia Munkácsot. 1939-ben már hatályos az első és a második zsidótörvény, a terület a magyar belügyminisztérium irányítása alá került. A nyomor és az üldözések ettől kezdve egyre szörnyűbbé válnak, és mint tudjuk, a zsidóság teljes legyilkolásáig fajult. Habermann Sámuel nem várta meg deportálását. 1939-ben a kommunista illegális mozgalom segítségével a Szovjetunióba került, ahol a donyecki bányavidéken dolgozott. 1941 tavaszán felesége és fia is utána mentek. A magyar hatóságok kiadták Schwartz Gizellát és Háberman Miklóst és más emigrációban élő kommunista családtagját a szovjeteknek, még az 1848-49-es magyar forradalomban az oroszok által zsákmányolt zászlókért cserébe.

A család csak igen rövid ideig maradt együtt, ugyanis a német náci hadsereg még ebben az évben megtámadta a Szovjetuniót, így Hábermann Sámuel önként jelentkezett a frontra. Ejtőernyős kiképzés után Vorosilovgradban (Luganszk), egy krasznodari (Fekete-tenger melletti) gelendzsiki reptérről egy hattagú ejtőernyős csoport parancsnok-helyetteseként kerül bevetésre. Hogy a Kárpátokban megszervezzék a fasiszta-náci német és kiszolgálóik – köztük Magyarország – elleni partizán mozgalmat. Az éjszaka leple alatt 1942. január 4-én ledobták őket, Hábermann Sámuel és még két bajtársa tűzharcban meghaltak. Más források szerint elfogták őt, majd megállapították, hogy Spiegel Lajos névre szóló iratai hamisak. Kőrösmezői kihallgatása során valószínűleg megkínozták és brutálisan megölték. A csoport többi tagját, köztük Borkanyuk Eleket (Oleksza, Alex) a parancsnokot is elfogták és Budapesten kivégezték. Az ellenállók egységét, akik orosz katona-egyenruhában ugrottak le, felfedezték a határvadászok, vezetőjüket, a kárpátaljai Borkanyuk Eleket a VKF (Vezérkari Főnökség) különbíróságának ítélete alapján kivégezték. A korra és a családra jellemző módon Habermann Sámuel bátyja, Sándor, a Cseh Légió katonájaként Prága felszabadításáért vívott harcban vesztette életét. Családja más tagjait Auschwitzban és egyéb haláltáborokban gyilkolták le. A népes család egy része még a 30-as évek elején Palesztinába ment, és később, Izraelben már a zsidó államért harcoltak. Sámuel fia, Miklós, 1940-től, először a szovjet hátországban dolgozik, méghozzá egy kazahsztáni, alma-atai vasgyárban, ahol jegyre veszik a sovány élelmiszeradagokat. Sámuel felesége, Gizella, és Miklós fia, amint Sámuel halálhíréről értesültek, önként jelentkeztek a szovjet hadseregbe frontszolgálatra; egészen a háború végéig frontvonalban harcoltak. A szovjet hadsereg kihasználta magyar nyelvismeretüket, emellett még kitűnően beszéltek jiddisül és oroszul is. Később Budapesten, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban tevékenykedtek, egészen 1947-es leszerelésükig, majd hazatértek Kárpátaljára. Háberman Miklós és anyja Kárpátalján maradnak húsz éven keresztül.

Gondolatok az életrajz kapcsán

A háború alatt és után jelentős számmal voltak zsidó háttérrel, identitással és hagyományokkal bíró emberek, akik a baloldali eszmékben látták az erőt és a reményt, ami helyzetüket jobbá teheti, megváltoztatathatja.

A holokauszt eseményeit feldolgozó kutatókat, emlékezőket, politikai stratégákat is – néhány kivételtől eltekintve – zűrzavaros legendák, hatalmi érdekek emlékezetpolitikai stratégiák zavarták, bénították le. A holokauszt utáni kommunista és cionista kutatók – más-más ideológia miatt –, egyet értettek abban, hogy külön kell választani az antifasiszta kommunista és a cionista zsidó, haluc ellenállást. Zsidó és nem zsidó ellenállásra szerették volna szétválasztani a korabeli folyamatokat. Ez a mai napig meghatározó. A Rákosi-Kádár korszak holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitikája arról szólt, hogy zsidótlanítani akarták az ellenállókra való emlékezést. Ez megmutatkozott a pártdoktrínában, miszerint Hitler főleg a kommunistákat, az anti-fasisztákat üldözte.

1965-ben a magyar Auschwitz-kiállítás ennek szellemében alakult, ahol a kiállítás 120 paneljéből végül mindössze 10 utalt a zsidó áldozatokra. Ezeket a torz és hazug nézeteket képviselte és terjesztette a holokausztot követően a NÜB (Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága) és a Partizánszövetség is. (Lásd: Ungváry Krisztián (2014.) Tettesek és áldozatok Jaffa Kiadó, Bp., 218-220 oldal; Ungváry hivatkozik az OSA archívumra: w3.osaarchivum.org/galeria/auschwitz/main.html). Egyre inkább magát a zsidó szót se lehetett leírni és kimondani. A holokauszt utáni kommunista pártvezetés ki akarta sajátítani a saját ideológiája szerint a meggyilkolt emberek identitását.

Természetesen sokan voltak a zsidó családi hagyományokat elhagyó, a kommunista-baloldali, ateista ideológiát választó ellenállók, és voltak nem zsidó családi hagyományokkal rendelkezők is. A paletta rendkívül széles volt. Akadtak, persze, cionista baloldaliak is és magukat zsidóként is identifikáló szociáldemokraták. Az ellenállók ülönböző öndefinícióval rendelkező emberek voltak a holokauszt idején. Sok zsidó családi hagyományokkal bíró, asszimilálódni kívánó fiatal került a baloldali mozgalmakba. Könnyen érthető, hiszen a kommunista-baloldali mozgalmakban érezhették a leginkább, hogy zsidó származásuk nem megvetett, stigmatizáló, hanem indifferens.

A magyarországi asszimiláció ugyan fantasztikus lehetőségeket nyújtott a zsidóknak a 19. század második felétől. A zsidók hatalmas karriert futhattak be, erre a legjobb példa báró Hazai Samu, aki kikeresztelkedés útján, de vezérezredesi rangban honvédelmi miniszterségig vitte. Ugyanakkor a 20. század elejétől megtorpant ez a lehetőség a zsidók előtt. Az első világháborúban megnövekedő antiszemitizmus (például azzal a hamis és alaptalan váddal, hogy a zsidók nem vesznek részt a háborús erőfeszítésekben, sőt hasznot is húznak belőle), a fehérterror és a numerus clausus hatalmas pofonként csattant a zsidókon. Azokon a zsidókon, akik többségükben magyar identitásukat és hazaszeretetüket vehemensen bizonyítani szerették volna.

A magyarsággal érző zsidókat külön „népfaj” vagy „nemzetiség” jelzővel illeti a numerus clausus törvény, teljesen lefokozva és semmibe véve a zsidók eddigi sikeres asszimilációs törekvéseit. Annak ellenére, hogy a törvényben nem szerepel a zsidó szó. (Kovács M. Mária Törvénytől sújtva Napvilág Kiadó, Bp., 2012.) A kiábrándult, szegénységben élő zsidó gyökerekkel megáldott embereknek kézenfekvő volt a baloldaliság ígérete, ahol nem számít a származás, akár zsidó családi hagyományokkal is a háttérben, elfogadó közeget, közösséget találhattak. A hagyományos zsidó közösségek történelmi, politikai és gazdasági helyzete a 20. század elejétől kezdve válságba került. Néhány igen gazdag, vagyonos vagy felső-középosztálybeli család kivételével nagy volt az elszegényedés, főleg a paraszti környezetben élő sokgyermekes zsidó családok és a városokba költöző, az ipar perifériáin megélhetést remélő munkások körében. Ez a tendencia fokozatosan érvényesült Kárpátalján. Ebből a közegből kerültek ki főleg a baloldali ellenállás képviselői vegyesen zsidók és nem zsidók egyaránt. Az értelmiségi, gazdag polgári családok soraiból kikerült baloldaliak között valószínűleg nagyon magas volt a zsidó családi hagyományokkal rendelkezők aránya. A Magyar Kommunista Párt 1919–től illegalitásban működött, így elég veszélyes volt már ettől kezdve szervezkedni. Az idő előrehaladtával azonban a zsidóknak szinte nem jelentett különbséget, hiszen mindenképpen üldözöttek voltak.

(Folytatás a következő számban)

1 Kroó László (1988): A Kárpátok alatt. Kossuth Könyvkiadó