Asszimilálódott, értelmiségi zsidó családba születtem, Budapesten. Születésem évében szerzett teljhatalmat Hitler, és éles szemű anyám számára hamarosan világossá vált, milyen sors vár reánk. Ezért szüleim – gondolom hosszas töprengés után – döntöttek úgy, hogy gyermekeik megóvása érdekében keresztény hitre térnek. A döntő lépésre három nappal bátyám iskolakezdése előtt szánták rá magukat! Ennek következtében – bár édesapámat 1942 novemberében munkaszolgálatosként az utolsó transzporttal kivitték az orosz frontra, ahol a januári nagy szovjet offenzíva során „eltűnt”, és soha többé nem hallottunk felőle – én csak 1944 tavaszán szembesültem zsidó mivoltommal. Barátnőm, és bátyáink bandája kitartott mellettünk az őket is ért megaláztatások ellenére. Talán ez a barátság segített abban, hogy a felszabadulás után aránylag könnyen visszailleszkedjem abba a társadalomba, amely egy évvel korábban kivetett magából.
Anyám úgy ítélte meg: a formálódó új világban egyedül a kommunisták vetik el teljesen a múltat. Én természetszerűleg követtem az ő nézeteit, hamarosan lelkes diákszövetségi aktivista lett belőlem. Kiábrándulásom 1949 őszén indult meg az iskolákba is behatoló korszellem hatására, majd a Rajk per és Sztálin 70. születésnapjának abszurd ünneplése be is teljesítette a folyamatot. Azok számára, akik nem élték át ezt a korszakot: magyar irodalom szóbeli érettségijén Sztálin nyelvtudományi cikkeinek elemzése volt a feladatom! Koszorús költőink, Sztálin ódái után nem csoda, hogy érdeklődésem az egzaktabb tudományok felé fordult, bár a biológiát, s benne a genetikát burzsoá áltudománynak minősítő Liszenkó uralta.
Az egyetem elvégzése után kutatói pályám és gyermekeim kitöltötték életemet. Aki megpróbálta a kisgyermekes anyaság és a 100 %-os szakmai teljesítmény igényét összeegyeztetni, az megérti, hogy vonzódásomat az irodalom iránt jó időre elfelejtettem, bár mint szakfolyóiratok szerkesztője tudtam kamatoztatni íráskészségemet.
Szakmai pályám befejezése után jó ideig unokáim töltötték ki életemet, de mint a nagymamák általában megtapasztalják, egy idő után méltán érezhetik magukat fölöslegesnek. Az ürességet kitöltendő elkezdtem írogatni: először novellákkal próbálkoztam, de az irodalmi lapok nem kapkodtak utánuk. Egy londoni látogatásom során véletlenül összefutottam anyám unokatestvérével, aki szintén látogatóban volt, de ő Ausztráliából érkezett. Míg a társaság elmerült a londoni élet aktuális témáiban, Nyuszival félrevonultunk, és ő boldogan, hogy végre magyarul beszélhet, vég nélkül mesélte a családi történeteket. Ő indított el őseim kutatásának útján, melynek első lépéseként Izraelben élő unokabátyámtól megszereztem dédapám németül írt emlékiratainak másolatát, és lefordítottam. Nehezítette a szöveg megfejtését – a kézirat elolvasásán túlmenően – az időközben erősen megváltozott német helyesírás. Nem csoda, hiszen azóta, hogy Náthán megtanult helyesen írni, 150 év telt el!
Mire elkészültem a fordítással, megért bennem az elhatározás, hogy ezt közkinccsé kell tennem! A memoár olyan hihetetlenül érdekes korszakot ölel fel: a XIX. század első felét, amely magyar és zsidó szempontból egyaránt reformkor – hiszen visszanyúlik anyai dédapjáig, aki valamikor a XVIII. század hetvenes éveiben születhetett – a monarchia korszakát, amelyre esik hosszú életének legtevékenyebb időszaka, az első világháború és a forradalmak korát a zsidó polgár szemszögéből nézve írja le és eljut a „még az előzőnél is borzalmasabb háborúig”, amikor teljes addig felépített világa, biztonsága összeomlik és végül életútja a tömegsírban végződik. Ugyanakkor azt is tudomásul kellett vennem, hogy alaposan át kell dolgoznom az egész anyagot: ki kell nyomoznom a még fellelhető adatokat, levéltárakban, könyvtárakban kell kutatnom, a hiányzókat pedig fantáziámmal pótolnom. Egyes eseményeket annyira át tudtam élni, hogy úgy gondoltam meg tudom írni ezt a könyvet. Hogy jól gondoltam-e, azt döntse el az olvasó!
A következő oldalakon az 1848-as forradalom eseményeit elevenítem fel a felvidéki kisvárosban, Nagybiccsén (jelenleg Bytča) élő ükanyám, Giselle szemén keresztül. Ő családtörténetem első kötetének főszereplője. A korán árvaságra jutó kislány, nővérével együtt nagyszüleinél nevelkedett Puchón (Púchov), ahol a nagyapa a nevezetes Marczibányi család házizsidaja. Ennek köszönhetően részesül a Marczibányi kislányok neveltetésének előnyeiből: franciául tanul, zongorázik, lovagol, és ami a fő, megismeri a magyar gondolkodásmódot. Ismereteit már mint fiatalasszony hasznosítani tudja a Trencsén megyei főügyész, Katona Ferenc családjában. (Eddig a kopf!)
1848. március 20.
Ükapám, Leopold Klein tegnap este, mikor megjött Pozsonyból, mesélte, hogy milyen nagy események zajlottak Pesten: forradalom volt. A fiatalok kiszabadították Táncsics Mihályt a börtönéből és kimondták a szólásszabadságot, eltörölték a cenzúrát. Kinyomtatták 12 pontba szedett követeléseiket, meg Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Hozott is egy-egy példányt belőlük, Pozsonyban osztogatták a járókelőknek. Petőfi néhány versét már ismertem korábbról, a Honleányban jelentek meg, amire Katonáék előfizettek. Itt olvastam időnként egy-egy verset, de azok inkább szép dalok voltak, nem ilyen harcias, mint ez: Rabok legyünk, vagy szabadok, Ez a kérdés, válasszatok!
Most ő a forradalmi ifjak vezére. Leopold aggódik, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, ha túl nagy a szabadság, akkor majd sorra előjönnek a polgárok, hogy nekik nem kellenek a zsidó kereskedők, kitiltják őket a városaikból. Eddig minden kedvezmény, amit kaptunk az utóbbi 60 évben az uralkodótól származik, és az uralkodó a magyarok tiltakozása ellenére rendelte el azok végrehajtását. Én, persze, rögtön végigolvastam mindkét papírt – Leopold meg se nagyon érti, csak a legegyszerűbb magyar beszédet,– és el voltam ragadtatva.
Magyaráztam Leopoldnak, hogy lehet a forradalomnak jó oldala is, hiszen a francia forradalom teremtette meg Franciaországban a zsidók egyenjogúságát. Legalábbis vannak a keresztények közt olyanok, akik magukkal egyenlőnek gondolják és érzik a zsidókat. Véleményem szerint, itt Magyarországon is, idővel, változni fog a helyzet, de ahhoz, hogy egyenrangúként elfogadjanak, nekünk is kell tevékenykedünk. Például minden zsidó embernek meg kell tanulnia magyarul! Ezzel kifejeznénk megbecsülésünket a nyelvük, kultúrájuk iránt, és legfőképpen azt, hogy Magyarországot nem tekintjük átmeneti lakóhelyünknek, hanem hazánknak. Leopold csak morgott, hogy nagyon szépen tudok prédikálni, de nézzek körül, itt élnek a tótok már közel 1000 éve együtt a magyarokkal, mégsem tanultak meg magyarul. Vagy ott van a bányavárosok példája, ahol magyart le sem engednek telepedni, annyira a németek uralják. Na látod – mondtam neki –, nem csoda, hogy nem tetszik nekik a németek hatalma, saját országukban a németek szabják meg, mit tehetnek és mit nem a magyarok. – Jó, jó, csak várd ki a végét, majd meglátjuk kinek volt igaza! – mormogta, kifejezvén, hogy nem kíván többet vitatkozni velem. Alig tudtam az éjszaka aludni, annyira felzaklatott a forradalom híre. Eszembe jutott, amit még Marczibányiéknál hallottam az országgyűlési vitákról, hadakozásokról, reményekről és kudarcokról. Kíváncsi vagyok Antal úr hogyan fog intézkedni, mi fog megváltozni a megyében. Amit megtudok, azt le fogom írni a naplómba, hogy születendő gyermekem majd megtudja, milyen izgalmas és felemelő események közepette készülődött a világra jönni. Biztosan fiú lesz, az illik egy forradalomhoz!
1848. március 25.
Nap-mint-nap újabb hírek érkeznek, azt sem tudjuk, merre kapkodjuk a fejünket. A bét haknesszetben ismertették a zsidóság vezetőinek kiáltványát, amelyet a magyar és erdélyi zsidók képviselete nevében intéztek hozzánk. Ebben üdvözlik a forradalmat és kiemelik a 12 pont közül a negyediket, amely törvény előtti egyenlőséget követel polgári és vallási tekintetben. Tehát az én véleményemet támasztja alá. Meg kell adni, Leopold nagyon tisztességesen elismerte, hogy a múltkori vitánkban, úgy látszik, nekem volt igazam, hiszen vezetőink is a forradalom mellé álltak. Hihetetlen, hogy még a 12 pontot Pozsonyba vivő küldöttségbe is beválasztottak egy zsidó embert. Sőt, a Közcsendi Bizottmány tagjai közé is beválasztottak zsidókat. Megkezdték a nemzetőrség szervezését és ez sem lesz zárt előttünk. Ezek a dolgok elképzelhetetlenek voltak még néhány héttel ezelőtt! De, sajnos, rossz hírek is érkeztek Pozsonyból, és Pozsony jóval közelebb van hozzánk, mint Pest. A pozsonyi polgárok máris szervezkednek, petíciót intéztek az országgyűléshez, amelyben követelik a zsidók kiűzését a városból, a házalás betiltását és a helyi újság zsidó szerkesztőjének menesztését. Ha ilyen a város vezetőségének szelleme, mit lehet elvárni az alja néptől? Természetesen azonnal nekiláttak a zsidó üzletek fosztogatásának. Még szerencse, hogy a forradalmi ifjak szétverték a csürhét és nagyobb szerencsétlenség nem történt. Ezeket a híreket hallván, nekem kell beismernem, hogy Leopold félelme sem volt alaptalan.
Katonáéknál hallottam, hogy itt, Trencsén megyében, március 27-re Közgyűlést hívtak össze, hogy megtárgyalják az eseményeket és a teendőket. Bízom benne, hogy néhány nap késéssel mi is megtudjuk a határozatokat, amelyek remélhetőleg kedvezők lesznek a számunkra. Annyira izgatnak az események, hogy néha alig tudok elaludni. Remélem nem árt meg ez az örökös izgalom szegény kis magzatomnak. Vajon mire megszületik eldől-e, hogy sorsunk merre fordul, jobbra, vagy rosszabbra? Én bizakodom!
1848. március 30.
Ma, ebédnél, Katona úr hosszan mesélte a 27-i Közgyűlés eseményeit, határozatait. Gyorsan nekiállok leírni, hogy ne felejtsek el semmit.
Azzal kezdődött a gyűlés, hogy az alispán úr átadta olvasásra gróf Batthyány Lajos miniszterelnök úr levelét, amelyet olyan sok példányban kinyomtattak, hogy mindenki haza is vihette. Igy aztán én is kézbe vehettem. Katona úr csodálkozott, hogy olyan nagy érdeklődést tanúsítok az iromány iránt, ő azt gondolta, hogy a nőket nem érdekli a politika. Mondtam neki, hogy számunkra létkérdés, hogy megvéd-e a kormányzat ellenségeinktől, tudunk-e békésen dolgozni, vagy kifosztanak minket, esetleg kiűznek lakhelyünkről, mint ahogy a pozsonyi polgárok követelték. Érdekes módon, ő erről nem is hallott, először el sem akarta hinni. Végül, mint jelentéktelen apróságot intézte el: ja, néhány boltot valóban kirámoltak, de ettől még nem dől össze a világ – mondta. Hiába, ő fel sem fogja, hogy annak a családnak mit jelent a boltuk kifosztása, hogy esetleg koldusbotra jutnak. Megnyugtatásul kezembe adta a miniszterelnöki körlevelet, hogy haza is vihetem, ha akarom, és megnyugtathatom a családomat, hogy az új kormány a rend- és vagyonbiztonság fenntartására mindent megtesz. Igy aztán este az egész családnak magyarázhattam annak tartalmát. Nem volt könnyű, hiszen egyedül én tudok annyira magyarul, hogy megértsem a szöveget, de néha nekem is nehezen érthető, annyira bonyolultan fogalmazták. Na és aztán lefordítani németre, az se kutya! Mondta Katona úr, hogy már készül a tót fordítás, mert hiszen tudják az urak, hogy ezen a vidéken a magyar nyelvvel nem sokra mennek. Ide másolok hát egyes részleteket, megőrizve az eredeti szöveget születendő fiam számára, aki már bizonyosan magyarul fog tanulni az iskolában és könnyedén megérti majd ezt a nehéz szöveget.
Mennyire törekszik és siet a‘ törvényhozó testület a‘ nemzeti átalakulás fontos perczeiben a‘ békét és egyensúlyt fentartani, ‘s a‘ közkedélyt minden hullámzástól megóvni, kellőleg tanúsítják a‘ közteherviselésrűl, papi tized és úrbéri viszonyok megszüntetésérűl az országos rendek által előterjesztett, kormány által már elfogadott I. alatt mellékelt törvényczikkek, ‘s II. alatt ezennel hivatalosan áttett országgyűlési nyilatkozat.
Még a miniszterelnök úrnak az alispán úrhoz intézett levelét is ide másolom, annyira szívhez szólóan fogalmazza meg törekvéseit. Azt hiszem, ha ilyen emberek állnak az ország élén, nagyobb baj már nem történhet. A levél így kezdődik:
Első Alispán úr!
Azon mozgalom, melly roppant erővel egész Európát megragadá, hazánkat is áthatotta. Ősi alkotmányunknak századokon keresztül fenállott viszonyai a‘ leggyökeresb átalakulás küszöbére jutottak, melly eddigi kötelékeinek megtágulása nélkül nem történheték meg. Új alakot ölt magára hazánk: a jognak és köteleségnek újabb, a‘ réginél igazságosb arányban lesznek osztályosivá az ország minden polgárai.
Azon meggyőződést táplálom lelkemben, hogy midőn a‘ szabadságnak részesei szaporodnak, a‘ rendnek és tartós belbékének elemei is szaporodnak. Melly országban több jogszerű érdek nyer kielégítést, ott többen vannak azok, kik a‘ fenállónak hű és erős támaszai. Ezért azt hiszem, azon törvény javaslatok, mik a‘ jelen ország gyűlésen mindkét tábla által elfogadtattak, olyan természetűek, hogy a‘ nép nagy tömegének megadják azon megnyugvást, melly e‘ pillanatban Európa legtöbb népénél hiányzik.
Úgy látszik, hazánknak van fentartva ama dicsőség, veszélyes megrázkódtatás nélkül bontakozni ki azon elavult rendszerbűl, melly anyagi és szellemi kifejlődésére egyiránt nehezkedett. Épen nem lehet róla kételkedni, ha hatóságai és hivatalnokai folyvást ébren lesznek és virrasztanak a‘ haza köz sorsa felett.
És épen erre hívom Első Alispán Urat. Midőn a‘ szabadság alapjára jutottunk, az ezen iránybani haladás föltétele a‘ béke, rend és bizalom. Ha valaha drága és kívánatos volt a‘ rend és bizalom, most kívánatos.
Az utasításnak megfelelően egy választmányt neveztek ki, melynek természetesen tagja lett Katona úr is, olyan feladattal, hogy állandóan figyelemmel kísérjék a megyében történő szervezkedéseket és azonnal jelentést tegyenek, ha bármi olyat észlelnek, ami veszélyt jelent a közbiztonságra. Azt hiszem Katona úr nagyon fontos szerepet fog betölteni ebben az új rendben, hiszen kevés olyan nagy tudású jogász van a megyében, mint ő. Igy aztán mindenről értesülni fogok, ráadásul első kézből.
A család nagy hümmögéssel fogadta az általam előadottakat és végül „majd meglátjuk, a szép szavakból mi valósul meg” felkiáltással, ki-ki elvonult aludni. Azon nem csodálkozom, hogy az öregek nem lelkesednek a forradalomért, de a fiatalok se mutattak különösebb érdeklődést. Egyedül Áron akart valamit mondani, de őt meg lehurrogta az apja, hogy akkor szóljon, ha kérdezik. Remélem, mire születendő fiam ilyen korú lesz, már értelmesebb világban fogunk élni, nem mindent az öregek döntenek el ósdi, az újat befogadni nem akaró nézeteikkel.
1848. április 7.
Nagy volt tegnap az öröm, amikor Katona úr elmondta a családnak, hogy megérkezett a nádor levele, amelyben értesíti a megyét, hogy a császár jóváhagyta gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését és megbízta a miniszterek kijelölésével. A nádor levelének másolatát ideadta nekem, így most kimásolhatok megint egy részletet:
Nádor Ő Fensége f. e. Mart. 17. 501 sz. a. tudtul adja, hogy miután Ő Felsége őt, mint az ország nádorát és Cs. kir. Helytartót a‘ törvények értelmében teljes hatalommal felruházni méltóztatott, miszerint az országot a‘ hozzá kapcsolt részekkel együtt a‘ korona egységének és birodalom kapcsolatának épségben tartása mellett Ő Felségének az országbóli távolléte alatt a‘ törvény és alkotmány ösvényén kormányozza, egyszersmind pedig az ország rendeinek alázatos kívánatára egy független felelős ministerium alkotásába megegyezni méltóztatott, Ő Fensége a‘ Nádor gróf Battyányi Lajost az említett magyar ministerium elnökévé olly formán kinevezte, hogy minister társait belátása szerint olly számban tegye felsőbb kir. megerősítés végett javaslatba, a‘ mint azt a‘ ministerium feladatához ‘s minister társainak törvény útján meghatározandó hatás köréhez és saját felelőségéhez szükségesnek tartja. Minek folytán a‘ megyének meghagyatik, hogy a‘ közbátorság jelenleg veszélyben forgó állapota tekintetibűl addig is míg azon felelős ministerium hatás köre törvényes úton meghatároztatnék, a‘ gróf Battyányi Lajos által aláírt rendeleteknek végrehajtását haladék nélkül eszközölvén ezek foganata felőli jelentéseit ugyan annak terjessze fel.
Azt hiszem ez valóban nagyon jó hír, hiszen így nem kell tartanunk a császár és az ország közötti ellentéttől, amitől sokan féltek. A hitközségben ez volt a vita fő tárgya – ahogy Leopold elmesélte – hogy kihez kell lojálisnak lennie a zsidóságnak, a császárhoz, vagy a miniszterelnökhöz. Az öregebbek a császár felé hajlottak, a fiatalabbak Batthyány gróf mellett törtek lándzsát. Lám ellentét a legfelsőbb szinten, ellentétet válthat ki barátok, rokonok között is. Úgy látszik, az én optimizmusom nem volt alaptalan. Remélem, hogy az én drága kicsi fiam, aki majd az év vége felé megszületik, békét és boldogságot fog maga körül látni, ahogy cseperedik. Hogy azért ne legyen minden a kedvünkre való, bejelentették, hogy április 12-től felemelik a hús árát. A marhahús fontja már 13 krajcár lesz, a borjú és birkahús egyformán 10 krajcár – és ehhez jön még hozzá a sachter felára, ami további 1 krajcárt jelent fontonként. Természetesen emelik a gyertya és a szappan árát is, hiszen ezek marhafaggyúból készülnek. De ha mi emeljük a rövidáru árát, akkor kevesebbet vásárolnak az emberek és végül mi járunk rosszul. Ilyenkor igazat kell adnom Leopoldnak, aki mindig azt hajtogatja, szépek a szónoklatok a szabadságról, de kérdés hogy ez a valóságban mit jelent: szabad rablást a csőcseléknek és szabad éhenhalást nekünk? Akkor köszöni szépen, nem kér belőle. Csak legalább ezek az örökös esők elállnának, már megint hidakat meg támfalakat mos el a víz!