Heltai Jenő színdarabjait minden generáció felfedezi – és értelmezi – a maga számára. Nemrég a Vígszínház mutatta be a Lumpáciusz Vagabunduszt Eszenyi Enikő rendezésében.
„Szeretlek édes Budapestem, / Te pajkos, kis kokott!” Valljuk meg, pukkasztó szándék is lehet abban, hogy egy fiatal költő így szólítja meg városát az 1890-es években. Budapest a maga „bűneivel” amúgy is szálka a mértékadó irodalmárok szemében, és hozzá még ez a frivol hang…
Kap is hideget, meleget bírálóitól Heltai Jenő. „A kritika többször megmagyarázta nekem, hogy csak magyarul írok, de nem vagyok magyar író” – olvassuk önéletrajzában.
A szóban forgó vers a szívének oly kedves Kerepesi (a mai Rákóczi) út dicséretét zengi, egy kis bölcseletet lopva a dallamos sorokba: „Az elején a büszke színház, / A közepén pedig / Sok-ablakos, mogorva kórház / Falát meszelgetik. / Végén sírásók tisztogatják / A temető-kapút, / Szakasztott mása életünknek / A Kerepesi út.” Heltai is ezen a környéken lakik apjával és testvéreivel, az Ország úton, a mai Károly körúton.
1892-ben jelent meg első verseskötete, a Modern dalok. A huszonegy éves költő, aki két szemesztert se bírt ki a jogi egyetemen, ekkor már az új szellemű polgári irodalom lapjának, A Hétnek munkatársa, és egy maga teremtette műfajban, a verses publicisztikában csipkelődik Budapest obskúrus közéleti figuráival. A főszerkesztő, Kiss József szeretetteljes portrét festett a gárda legfiatalabb tagjáról: „Íme végre egy poéta, aki nemcsak szép verseket ír, de egyúttal megközelíti azt az ideált, mely harapnivaló bakfisok és preparandiát végzett fiatal hölgyek képzeletében a szerelem kobzosairól imbolyogni szokott…”
Heltai azonban, aki újabb kötetének (Kató) korántsem plátói hangvételével tovább bőszíti az erkölcsbírákat, elkívánkozik Pestről. Az ok prózai: bármily sokat dolgozik, szinte nyomorog. Pár éve még önérzetesen visszautasította unokabátyjának, Herzl Tivadarnak, a politikai cionizmus úttörőjének ajánlatát, aki Bécsbe hívta újságírónak, de Párizs vonzásának nem tud ellenállni. A századforduló évét hazai lapok tudósítójaként Franciaországban tölti. Itt is kizárólag tapasztalatokban gazdagodik: „Amikor hazajöttem, beláttam, hogy csak egy gazdag házasság menthet meg. Ennél fogva elvettem egy szegény lányt egy fillér hozomány nélkül.” Feleségétől, Hausz Valériától (Jancsó Vali néven színésznő) hamarosan leánya, majd fia születik.
Igazi sikerpályára a színház állítja Heltai Jenőt. (Ekkor már mindenki Jánosnak szólítja, állítólag Bródy Sándor adta neki ezt a nevet.) Remek sanzonokat, jeleneteket szállít az izmosodó magyar kabarénak; a Király Színház bemutatja a János vitézt (Heltai verseivel), a Vígszínház A Tündérlaki lányok című darabját. Szellemes, könnyed novelláit, regényeit (Family Hotel, Jaguár) ifjú bohémek, rokonszenves kalandorok, komikus nyárspolgárok népesítik be.
Budapest szeretete, irodalomba emelése polgárjogot nyert a Nyugat íróinál.
Heltai úttörő érdemeiről nem feledkeznek meg pályatársai. Csáth Géza szerint: „Az utolsó tíz esztendő alatt megszületett a budapesti nyelv… akadtak írók, akik észrevették, hogy ez történik és mindannyiunk öntudatára hozták: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Heltai Jenő. Ők látták meg legelőször és legtisztábban, ami ennek a fővárosnak az életében specialitás.” Krúdy Gyula pedig így köszöntötte ötvenedik születésnapján: „Ifjúkora azon a felejthetetlen Pesten gyöngyözött (mint a pezsgőben a buborék), amely Pestről napjainkban csak azok tudnak, akik ötvenesztendősek lettek a városban, vagy pedig régebben a temetőkbe szökdöstek, hogy hírt vigyenek az öregeknek a gyönyörű ifjonti Pestről.”
Húszéves korában a bohém, jókedvű Pest krónikása volt Heltai Jenő – hatvanhoz közeledve a főváros tragédiájának megörökítője lett. 1929-ben jelent meg legszebb, legmélyebb regénye, az első világháború két utolsó évében játszódó Álmokháza, amelyben nem kulissza, hanem „főszereplő” a lezüllött, nyomorgó Budapest.
Az „elnök úr” (Heltai immár a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke) az Athenaeum kiadó igazgatójaként megjelenteti az első Ady-„összest”; a Belvárosi, majd a Magyar Színház direktoraként Budapestre hozza a kortárs drámatermés javát, emellett saját életművére is marad ideje (legsikeresebb darabját, A néma leventét éppen a Magyar Színház mutatja be 1936-ban). Hihetetlen a munkabírása, csak franciából 180 színdarabot fordít – nem véletlenül tüntetik ki a Becsületrenddel. Sok pénzt keres, amivel azonban pocsékul gazdálkodik. Szállóigévé válik egy körkérdésre adott válasza: „Szeretném, ha úgy élhetnék, ahogy élek.” Szerencsére ott áll mellette Lilla asszony, akit rosszul sikerült első házasságának felbomlása után vett feleségül, és aki méltó körülményeket teremt munkájához.
1944 a Gestapo-börtön, a bujkálás éve. Hivatalos helyről felajánlják, hogy folyamodjon mentességért a zsidótörvények alól. Válasza nem kíván kommentárt: „Amilyen nagy könnyebbség és elégtétel volna az, hogy kiemelnek a sok százezer főnyi zsidó vagy megkeresztelkedett tömegből, olyan elképzelhetetlen számomra, hogy bármiféle kivételezést vagy kedvezést kérjek… Sok jót kaptam attól az országtól, amelyben születtem, és amelynek nyelvén írok, el kell fogadnom a rosszat is.”
Csaknem húsz esztendeig a Bimbó út 4-ben lakott, 1945-től pedig a Pozsonyi út 40-ben. Itt írta röviddel halála előtt, 1957-ben Március című versét, bölcs és derűs búcsúját a várostól, az élettől: „A Rózsadombon már tavasz van, / Dőlnek az édes jó szagok, / Az új madár a régi ágon / Nem énekel még, csak dadog… Én, tollavesztett vén madár, ki / Átdideregtem a telet, / Talán utólszor ünnepellek: / Szervusz, te kedves kikelet!”