2014. 4. szám » Boksányi Nándor: HELVECION I.

Boksányi Nándor: HELVECION I.

A svájci zsidóság rövid története

Aki arra adja a fejét, hogy egy ország a zsidóságának a történetéről írjon, szerencsés helyzetben van, mert valójában nincs történet, csak sorsok vannak, ami a szétszórattatás óta a világ minden táján hasonló, jóformán csak a helységneveket kell átírni.

A séma mindig ugyanaz, befogadták őket, mert szükség volt rájuk, és elzavarták, ha már nem. Tudtak írni, olvasni, számolni, értettek a kereskedéshez, a pénzügyekhez, és ha az idők rosszra fordultak, el lehetett őket zavarni (jobb esetben). Külön haszon, hogy ilyenkor el lehetett venni a vagyonukat, el lehetett törölni a tartozásokat, és rájuk lehetett fogni a világ összes baját, szóval szinte nélkülözhetetlenek voltak.

Svájcba az első zsidó kereskedők és kézművesek a Római Birodalom szomszédsága révén kerültek, aminek írásos nyoma nincs ugyan, de amit egy ásatások során 2001-ben Kaiseraugst-nál talált IV. századból származó menórás gyűrű kétségtelenné tesz. Más tárgyi bizonyítékot nem találtak zsidók jelenlétére, így azt feltételezik, hogy a gyűrű egy átutazó kereskedőé lehetett.

Az első írásos dokumentumok, amik bizonyítják, hogy számos svájci városban éltek zsidók, csak a XIII. századtól maradtak fenn. Természetesen ez az élet, igen szigorúan szabályozott volt, a pápa, és a helyi hatóságok rendeletei előírták a zsidóknak a megkülönböztető jel viselését, megtiltották a kézműves, a kereskedő és a földműves foglalkozásokat, viszont kötelezték őket, hogy pénzt kölcsönözzenek kamatra, mert a kamat a keresztény erkölcsökkel nem volt összeegyeztethető.

A rendszerető embereknek azonban még így sem tetszett az „idegenek” jelenléte, így a XIV. század elején, a kolduló rendek által terjesztett antik legendák a kutak megmérgezéséről, rituális gyilkosságokról, a keresztények gyűlöletéről hamar népszerűek lettek, és amik miatt csak azért nem történtek komolyabb attrocitások, mert a városok a jelentős különadók fejében ekkor még megvédték a zsidókat. Sőt, mialatt Angliában, Franciaországban, vagy Spanyolországban komoly üldözésnek voltak kitéve, Bázel városa 1347-ben elitélte és száműzte azokat a nemeseket, akik erőszakos módon akarták rendezni tartozásaikat a zsidó pénzkölcsönzőkkel szemben.

A viszonylagos nyugalomnak aztán az vetett véget, hogy a keresztények úgy döntöttek, végül is pénzt kölcsönözni kamatra nem is olyan erkölcstelen dolog, tehát maguk is egyre többen kezdtek hitelezéssel foglalkozni. A zsidók zavaró vetélytársakká váltak a számukra, és jelentős politikai befolyásuk révén természetesen mindent megtettek, hogy ezt a konkurenciát felszámolják.

Az igazi katasztrófát azonban nem ez jelentette, hanem az 1348/49-es pestisjárvány, amelyet természetesen ki más okozhatott, mint a zsidók, a kereszténység megrögzött ellenségei. Ez annyira nem volt kérdéses Európában, hogy valóságos zsidó-ellenes szövetség alakult ki, ami jelentéseket írt a zsidók bűneiről, amik aztán Bernbe is eljutottak, és amikor még mérget is „találtak” náluk egy Zofingen nevű településen, akkor nem volt kétséges, hogy tenni kell valamit ellenük. A Beinheim-ben (Elzász) tarott kongresszuson a felső-rajnai városok, néhány svájci város (Bázel, Fribourg, Brisgau) fenntartása ellenére úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a zsidó veszélytől. Ez szabad utat engedett a pogromoknak, a közösségeket felszámolták, a zsinagógákat kisajátították, a temetőket feldúlták, a zsidó gyerekeket pedig erőszakkal megkeresztelték. Az áldozatok számáról eltérőek a történészek becslései, sokaknak sikerült elmenekülni, amit alátámaszt az a tény, hogy tíz évvel később a túlélők lassan visszatértek a nagyobb városokba. Bizonyítékok igazolják a megújuló jelenlétet 1354-től Zürichben, 1356-tól Fribourgban, 1360-tól Bázelben, majd Bernben, Bienne-ben is. A városi hatóságok védelme alatt újra alakultak a közösségek, újra épültek zsinagógák, és új temetőket jelöltek ki. Mindez nem tartott sokáig, 1400 körül a városi adminisztrációk ismét egyre nagyobb nyomást kezdtek gyakorolni a zsidó közösségekre, feléledt a pogromoktól való félelem, ami végül a közösségek feloszlásához, illetve feloszlatásához vezetett, aminek eredményeként a XV. század folyamán minden közösség eltűnt a svájci konfederáció területéről.