2015. 1. szám » Baracs Dénes: Eljutott a világ végéig

Baracs Dénes: Eljutott a világ végéig

 

Az utolsó fólió (Úgy is, mint családi történet)

 

 

Habent sua fata libelli − a könyveknek is megvan a maga sorsa. (Terentius)

A súlyos, sötét, gyönyörű kötet szinte beleolvadt a fekete asztallapba, amelyre vendégünk letette. Borítója első pillantásra elmosódó absztrakt festménynek tűnt föl, de valahogy nehéz volt levenni róla a pillantásunkat. A fotókon jórészt porladó, málladozó, létük utolsó fázisában megörökített fóliánsok, széthullanának, ha valaki fellapozná őket. Yuri Dojc kamerája az utolsó pillanatban mentette meg az emléküket. A könyvekét, meg azokét, akik addig a bizonyos, bő hét évtizeddel ezelőtti októberi napig forgatták őket Bardejov− Bártfa − zsidó iskolájában, vagy azokét, akik valaha megírták, megszerkesztették, kinyomtatták őket. Azokét, akik ezt a kultúrát megteremtették, építették, fenntartották, fejlesztették, amíg létezett itt, Kelet-Európa e viharos vidékén.

A múlt absztrakciójává átlényegült könyvbordázatok, fóliánsok, pergamenek mellett akadnak a könyvben másként megragadó felvételek is: imakönyvek a polcon, pecsét a könyvlapon, tóratekercs, a hajdani iskolaterem, az egykori rituális fürdő részlete, összezsugorodott iskolatáska, az elhagyatottságában is csodálatos kassai zsinagóga és a kecskeistállónak használt pécsújfalusi − aztán marhavagonokból összeállított szerelvény a szürke ég alatt, meg a bártfai zsidó temető düledező feliratú sírkövei.

LAST FOLIO − áll a címlapon. Ez az én ajándékom, mondta Katya Krausova, akit, feleségem távoli rokona és a család régi barátja lévén, szívesebben nevezek itt Katkának, ahogy a riporterek tegezik barátaikat a műsorokban; mi így nevezzük. Övé a szöveg, a projekt, a szerkesztés, szervezés, a fotóssal együtt jegyzi a kötetet, dokumentumfilmet forgatott az egész történetről. A fólió szó− magyarázza − a könyvkiadás régi szakkifejezése, sok értelme lehet, jelölhet kétrét hajtott könyvívet, lehet akár egy könyv valamelyik kiadása, avagy könyv-együttes is. Ez a fólió azonban egyedülálló, és így ahogy megörökítették, az utolsó. Csak a véletlen őrizte meg. A fotóművész Dojc − Krausova dokumentumfilmes teamjével együtt − szlovákiai zsidó holokauszt-túlélőket örökített meg 2006-ban Bártfán, amikor valaki elkalauzolta őket egy elhagyottnak tűnő, de jól konzervált épületbe.

Beléptek, hunyorogtak a félhomályban, és ahogy lassan elébük tárult a látvány, elképedtek, megdöbbentek, felvillanyozódtak − azóta is azt a képet, élményt, emléket, bizonyítékot próbálják rögzíteni, menteni, ismertetni. Éveken át vissza-visszatértek hozzá távoli otthonaikból, feltérképezték, dokumentálták, filmre vették, kiállításokon mutatják be, világkörüli útra indították. Fotó-memória − így határozták meg a különös dokumentum-anyag műfaját. Amikor Katka a projektről beszélt, még a hangja is megváltozott. Együtt lapoztuk végig a rangos PRESTEL kiadó által gondozott, neves szponzorok támogatásával 2015 nyarán megjelent kötetet. Kiderült: több tekintetben családi történet is − errefelé ez gyakran megesik.

Innentől a tárgyilagos elbeszélő szerepét nehéz betölteni. Személyes históriák keverednek egymással és a történelemmel. Egyik a másikat erősíti, magyarázza, értelmezi.

 

Krausova Pozsonyban született és diáklány volt, amikor 1968-ban a szovjet tankok véget vetettek a prágai tavasznak. Sokat látott és megélt szülei az akkori Csehszlovákiában úgy látták, lányuk számára nincs már jövő ebben az országban. Katkának sikerült eljutnia Londonba, ahol diplomát szerzett és a BBC munkatársa lett, majd önállósítva magát, dokumentumfilmeket kezdett készíteni: amikor módja nyílt rá, az időközben önállóvá vált Szlovákiában is. Yuri Dojc ugyancsak 1968-ban hagyta el Csehszlovákiát, Kanadában talált új hazára, Torontóban telepedett le és nemzetközi hírű fotós lett.

Nem ismerték egymást, Katka tíz éve egy díszvacsorán pillantotta meg Dojc felvételeit: idős férfiakat és nőket ábrázoltak, szülei kortársait. Túlélőket. A vetítés néhány perce alatt fokozatosan elcsendesedett a terem zsivaja. Amikor világos lett, sokan könnyeztek. Krausova megkérdezte: Ki készítette ezeket a fotókat? Valaki rámutatott Dojcra, aki éppen a számítógépét pakolta el. Katka hozzálépett és bemutatkozott.

Ekkor született meg a közös vállalkozásuk terve, innentől összehangolták szlovákiai útjaikat. 2005 novemberében a fotós Katkával együtt kereste fel az 1942-ben deportált Grünstein asszonyt, aki felidézte auschwitzi éveit, majd az utolsó halálmenetet, amelynek során olyan borzalmakat élt át, hogy maga könyörgött az őröknek, lőjék le. De nem végezték ki, a náci birodalom éppen összeomlott és egy napon az őrök tűntek el. A háború befejeződött azok számára, akik még életben voltak − ám el kellett jutniuk Németország füstölgő romjai között Lübeckbe, ahonnan a hazatelepítő vonat indult volna. A két hétig vánszorgó élő csontvázakat egy szlovák férfi vezette, aki több koncentrációs tábort is megjárt. Csak az ő rendkívüli személyiségén, eltökéltségén, akarásán múlt, hogy egyáltalán eljutottak a városba. No meg azon, hogy a fiatal nő útközben beleszeretett a férfiba, ez az érzés tartotta életben.

Katka számára ismerősnek tűnt a történet. Megkérdezte az elbeszélőt, hogy hozzáment-e végül megmentőjéhez. Nem, mert Lübeckben elsodródtak egymástól, és ő végül másnak adta a kezét − felelt az asszony. Csak hosszú évek múlva találkoztak újra, akkorra a férfi éveket töltött − a koncentrációs táborok után − immár kommunista börtönökben. Martin Krausnak hívták. Mire az elbeszélő ideért, Krausova már mindent tudott: apja sokszor elmesélte neki, Auschwitz után hogyan jutottak el túlélő társaival az észak-német városig. Katka ezen a ponton Grünstein asszonyhoz fordult: „Ő volt az apám.” „Gyere ide, Krauska, hadd nézzelek meg jól! Az én gyerekem is lehettél volna” − felelt a másik. Katya Krausova ma is élesen emlékszik erre a pillanatra, amelyben egy történelmi tanú erősítette meg azt, amit mindig is tudott apjáról: hogy szenvedélyesen, legyőzhetetlen energiával szerette az életet, hogy sohasem adta fel, sohasem alkudott meg.

„Ez a találkozás megváltoztatta véletlenül összekerült csoportunk dinamikáját. Már nem múltjukat felidéző emberekről forgattunk egy filmet: ettől fogva a jelenről beszéltünk” − írta később Katka.

A filmes-fotós csoport 2006 márciusában érkezett Bártfára. A háború előtt az ottani zsidó közösség tette ki a kisváros lakosságának kétharmadát. 1942 októberében egyenesen a zsinagógából hurcolták őket a haláltáborokba, az épületen megfakult emléktábla őrzi a 3700 áldozat emlékét − talán félszázan menekültek meg. Ma a statisztika szerint egyetlen zsidó sem él a városban, egykori létesítményeiknek egy református házaspár a gondnoka. Yuri és Katka már indult volna útjuk következő állomására, amikor a gondnok, egy Bogol nevű férfi minden rábeszélőképességét bevetve – „Csak öt percre, de nézzenek be!” − elkalauzolta őket egy évtizedek óta lezárt épületbe. Ott működött egykor a zsidó iskola.

Reggel 8 óra 5 perckor léptünk be és legközelebb délután 2 után néztem az órámra − emlékezik vissza Krausova. Az idő megállt ebben az épületben azon a napon, amikor a zsidókat elhurcolták. A gondnok és felesége mintaszerűen megőrzött, megóvott minden tárgyat, minden emléket, minden iskolapadot, minden leckefüzetet, még a kóser borral teli palackot, a törött lemezeket is − és főleg, főleg − minden könyvet, fóliánst. A stáb lázasan dolgozott, mindent rögzíteni próbált. Később Yuri Kanadából telefonált Katkának: „Csak nézem ezeket a fotókat, és nem értem, mit látok. Amint tehetem, vissza kell utaznom Bártfára.”

Három és fél évvel és számos további bártfai látogatás után a dokumentarista páros újabb címet kapott: még egy ház, ezúttal Michalovce, azaz Nagymihály városában, régi fóliánsokkal és más emlékekkel. Yuri imaszíjakat fényképezett, mialatt Katka a könyvek hajdani tulajdonosainak nevét és foglalkozását silabizálta a megfakult hátlapokon, maga elé képzelve hajdani birtokosaikat, az orvost, a kóser hentest, a könyvárust és a többieket. Az egyik név így hangzott: Jakab Deutsch.

A Deutsch név (jelentése: német) igen gyakori Közép-Európában, számos formában él a térség nyelveiben, Szlovákiában például sokan Dojc-nak írják. Katka Jakab Deutsch nevének olvastán hirtelen ráébredt, hogy noha Yurival együtt kutatják a közösség múltját, saját családjaik sorsáról igazából nem sok szót ejtettek. Pedig, lám, nem csak krónikásai: részesei is a történetnek! Átment a szomszéd szobába és megkérdezte a fotóst, hogy hívták az édesapját. Jakabnak, hangzott a válasz. És mi volt a foglalkozása? Női szabó, Nagymihály városában. Krausova ránézett a kezében tartott magyar nyelvű kötetre, amelyen a néhai Jakab Deutsch női szabó pecsétje díszelgett, majd átnyújtotta Yurinak. Az apádé volt − mondta neki.

Mindketten néma csendben állunk. A projekt megvalósult, utazásunk kiteljesült − idézi fel a pillanatot a LAST FOLIO krónikásaként Krausova.

Ami, persze, csak a két alkotóra érvényes, mert maga a projekt azóta is működik, a jelenbe hozza, a jövőbe vetíti a múltat. Több mint kétezer fotó, több rövidebb-hosszabb dokumentumfilm őrzi az anyagot. Yuri és Katka számára mindig nehéz megpróbáltatás összeállítani egy-egy kiállítás, ismertető, film anyagát, nem is beszélve a LAST FOLIO nagyvonalú, de igen kevés fotót befogadó publikációjáról. Mit válogassanak be, mit lehet egyáltalán kihagyni?

2008 óta járják a világot − mindenütt elismerést aratva, gondolkodásra késztetve − Yuri Dojc felvételei. Először néhány hétig a pozsonyi nemzeti könyvtárban mutatkoztak be, 2009-ben négy hónapig voltak láthatóak a Cambridge fő könyvtárában, majd Bártfa következett, a zsinagóga, ahol először csak napi három órás nyitva tartást engedélyezett a város a fóliónak, de olyan nagy volt az érdeklődés, hogy végül hónapokon át egész nap fogadhatta a látogatókat az installáció (a különleges keretekben szinte ég és föld, valóság és álom között lebegnek a felvételek). 2011 márciusában a Last Folio a Zsidó Örökség New York-i múzeumába és az indianai Bloomingtonba is eljutott. Kiállították az anyagot az EU brüsszeli központjában, a Berlaymont-palotában, aztán a párizsi Pierre Bergé központban. 2013-ban az abban az évben Európa kulturális fővárosává nyilvánított Kassa, a Yuri Dojc

egyik gyönyörű felvételén is szereplő zsinagóga volt a színhely, aztán Róma következett, a Biblioteca Nazionale, ahová Lazio tartomány számos iskolájának egész osztályait vitték el, hogy lássák ezeket a fotókat. Bécsben, Berlinben, majd Kanadában is igényt tartottak rá. Galériák versengtek érte Litvániában, meghívta a bostoni Tuft egyetem és a nagy moszkvai zsidó központ, a Tolerancia múzeuma. Az amerikai kongresszusi könyvtár állandó gyűjteményébe is bekerült Yuri Dojc több túlélő-portréja.

 

Mindez persze állandó szervezést igényel. Miután átadta ajándékát, Katka a számítógépén kapcsolatba lépett a soron a következő kiállítások orosz, majd amerikai szervezőivel, mail üzenetek sorozatát indította el keletre és nyugatra.

Ahogy a laptopja fölé hajló Katya Krausovára néztem, hirtelen megjelent előttem Martin Kraus arca, hiszen gyakori vendége volt a családnak. Hát persze, ő volt a joviális, mosolygós, fáradhatatlanul új terveket kovácsoló pozsonyi rokon, aki néha Budapesten intézte ügyeit. Lübecki történetéről azonban mit sem tudtam, és már nem is kérdezhetem.

A LAST FOLIO most őt is felidézi számomra.